2015/04 120
Szöveg: Uhl Gabriella
 

Szekvenciák - Juha Leiviskä-interjú

Juha Leiviskä világhírű finn építészt a MOME díszdoktorává avatta 2o15. áprilisában. Ez alkalommal Budapestre látogatott és előadást tartott az egyetemen, ekkor készült az interjú a 79 éves mesterrel.



Uhl Gabriella: Készülve az interjúra, megragadott egy mondata: „Az építészet közelebb van a zenéhez, mint a művészethez.” Kifejtené ezt a gondolatát bővebben?

Juha Leiviskä: Amikor Stockholmban tartottam előadást, akkor azt találtam mondani, hogy az építészet egyáltalán nem része a vizuális művészetnek. Ha ezt végiggondolom újra, akkor már nem egészen így gondolom, de hogy visszatérjek a kérdés zenére vonatkozó részére is, azt kell mondanom, hogy ahogy az építészetet és a zenét érzékeljük, befogadjuk, az a folyamat nagyon hasonló egymáshoz.  És ehhez képest a képzőművészetet másként észleljük. Ahogy egyik helyről a másikra eljutunk, ahogy a térben bolyongunk, ugyanúgy jutunk el a zenében is az egyik hangtól a másikig, egyik hangulatból a másikba. A zenei kapcsolatok nagyon közel állnak azokhoz a térbeli kapcsolatokhoz, amit az építészet megteremt. Az épület nem egyszerűen egy vizuális tárgy, hanem jóval több annál.

Építészi módszerét gyakorta össze is hasonlították a zenei komponálással, elsősorban az ismétlést és a variációkat, mint szerkesztési elvet emelve ki. Mit gondol kreativitásának eredete zenei, vagy inkább intellektuális, esetleg matematikai alapokon nyugszik?

Mint részben említettem már, a muzsikának és az építészetnek az idő és a mozgás az alapja, mindkettőt folyamatként érzékeljük, szekvenciaként, szekvenciánként. Minden térrész hatást gyakorol az előző és az utána következő elemre. Átmenet, kapcsolat, hangnemváltás (moduláció), a környezettel való együttműködés elengedhetetlen tényezők. A térben és az időben megnyilvánuló folyamatosságot ugyanúgy fent kell tartani, mint a történelem és a hagyomány továbbélését. De hogy a kérdésére konkrétan válaszoljak, a művészet minden formája független, mindegyiknek megvan a maga kiindulási pontja, az enyém mindenképpen építészeti.

Még maradjunk a muzsikánál. Kik a kedvenc zeneszerzői?  Kikre gondol először, ha a zene és az építészet közötti szoros kapcsolatot szeretné jellemezni?

Ha az előbb említett mozgássorból, szekvencia-gondolatból indulok ki, akkor Schubertet emelném ki, mint aki legjobban érzékelteti a zenei és építészeti építkezés közötti szoros kapcsolódást. De szeretem Bachot és Mozartot, Haydnt is. Vagy a kortárs finn - elsősorban operaszerző - Kaija Saariaho is nagyon közel áll hozzám.

Nemcsak a barokk zene áll önhöz közel, hanem a barokk stílus és építészet is.

A kései barokk stílus (nevezik rokokónak is) nagy hatással volt rám. Úgy gondolom, hogy a 18. század a kiindulópontja az európai modernizmusnak és a skandinávnak is, amelyből táplálkozik a munkásságom. Nem a nagyléptékű alkotásai, hanem azok az intim terek, amelyeket vidéken, a falusi, kisvárosi környezetben megteremtett. Ezek a mesterdarabok, sokkal érzékenyebbek és erőteljesebbek, mint azok az ismert épületei, amelyek Párizsban vagy Rómában ebben a stílusban készültek. Elsősorban a belső tereire gondolok ezeknek az épületeknek, amelyek a fényből, fénytől inspirálódnak. Olyan csodálatos reflexiókat tudtak megalkotni, amely mindig elbűvöl. A fény az az eszköz, mondhatjuk „zeneszerszám”, amellyel ezek a vidéki templomokat építő mesterek csodálatosan tudtak játszani. 

A fény rendkívül fontos szerepet játszik a munkásságában, nem véletlenül a „fény mesterének” is nevezik, miért?

A fény, elsősorban a nappali világosság, a legfontosabb anyaga az építészetnek: fény és árnyék nélkül nincs architektúra. A fény eszköz a kezemben, például fényhatásokkal el lehet érni, meg lehet mutatni, hogy éppen most egy szakrális helyre lép be az ember. Szóval a fény egyszerre eszközöm a munkámban, és a szenvedélyem is. A fény utáni vágyódásom a fény hiányából is fakad, hiszen hazámban, Finnországban kevés a fény, az őszi és téli hónapok nagyon sötétek, ezért is kell kihasználni és irányítani a fényt, hogy a kevésből a legtöbbet kihozzuk, kihasználjuk. Ehhez használom a visszaverődéseket és a tükröződéseket, amely effekteket elsősorban a rokokó vidéki templomokban tanultam meg.

A fény-szenvedélye miatt kezdett lámpákat tervezni?

Nem, nem ezért. Praktikus oka volt. Amikor a régi fatemplomokat restauráltam, kevés használható lámpát találtam, ezért foglalkoztam a tervezésükkel. S utána kezdtem el a többi általam tervezett épületekbe is saját lámpákat kigondolni.

Hogyan viszonyul építészete a finn tájhoz, tradícióhoz, a gyökerekhez?

Az építészetnek a környezetből kell kinőnie és szilárd alapokon kell állnia, ragaszkodva gyökereihez. Bár a finn történelmet és magát Finnországot fiatal képződménynek tartják és kissé szegényesnek, sem nem fiatal, sem nem szegényes. Az eredeti, elbűvölő épített környezetet és kulturtájat már lerombolták Finnországban is, s csak darabjaiban látható, illetve múzeumokban található meg. A fatemplomok eltűntek, s helyettük pszeudo-gótikus téglatemplomokat emeltek. Már csak emlékezetünkben őrizzük az eredeti tájat, és ebből inspirálódunk. Ebből a tradícióból a legfontosabb számomra az emberi mérték, lépték. Képtelen lennék például felhőkarcolókat tervezni. Szülőföldem környezete nagyon meghatározta munkásságomat. A régi tradicionális építészet az egész világon lépték kérdése, és az, hogy hogyan viszonyul a tájhoz, nem elmerül benne, hanem aktív dialógust folytat a közvetlen környezettel, ez talán a legfontosabb, amit megtanít a hagyomány számunkra, és máig ez inspirálja az építészetet. Ha külföldre látogattam, ami ritkán történt, nem elsősorban a kortárs építészetet tanulmányoztam, erre nem volt időm, hanem a régi miliőt, épületeket, enteriőröket kerestem, és egész munkásságomat meghatározták és inspirálták ezek a történeti hagyományból származó ritka élmények. Ezért mondhatom - mielőtt megkérdezné, - hogy a kedvenc építészem Dominikus Zimmermann, 18. századi német építész (bár kevesen ismerik szűkebb hazájában, Bajorországban), noha közvetlenül a skandináv építészeti hagyományban állok. Néhány sztárépítész úgy gondolja, hogy szakítani kell a tradícióval, s csak így lehet teljesen újat alkotni. Én viszont úgy vélem, hogy a továbblépéshez, és fejlődéshez elengedhetetlen a szoros és erős kapcsolat a múlttal.

A fény nemcsak megvilágosít, hanem átláthatóvá is tesz dolgokat. Érvényesült-e ez a gondolat például a Svéd társadalomtudományi fakultás (Swedish School for SocialSciences, Helsinki University – UG.) épületének tervezésekor?

Talán igen. Mindenesetre arra törekedtem, hogy a tér átlátható legyen, és mindenhonnan a központi közösségi térre lehessen látni, és az iskolaépület egésze is átlátható legyen. A tantermek is üvegfalat kaptak, de természetesen az elszeparálódás is megoldható, hogy ne zavarja az elmélyült munkát. De a tudománynak elsősorban a világosságon kell alapulnia, s ezt is ki akartam fejteni a térszerkezettel. Ezenkívül, egyfajta folyamatos kommunikáció kialakítása volt a célom, amely szintén sajátja a társadalomtudománynak. 

A diákok szerették, szeretik ezt a megoldást?

Azt hiszem igen. Könnyen értelmezhető a tér vizuálisan, és könnyen egymásra találnak az épületben az emberek.

Elsősorban templomépítészetéről ismert. Legtöbbet idézet temploma, a Myyrmäki, Vantaaban (1984). Hogyan alakult ez?

A legtöbb templomot megrendelésre terveztem, illetve pályázaton nyertem. Nem kötődtem a szakrális terekhez, inkább az inspirált, hogy olyan helyet teremtsek, ahol az emberek jól érzik magukat, boldogok, mosolyognak. Nem mondanám magam vallásos embernek, nem vagyok hívő a szó szoros értelmében, de azonnal megérzem a helyek különleges sugárzását. Ez talán a legjobban a Betlehembe tervezett házban nyilvánult meg (Dar al-Kalima Academy, kulturális központ, Betlehem 1998-2003 - UG.). Az első pillanattól kezdve muszlim részről is erős szimpátiát éreztem a munkám iránt, ami nem volt egyszerű az adott politikai viszonyok között.
Érdekes, hogy ezt mondja, mivel a finn környezet és a betlehemi igen távol van egymástól.
Valóban, de közel van ahhoz a falusi mediterrán környezethez, amelyet tanulmányoztam, s amely közel áll hozzám: a szűk utcák, a kicsiny terek, amely nagyon emberi léptékű.

Mi a munkamódszere? Hogyan kezd neki a tervezésnek?

Először mindig ellátogatok a helyszínre, térképeket bújok, fotókat készítek. Tanulmányozom a legjobb elhelyezkedést az épületnek, és természetesen a megfelelő léptékű házon gondolkozom… A szobák „programja”, funkciója, kapcsolódásuk fontos. A vitruviusi elvek még élénken hatnak munkáimra.

A saját házát maga tervezte?

Egy régi bérházban lakom Helsinkiben, ahol még lift sincsen, ez jót tesz a kondíciómnak. Ez az irodám is egyben. Ma már nem nagyon akarnak ezen a környéken lakni, inkább a kertvárosokat részesítik előnyben. Van ezenkívül egy kis régi, az 1800-as évek közepéről való faházam, édesanyám szülőhelyén, egy tó partján.

Dolgozik mostanában valamilyen projekten?

Sajnos szembetegségem miatt a munka egyre nehezebb. Egyre inkább csak a periférikus dolgokat látom a retinámon keletkező vakfoltok miatt. Ezért az utóbbi időben már csak az építészeti gondolatokat, megoldásokat adom át a kollégáimnak, s ők készítik el a konkrét terveket. Ez csak transzformációja annak a munkamódszernek, amit az utóbbi időben kialakítottam, mivel mindig szabad kézzel rajzoltam, s az asszisztenseim tették át számítógépre.

(Köszönetet mondunk a MOME Építészeti Intézetének és vezetőjének, Juhász Ákosnak, hogy mindenben segítette az interjú elkészítését)

A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2015/04-es lapszámában.

MAGAZIN

MUTASS TÖBBET

építészet

design

tér

trend

SZERKESZTŐI AJÁNLAT

2016 január 19.

Ikrek hegye - Családi házak Budapest szélén

Az ikerség inkább erős kapcsolatot feltételez, mintsem egyformaságot, ha létezik egyáltalán az építészetben vagy az életben egyformaság. 

Telepi srác - Családi ház Kelenvölgyben

Szokott sétám közben szemet szúrt egy különös, érdekes épület: a környék szorosan egymás mellé épült családi házaitól merőben eltért.

2015 december 02.