2015 március 03.
Szöveg: Balog János
 

Gunther Zsolt tervezte családi ház

Építész: Gunther Zsolt 
Szöveg: Balog János 
Fotó: Darabos György

A telek meglehetősen hosszan kúszik föl a hegyoldalon. A ház állhatna lejjebb is, esetleg némileg magasabban, megtalált helye mindenesetre nem csupán topográfiailag indokolt. Noha a város roppant közel, ő mégis kinn, a hegyek között, végtelen nyugalomban létezik. A birtoklás tartózkodó, humánus formáját mutatja, teljes összhangban az elvvel: nem másoknak “megmutatni”, hanem magunknak megteremteni! A “magunk”: szülők és három gyerek.
E sorok írója jól ismeri az építtetők változatos véleményét építészükről. Az elégedettekét is. Ezúttal valami minőségileg másról van szó. Már a házzal, annak nyitottságával érzett azonosulás is meglepő: “Én határozottan erre a házra gondoltam”— mondja a tulajdonos. Az építész, Gunther Zsolt, meghökkentően fiatal ember. Különösen, ha meggondolom, hogy már a grazi nemzetközi pályázat első díja, győri bank- és üzemépületek, szociális objektum, vállalkozók háza, lakóépületek sorakoznak a munkásságában, valamint egy diplomáciai lakópark Budapesten. Aminek folytán az jut az eszembe: nem is olyan mindennapos, hogy fővárosi ember nem helyben választ tervezőt a háza megépítésére.

Egyszóval, sikeres ember Zsolt. Ezért is érdekel a véleménye a Bauhaus új keletű, számomra rokonszenves népszerűségéről. “Kezd divattá válni, mert e címkével könnyebb eladni a tervet” — véli némi aggodalommal. Nekem meg eszembe jut, hogy mostanában több apróhirdetést is olvastam megvételre kínált “Bauhaus-lakóházról”, ami a hosszú szünet után immár egyre jobban hangzik. De vajon igaz is? A lényeg, hogy Gunther pillanatig sem kérdőjelezi meg az irány múlhatatlan érdemeit, de hiszi, hogy korunk túllépett rajta, és olyan megoldásokat, olyan technikát kínál, amelyek jóval magasabb fokon, új eszmékkel gazdagítva és a dogmákat elvetve, segítik megújítani az egykori ideákat. Szó, mi szó, beszélgetésünk során eljutunk a Bauhaus funkcionalizmusához, ami éppen a családi házak megszerkesztésében teljesedett ki. És eljutunk még közelebbről ahhoz a traktushoz, amelyet a homlokzat teljes faborítása emel, ki és tesz megkapóvá. Ennek megjelenése ugyanis ha magyarázkodást nem, de egyfajta magyarázatot megkövetel. Tény, hogy a függőleges nyílás a konyhának kölcsönöz fényt, a vízszintes az étkezőnek. Ez nyilván elsősorban abban tudatosul, aki a munkapultnál tesz-vesz, illetve aki az ebédlőasztalnál falatozik. Miután azonban egyik helyiség-részben sem teljes a nyitás, egyik nyílás sem ömleszt korlátlanul fényt, hanem célzottan szórja, helyben és időben változatosan. S mert fantasztikus panoráma nézőterén leledzünk, cseppet sem csodálkozom Gunther hasonlatán: “mint egy szép nő meztelenül, avagy mértékkel kendőzve…” Hát igen, a kevesebb olykor több, kalandozom el magam is.

Az építész azonban, mint aki kedvenc témájára lelt, nem ereszti el a fonalat. A művészettel, ha tetszik, annak többrétegűségével példálódzik. “Először egyszeri, ám jó esetben egyre több jelentése is kibontakozhat a megoldásnak. Ilyen értelemben a dolgom egyáltalán nem minimalista. Nézzük csak az átláthatást. Benn vagyok, teszem azt, a nappaliban, kifelé pillantok jobbra-balra, az átellenes erdőség vagy a belső udvar irányába. Ez már egy “réteg”. De a patióról is áttekinthetek, a szobán át, a hegyoldalra. Ez már újabb “réteg”. Ám, akárcsak a konyhában vagy az étkezőben, nem az egészet látom, csupán tudom, hogy minden ott van, és hogy milyen. Ha pedig történetesen az “egészre” akarok rátekinteni, megtehetem a nappali adott pontjára lépve.”

Lépjünk hát tovább. Beszéljünk a ház egészéről, amelynek szögletességét — nem kimondottan ezét, hanem általában a négyzetes határoltságot – nyűgnek, korlátozottságnak, ha ugyan nem korlátoltságnak tartják sokan. “Valóban, eléggé kvadratikus ez a ház — így az építész —, de ebben még rengeteg lehetőség rejlik. Formálási esély a terek elhelyezésében, akár vertikálisan is. Ez pedig további izgalmas feszültségeket teremthet. A dogmák mellőzésével, természetesen. Eltérni persze, lehet, ha kell. Itt nem kellett.” 
Hátra van még a fej, a tetőzet. Eszem ágában sincs inszinuálni, de bizonyos vagyok benne, hogy némelyek el sem tudják képzelni az erdőt magastetős, tornyos “vadászházak” nélkül, amire akad is minta a közelben. 

“Nem kell! — támad föl az építész határozottsága. — Növényzet növi körül a házat, és ha valami zavaró az érvényesülésében, az éppen az efféle kalap. — Vállalni lehet itt is, mondjuk a kimetszett téglalapformát. A létrejött dialógus és vele a feszültség is egyfajta alkalmazkodás, többek közt a léptékben.  
Mi fontosabb akkor — kötözködöm —, a ház, ahogy megpillantom, vagy amit a házból látok? Az illeszkedésnél tartunk, ugyebár. Gunther Zsolt merészen elvágja a csomót: —Ha nem illeszkednék, akkor most nem erről beszélnénk.”
Én egy kicsinyt meghökkenve elhallgatok, mert a visszanézőben kirajzolódott kép ugrik be, még a fotografálás délelőttjéről. Bólintok. Hiába a ház éles metszésvonala, fehérsége, pláne faborítása, háromszor jártam ott, s volt, hogy teljesen harmonizált, máskor figyelmet keltve feleselt a környező világgal. Élt. Szóval, a maga módján illeszkedett hozzá. Egyszer kivillogva, másszor elvegyülve benne. Ha van a magabiztosságnak igazán rokonszenves, visszafogott formája, akkor ez maga a szerénység.

A szöveg nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2001/4. -es számában.

MAGAZIN

design

tér

trend

SZERKESZTŐI AJÁNLAT

2016 január 19.

Ikrek hegye - Családi házak Budapest szélén

Az ikerség inkább erős kapcsolatot feltételez, mintsem egyformaságot, ha létezik egyáltalán az építészetben vagy az életben egyformaság. 

Telepi srác - Családi ház Kelenvölgyben

Szokott sétám közben szemet szúrt egy különös, érdekes épület: a környék szorosan egymás mellé épült családi házaitól merőben eltért.

2015 december 02.