A NARTARCHITECTS eredeti felkérése a közelben található „Síház” átépítésére vonatkozott, ők a terepbejárás alkalmával egy kibővített program alapanyagaira leltek.
Noha e sorok írója a Bükk hegység keleti fertályának szülötte, sajnos felnőttkorára sem vált túrázóvá. Nem tagja annak a szubkultúrának, melynek tagjai akkor igazán boldogok, amikor sáros bakancsban, csalán csípte vádlival, oxigénnel telt tüdővel hajtják nyugovóra fejüket, mondjuk esős éjszakán egy vadetető oltalmában. Egymillió lépés a jövőbe.
Mégis az utóbbi évek legnagyobb építészeti élménye volt számomra hegygerincen, gleccseren át eljutni a Bearth & Deplazes Architekten építésziroda, valamint az ETH Zurich diákjai tervezte Monte Rosa hüttébe. Engedtessék meg tehát, hogy ezt az élményt tekintsem referenciának akkor is, amikor Galyatetőn, a frissen átépített turistaházban jártunk.
Annyiban mindenképpen paralel a két projekt, hogy a maga dimenziójában mindkettő valamiféle kísérletként értelmezhető. Ott egy extrém körülmények között működő autonóm ház tervezése volt a cél, míg itt a megbízó Magyar Természetjáró Szövetség arra tesz kísérletet, hogy felmérje azokat az új típusú igényeket, amelyeket a mai kor hazai túrázói, erdei kerékpározói, mezei futói, stb. egy ilyen jellegű szálláshellyel, túrabázissal szemben támasztanak. Nagy hátrányt kell ezen a területen ledolgozni, hiszen az elmúlt három-négy évtized a pusztulás időszaka volt. A két háború között vagy korábban épült turistaházak megóvására a hetvenes-nyolcvanas évektől egyre kevesebb pénz, szaktudás, figyelem és gondoskodás jutott. A túrázó, úgy is, mint a civil társadalom aktív tagja, politikai értelemben gyanús lehetett. A kapitalizmus beköszöntével avíttnak, tőkeszegénynek, kevéssé trendinek hatott a csővázas hátizsákozó. Így már Rockenbauer Pálék legendás televíziós sorozatában is látható volt az épületállomány pusztulása, ami ez elkövetkező évtizedekben sem állt meg.
Most tehát itt az akarat, hogy történjék valami, illetve a látottak alapján ez az akarat progresszív eredményekre vezethet, tehát nem pusztán örökségvédelemről van szó. Kellő EU-forrás, központi akarat és építész tervezői tudás áll rendelkezésre ahhoz, hogy ha a Galyatetőn elkezdett kísérlet megfelelő tapasztalatokat hoz, akkor tucatjával épüljenek át a mai kor esztétikai és használati igényeinek megfelelő turistaházak, menedékhelyek, kilátók. Akik figyelemmel kísérik a kortárs hazai építészet híreit, azok biztosan emlékeznek, hogy tavaly ősszel bemutatkozott a mátrai épületegyüttes első eleme: átadták Kovács Csaba és Vass-Eysen Áron (NARTARCHITECTS), valamint munkatársaik tervei alapján átépített kilátót, ami a fentiekben említett új, haladó szellemiséget is magán hordozza immár.
Noha eredeti felkérésük a közelben található „Síház” átépítésére vonatkozott, ők a terepbejárás alkalmával egy kibővített program alapanyagaira leltek. A romos állapotú közeli kilátó, illetve az ugyancsak elhanyagolt és szintén a környékre jellemző vulkanikus andezitből épített, 1939-ben átadott Nagyszálló (tervezők: Puskás Károly, Uray György) tőszomszédságában található közforgalmú WC és az egykori iskolaépület lehetőséget teremtettek arra, hogy végeredményben sokelemű, sokféle funkcióval bíró épített kompozíció jöjjön létre, ami a későbbiekben a gondnok családi házát, egy parkolót és egy erdőszéli, szabadtéri színpadot is magába foglal majd.
Minden elem egy ösvényre fűzhető fel, minden elem más és más igényt képes kielégíteni. Az átépítés után végre a fakoronaszintjénél magasabb, 360 fokos panorámát, tiszta időben tátrai látványt biztosító kilátó építészeti kvalitásairól már több helyütt, többen írtak. A régi kilátó belsejébe betonozott alap folytatásaként kinyúló, megközelítőleg tíz méter magasságú ráépítés lehetőséget biztosított arra is, hogy három szinten ún. bivak szállást alakítsanak ki, aminek belső tere nappal különös, keverten elszórt, de lényegében piros-fehér-zöld színű ablakszemecskék fényével telik meg. A tornyot, akár egy varázsköntös, különféle fényekben derengő fémháló veszi körül, teszi egyneművé, amit a kettős spirálban le- és felfutó acéllépcső merevít a belső mag köré. Elegáns, tartós és funkcionálisan is tökéletesnek ható megoldások ezek, melyek a felújítás és bővítés mellett valódi esztétikai többletértéket is adnak a toronynak.
A kilátótól törtvonalú ösvény vezet le a turistaházig, ami érinti a beruházás során megmentett andezitből rakott, látszóbeton-elemekkel kiegészített nyilvános WC-t is. Ebből a szögből, kicsit rálátva az áttervezett épületre könnyen észrevehető, hogy az antracit színű fémtető fogja össze, kapcsolja eggyé a bővítést, a régit és újat. Sokféle, a laposabb, hét fokos lejtéseknél is szögtörést mutató tetőzet rendkívül izgalmas látványt tár a látogató elé, valódi „ötödik homlokzatként” funkcionál. Egyéni topográfiát, különös domborzatot jelenít meg, ami formai metaforája a környező hegyek, fennsíkok, völgyek alakjának. Ráadásul a tető alatt új funkciók, épületszárnyak és szintmagasítás épülhetett meg úgy, hogy a tömegek között aránytalanságot, a régi és új diszharmóniáját sehol sem fedezhetjük fel.
A tetőzet törtvonalú íve képes bekapcsolni a kompozícióba azt a két új épületszárnyat is, ami udvart formálva fordul az erdő felé. Az úthoz – a Nagyszállóhoz – közelebbi szárny kerékpáralkatrész-boltot, udvari oldalán kerékpármosót, kerékpártárolót tartalmaz, míg az épületkaréj fák felőli szárnyának végén, izgalmas tetőkiszögelés alatt, amolyan csendes helyiség, zarándokfülke található. Falában jelleg-zetes, csillagképekből szerkesztett bevilágító lyukak láthatóak. Noha ezek az épületszárnyak látszóbetonból készültek, arányaik, vonalvezetésük, méretük okán kitűnően illeszkednek a régi felépítményhez, a természeti környezethez egyaránt. Semmi bunkerszerűség, semmi erőszak a természeten.
A két épületszárny udvart jelöl ki, ami egy félig fedett terasszal csatlakozik a földszinti étkezőhöz, közösségi térhez. Már a terasz bútorzatán is látszik, hogy gondos és kreatív belsőépítészet fogadja az alvóterem és a szobák vendégeit. Bútorzatát, térszervezését, sőt infografikai jeleit tekintve is a svájci Monte Rosához fogható belsőépítészettel találkozik itt a kiránduló. Dominánsan jelenik meg természetesen a fa és a beton, de a színhasználat, sőt az idehaza sokszor elrontott öntött műgyantafelületek is világszínvonalon valósultak meg. A közös hálóterem bútorcsoportjai, az emeletes ágyak, de még az ablakbélletek funkcionális visszafogottsága mögött is az a kreatív design-szemlélet fedezhető fel, ami a minimalizmus eszté-tikai kritériumaival rokon. A funkcionalitás szépségbe fordul.
Ebből a belső világból helyhiány miatt sok részletet be sem tudunk mutatni ezeken az oldalakon. Mindazonáltal úgy véljük, hogy ez a tárgyi és vizuális környezet képes edukálni, alakítani a használók igényeit, elvárásait, de viselkedését is. Mikor az Alpokban jártam rácsodálkozhattam arra, hogy napjaink túrázója nagyon is nyitott a kortárs designra, ha például sci-fi polárruhákról, túracipőkről, high-tech dzsekikről, beülőkről, jégcsákányokról, sisakokról, hegyikerékpárokról van szó. Úgy láttam, hogy ez a technológia iránt való nyitottság nem áll szemben a természet szeretetével. A túrák vándorai itt Galyatetőn olyan épített és tárgyi környezetet tapasztalhatnak meg, ami már ennek az új elvárás rendszernek lehet a része. Így válik kerekké a világ.
Építész, belsőépítész vezető tervező: Kovács Csaba (NARTARCHITECTS)
Építész társtervező: Vass-Eysen Áron
Építész munkatárs: Molnárka Gergely, Szenthe Ágoston
Belsőépítész tervező: Vass-Eysen Áron, Vitáris László
Statikus tervező: Puskás Balázs (TERRAPLÁN’97)
Falgrafika: Alvégi Lóci (NOPPA STÚDIÓ)
Tervezés: 2011-2015
Kivitelezés: 2013-2015
Szintterület (bruttó): kilátó: 225 m2; menedékház: 1000 m2; nyilvános WC: 86m2; szolgálati lakóház: 228 m2
Szöveg: Martinkó József
Építész: Kovács Csaba, Vass-Eysen Áron
Fotó: Bujnovszky Tamás
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2015/5-ös lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
