Cikkünket a Deco Magazin 2024/1-es lapszámából közöljük.
Budapesten született, jelenleg Londonban él és alkot. Mielőtt megalapította volna önálló tervezői stúdióját, ruhákat tervezett a Gucci számára az Alessandro Michele vezette tervezői csapat tagjaként. Mostani munkáiban a mitológia és a történelmi utalások gazdag tárházából merítve egy olyan megidéző univerzumot hoz létre, amely nem csupán a vásárlóit varázsolja el. Ismerjük meg Erdei Gergelyt.
Örökzöld téma és kíváncsi vagyok arra, hogy te mit gondolsz arról a kérdésről, hogy léteznek-e még stílusok, illetve mit érzékelsz ma meghatározónak ebből a szempontból. Inkább úgy kérdezném, hogy számodra inkább a Zeitgeist a meghatározó fogalom, vagy a korstílus? Hogyan értelmezed az egyiket, másikat?
Azt mondják, már nem tudunk újat alkotni, ezért nem születnek új korstílusok, csak a korábbi időszakokat alakítjuk újjá. A Zeitgeist, azaz a „korszellem” inkább azt az átfogó érzést, gondolkodásmódot és értékrendet jelenti számomra, ami egy adott korszakra jellemző. Ez sokkal inkább magában foglalja az emberek világnézetét, közös élményeit és társadalmi reakcióit egy adott időszak eseményeire és kihívásaira. A korstílus viszont inkább a korszak művészeti és kulturális kifejezésmódját foglalja magába, azokat a vizuális, építészeti zenei vagy irodalmi jegyeket, amik egy korszakot meghatároznak.
Persze az egyik nélkül nincs a másik. Például a covid hatására megerősödött az eszképizmus (escapism) mint trend, a vizuális kommunikációban és a designban is. Erre talán a Gucci a legjobb példa, ahova Alessandro Michele visszahozta a túlburjánzó, barokkos maximalizmust a '70-'80-as évek őrültségével fűszerezve, de reneszánsz és mitológiai szimbólumokat is gyakran használt és ezzel egy teljes univerzumot hozott létre. Párhuzamosan megerősödött a country trend, ami talán a '90-es évekre volt jellemző. Hirtelen (legalábbis Angliában) mindenki vidékre „menekült”, zöldségeket kezdett termelni, kacsákat tenyésztett a kertjében és gumicsizmában járt mindenhova. Ez is egyfajta fantáziavilág, ahova elmenekültek. Erről a jelenségről, illetve hasonló reakciókról még rengeteget lehetne beszélni.
Dolgoztál Rómában. Alessandro Michele egyfajta neo-posztmodern fordulatot hajtott végre a Guccinál, illetve a Dolce & Gabbana „From the Heart to the Hands” kiállítása is a történelem, a művészettörténet és a divat összefüggéseit elemzi. Ugyanakkor a művészeti klasszikusok, illetve a művészeti kánon egyfajta nyersanyag manapság és nem olyan merevek a határok a kortárs és historikus között, mint régen. Mit gondolsz erről a meglátásról?
Korábban a Guccinál dolgoztam tervezőként. Mindig is a divat vonzott, mert úgy éreztem, hogy bármit meg lehet valósítani, magyarázkodás nélkül. Nem szeretek túlgondolni vagy túlrészletezni dolgokat; szerintem teljesen felesleges. Tervezőként mindent intuícióból csinálok. Hiszek benne, hogy ami jólesik, az valahogy másoknak is értékes lesz. Természetesen minden alkotás mögött van egyfajta inspiráció, de néha annyira csapongó és kaotikus, de a végére valahogy mégis összeáll egy koherens egész – emiatt gyakran úgy érzem, nem is érdemes beszélni róla, mert csak eltereli a figyelmet a végeredményről. A MOME-n tanultam korábban, de ott szinte minden kreativitást kiöltek belőlem, mert mindent, még egy egyszerű gomblyukat is meg kellett magyaráznunk. Ebben a szakmában azonban csak kevesen dolgoznak ilyen szemlélettel, és nagy cégnél a tervezés egyáltalán nem ilyen elvek mentén zajlik. Azt hiszem, akik tanítottak, ezt sosem tapasztalták meg igazán.
Mi a „stílusok/korstílusok/irányzatok/trendek” keverésének titka? Mikor vannak egyensúlyban nálad esztétikailag a különféle alkotók, különböző időszakok vagy különféle irányzatok elemei.
Erre nincs recept szerintem, vagy érzi valaki vagy nem, hogy mikor jó valami. Nincs megírva, hány ablak kell egy házra, milyen arányban kellenek bizonyos elemek egy jó parfümhöz.
Egyaránt inspirálódsz a közelmúlt évtizedek popkultúrájából, mint az antik római, görög művészet világából. Vannak még olyan időszakok, amik korábban foglalkoztattak?
Van egy vizuális világom, amelyből merítve dolgozom annak érdekében, hogy minden, amit alkotok, egy koherens, felismerhető történet részévé váljon. Ezen belül mindent újragondolok és átalakítok. Most éppen egy bútorkollekción dolgozom, amelyhez jelentős neoklasszicista inspirációt vettem alapul,
ugyanakkor a fém felületek textúrájához a ’70-es évek Piaget-órái adták az ötletet. Ezek az órák nem a kifinomultságot képviselték, mivel meglehetősen feltűnőek voltak, és inkább egy újgazdag közönséghez kötődtek, azonban számos, addig óratervezésben nem alkalmazott technológiát használtak fel bennük, amelyekkel ténylegesen az ékszer kategóriájába emelték az egyetlen, mindenhol elfogadott férfi „ékszert”. Számomra a bútorok egy térben olyan szerepet töltenek be, mint a dekoratív ékszerek – ezek az utolsó díszítő elemek, amelyeket egy enteriőrbe helyezünk. Kivéve, ha annyira különleges és dekoratív bútordarabokról van szó, hogy a teret alakítjuk hozzájuk. Mindkét esetben hasonló befejező elemként tekintünk rájuk, mint az öltözködésben az ékszerekre.
Láttad Charlie Covell KAOS című sorozatát a Netflixen? Jól sikerült sorozatnak tartod? Valójában mi az a lényegi dolog, ami a ma emberét, a ma fiataljait az antikvitásban foglakoztatja?
Az első részt csak félig tudtam megnézni, valahogy nem sikerült ráhangolódnom. Viszont Zeusz Gucci melegítőjén a hímzést én terveztem! Nem volt egy nagy projekt, és eredetileg nem is ehhez a filmhez készült; valahogy úgy alakult, hogy végül felhasználták.
A 19. századi Angliában sok nemesi családból származó fiatal indult útnak Rómába vagy Egyiptomba, ahonnan antik „Grand Tour” szuveníreket hozott haza. Ezek a tárgyak gyakran ma is a családok kastélyaiban láthatók. Ebben az időszakban sok klasszicista enteriőr készült római inspiráció alapján. A húszas években Londonban számos Art Deco épület épült, amelyeknek egyiptomi hatásuk volt. A Wedgwood porcelángyár évtizedeken át, sőt még most is gyárt görög és római stílusú porcelánt. Úgy tűnik, Angliában mindig is jelen volt a vonzódás az antikvitáshoz. A klasszikus görög-római inspiráció használata 2018 körül kezdett igazán felerősödni, és azóta egyre több high street design márka is alkalmazza ezt a stílust. Úgy gondolom, ennek a trendnek az elterjedése az eszképizmushoz is köthető.
Hogyan alakult egyfajta párhuzamos érdeklődés benned az enteriőr tervezés és divat között?
Számomra mindkét terület a teatralitásról szól, és arról, hogy olyan megmunkálási technológiákat alkalmazzunk, amelyek már más területeken nem léteznek – annyira drágák és exkluzívak, hogy csak itt maradhattak fenn, mégis senki sem kérdőjelezi meg őket. Mindig is vonzódtam azokhoz a gyönyörű, de szinte teljesen funkciótlan tárgyakhoz, amikre egyszerűen csak jó ránézni vagy hozzáérni. Mindkét iparág olyan tárgyakat hoz létre, amelyekre tulajdonképpen senkinek sincs szüksége, mégis érzelmeket váltanak ki, és egy köréjük épített fantáziavilág részévé válnak. Engem ennek a fantáziavilágnak a megalkotása és bővítése vonz leginkább, illetve az a rejtélyes „kémia”, amellyel ezeket az érzelmeket életre keltjük.
A hazai design és építészet oktatásban mai napig nagy szerepe van a kézi rajznak. Te is úgy érzed, hogy nyugaton egyre kevesebb szabad kézzel jól rajzoló tervező van? Vissza tudsz emlékezni arra, hogy amikor akár gyerekként rajzolni tanultál, volt-e olyan pillanat, amikor először élted meg a rajzot valódi művészi kifejezőeszköznek?
Igen, ezt én is így érzem, számomra nagyon fontos a kézi rajz és ha valakinek kézi terveket küldök, mindig nagyon értékeli. Első rajzom egy talpas pohár volt kb. 4-5 évesen, mert annyira különlegesnek találtam és nem értettem, hogy miért nem lehet mindent ilyen szép formájú poharakból inni.
Kérlek, mutasd be a „falakkal”, paravánokkal kapcsolatos munkáidat. A „Objects of Desire” - „The Hunters Screen” „Barbier” „The Songs of Bilitis” korokat, időt és teret köt össze. Konkrétat a misztikussal. Személy szerint engem teljesen elvarázsoltak a „falaid".
Mindig is díszítettük falainkat freskókkal, festményekkel, illusztrációkkal – a barlangrajzokkal kezdődött mindez. Érdekesnek találtam, hogy mind a mai napig ugyanezt tesszük a falainkkal, és ezt szerettem volna megörökíteni. A paravánok elég magasak (2,30 m) ahhoz, hogy „falat” alkossanak a tulajdonos és a külvilág között. Ez egy kerítés, amely az egyik oldalról egyszerűnek tűnik, de a másik oldalon mind egy különböző illusztrált világba repít mitológiai referenciákon keresztül. A kézzel festett paravánok mind egy kicsit más festési technológiával készültek, amelyeket a pompeji freskók és a francia
szürrealista mozgalom inspiráltak, de megtalálhatóak rajtuk a francia boiserie-ket stilizáló vonalrajzok, stilizált görög oszlopok, amelyek valójában pozitív-negatív geometriai elemekből épülnek fel, illetve a mitológiai alakok és referenciák.
Octogon Deco Magazinunk a készlet erejéig az alábbi árusítóhelyeken kapható.
