A Velencei Képzőművészeti Biennálé idén több szempontból is történelmet ír. A szerintünk kihagyhatatlan kiállított munkákból szemezgettünk!
Április 23-án nyitotta meg kapuit és november 27-ig látható a világ leghosszabb ideig tartó, és legkiemelkedőbb kortárs művészeti kiállítása, az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálé, mely minden bizonnyal több százezer látogatót vonz majd Velencébe. Szubjektív válogatásunk a szerintünk kihagyhatatlan kiállított alkotásokból!
Már mindannyian ki voltunk éhezve a nagy eseményekre az elmúlt évek történései miatt és bár a Biennálét, csupán egy évvel kellett elhalasztani, hiszen eleve 2 évente kerül megrendezésre, három év után már az előkészítés során is nagy durranásnak ígérkezett. Rekordnak számít például, hogy az 59. nemzetközi kiállításon, 213 művész vesz részt 80 országból, akik közül 180 még soha nem állított ki eddig az eseményen. Rekord számú az 58 nemzeti pavilon is, melyek közül 5 szintén először vesz részt az eseményen, Kamerun, Namíbia, Nepál, Omán és Uganda.
Bár a Biennálé népszerűsége valóban vitathatatlan, a nemek közti egyenlőség képviseletében nem igazán jeleskedett ezidáig a kiállítás. Az elmúlt több, mint száz évben, főként férfiak irányításával zajlott az esemény és döntően férfiak is vettek részt a kiállítók között. 2019-ben Ralph Rugoff művészeti vezető irányítása alatt lett elsőként kiegyenlített a nemek aránya. Idén viszont, a kiállítás 127 éves történelmében először, a művészek 90 %-a nő, illetve gender-nonkonform (nembináris).
Az idei Biennálé kurátora, Cecilia Alemani, aki a New York High Line Art igazgatója és főkurátora, a „Milk of dream” címet adta a kiállításnak, Leonora Carrington (brit születésű, mexikói szürrealista festőnő 1917-2011) könyve alapján. Ebben a művész egy varázslatos világot ír le, ahol az életet folyamatosan újragondoljak, ebben a világban mindenki megváltozhat, átalakulhat. A kiállítás három fő kérdése, a testek metamorfózisa, az egyén és a technológia közötti kapcsolat, illetve az ember és a föld közötti kapcsolat.
Alemani maga is az első olasz nő, aki kurátora az eseménynek. Véleménye szerint
a női művészek munkája drámaian háttérbe szorul, szerinte a „MeToo” mozgalmak ellenére, Olaszország továbbra is szexista maradt, és szeretné bizonyítani, hogy a Biennálé nem társadalmuk reprezentációja.
Alemani több, mint 1000 művet válogatott be, amiből 80 olyan, ami kifejezetten az eseményre készült.
Idén természetesen minden szem először is az üres orosz pavilonra szegeződik, melynek kurátora és művészei maguk léptek vissza a szerepléstől és ez mindenképpen nagy hatást gyakorol a közönségre. Kiemelt figyelmet kap az ukrán nemzet pavilonja is, és annak művésze, Pavlo Makrovra, aki „A kimerültség szökőkútja” című alkotását mutatja be. Az ukrán részvétel még veszélybe is került az orosz invázió kitörése miatt, de a kijevi Naked Room galéria alapítója, a pavilon kurátora, csomagtartójában menekítette ki a munka fő részeit az országból.
A továbbiakban bemutatjuk a szerintünk kihagyhatatlan műveket, melyeket mindenképpen érdemes megnézni.
Arany Oroszlán – Simon Leight | Egyesült Államok, Sonia Boyce | Egyesült Királyság
Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is történelmet ír idén, hiszen mindkét nemzetet először képviseli fekete nő a Biennálén. Ráadásul mindketten elnyerték a legrangosabb elismerést, az Arany Oroszlánt.
Simon Leigh a „Brick House” című monumentális – 16 méter magas – szobráért érdemelte ki a legjobb művésznek járó díjat, mely az Arsenal nyitógalériájában köszönti a látogatókat. A bronzból készült, fekete nőt ábrázoló alkotás először 2019-ben volt látható a New York High Line kiállításon. Leigh számára fontos év ez, hiszen hazáját is képviseli az amerikai pavilonban, így itt is van egy saját bemutatója, ahol is a Jefferson épületet alakította át teljesen. Hagyományos afrikai nádtetővel borította be a szerkezetet, a nyugati gyarmatosítás örökségét szimbolizálva, belül pedig szobrok, kerámiák, video installációk segítségével mutatja be, hogy az afrikai diaszpórában élő nők, hogyan jelennek meg a művészettörténelemben.
Sonia Boyce a „Feeling Her Way” című zenei installációjával nyerte el a legrangosabb elismerést a nemzeti pavilonok versenyében. Játékos, ötletes hangzásmódjával váltott ki nagy elismerést műve, melyben 5 fekete-angol női zenész improvizációját és játékát dolgozza fel. Jacqui Dankworth, Poppy Ajudha, Sofia Jernberg, Tanita Tikaram énekesek és Errollyn Wallen zeneszerző szerepel, a híres Abbey Road Studio-ban készült felvételen. A pavilonon áthaladó közönség, pedig az egyéni gyakorlataikat láthatja, és egy fejlődő, egymást átfedő hangsávot hallhatnak.
Számi Pavilon – Pauliina Feodoroff, Máret Anné Sara, Anders Sunna
Történelme során, most először a Nordic (Északi) Pavilon Számi pavilonná alakult át. A pavilon átalakítása az őslakos számik szuverenitását és kultúráját ünnepli. A számik Finnország, Észak-Norvégia, Svédország és az orosz Kola-félsziget őslakosai. A projekt fontos gesztus a skandináv országok részéről, kulcsfontosságú eszköz a számik folyamatos gyarmatosítási, etnikai küzdelmében. Pauliina Feodoroff, Máret Anné Sara és Anders Sunna műveikkel saját történetüket és kultúrájukat mesélik el az érdeklődőknek. Fontos mottójuk, hogy a nép elválaszthatatlan a földtől. Annak ellenére, hogy az ilyen politikai viták hivatalosan véget értek, Sara, Feodoroff és Sunna folyamatosan küzdenek a számi földek, szokások és a nyelv megőrzéséért.
Feodoroff, számi művész és aktivista, munkásságának kiemelt témái közé tartozik például a számi erdők ipari fakitermelése, és a globális éghajlatváltozás okozta károk, melyek a földjeiket pusztítják, így pl a rénszarvasok élőhelyét is veszélyeztetik. A kísérteties tájnak és őreinek fényképes portréi szerepelnek az ő projektjében.
Sunna, a svéd területről származó számi művész és rénszarvaspásztor, akinek egy nagyszabású festményinstallációját láthatjuk, amely bemutatja a családja és a svéd hatóságok közötti 50 éves csatákat, a rénszarvastartási jogok körül. Sunna hat kollázsból álló festménysorozatot készített, ebből öt családja egy-egy évtizedes megpróbáltatásait ábrázolja, ezeket szekrényekben helyezte el, ahol megtalálható az összes bírósági ügy mintegy 10.000 fénymásolt dokumentuma is. Az utolsó, hatodik festmény pedig a jövő felé mutat.
Sara norvég számi családból származik és az ő családjának is rengeteg összetűzése volt a kormánnyal családja rénszarvastartása miatt. 2017-ben egy 4 éves kampány részeként kiállított egy monumentális rénszarvaskoponya függönyt, hogy megakadályozza bátyja csordájának erőszakos selejtezését. Az alkotást az új Oslói Nemzeti Múzeum vásárolta meg és júniustól ez fogadja majd az odalátogatókat. Itt pedig rénszarvasok gyomrából készült szobrokat láthatunk, melyek a számik érzelmi traumáiról beszélnek, azt a számi életfilozófiát tükrözve, mely az emberek, állatok és a természet elválaszthatatlanságába vetett hiten alapul.
Fotók: Michael Miller
Magyar Pavilon – Keresztes Zsófia
Szerencsére Magyarország is kapcsolódott a női művészek erősítéséhez. A Magyar Pavilon 110 éves története során eddig a nők, mindössze 2 alkalommal állították ki műveiket. Ezért is fontos, hogy idén a Ludwig Múzeumba beérkezett 15 érvényes pályázat közül, Keresztes Zsófia képzőművész és Zsikla Mónika kurátor munkáját választották. A 19 szoborból álló, nagyon látványos installáció kifejezetten a Biennáléra készült. Zsófit 2018 óta foglalkoztatta Schopenhauer sündisznó-dilemmája, mely szerint emberi kapcsolatainkban, akár a sündisznók is, óhatatlanul megsebezzük egymást, illetve fontos kérdés volt számára az empátia. Ezek mellett szerették volna, ha a pályázati anyagukban mindenképpen reflektálnak az idei évi Biennálé tematikájára, és fontos volt, hogy legyen magyar vonatkozása is, különösen azért, mert bár, ha nemzetközileg már sok sikert aratott művészről van szó, nem szeretné hazáját elhagyni.
Ezen a gondolatmeneten tovább haladva választották Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét inspirációnak, mely történet eleve csatlakozik Velencéhez és a sündisznó elmélethez is. A könyv kapcsán eljutunk a technikai átfedéshez is a mozaikok vonatkozásában (ravennai mozaikok). A koncepció az identitás keresést foglalja magában és kifejezetten kihasználja a speciális tér adottságait. Az installáció a szimmetrikus térben, mely két szinte azonos épületrész csatlakozása, szimulálja az identitás keresést és két szcenáriót mutat be. Az épület egyik részében azt láthatjuk, amikor az ember megtalálja az identitását, itt kikristályosodik a szerkezet, az épület másik oldala, pedig azt ábrázolja, amikor nem sikerül megtalálnunk önmagunkat, itt heterogénné válik a végső mű.
Az idei Biennáléra Cecilia Alemani kurátor még két magyar származású művész munkáját válogatta be, Vera Molnár és Agnes Denes személyében.
Koreai Pavilon – Yunchul Kim
A Koreai Pavilon Yunchul Kim – aki egyike a kis számú férfi kiállítóknak –, Gyre című alkotását mutatja be. A művész egyébként elektronikus zeneszerző. A kurátor, Young-chul Lee által rendezett mű egy hat munkából álló installáció, melyet öt szobor és egy helyspecifikus kép alkot. A koreai művészt Williem Buler Yeats „A második eljövetel” című műve inspirálta.
„Turning and turning in the widening gyre/ the falcon cannot hear the falconer.”
„Forgolódva forgószélben sebesen, nem hallgat a sólyom solymászra sem.”
(Nagy László ford.)
A Biennáléra Kim a pavilont saját világaként mutatja be és „élő testté” varázsolja. Dinamikus alkotásai a kezdet és vég folyamatos körforgását mutatják be. Az egyik leglélegzetelállítóbb munkája a Chroma-V, mely egy 50 méter hosszú 382 cellából álló, pulzáló, mozgó, kinetikus installáció. A kiállítás központja ez a kígyószerű, csomóba gabalyodott szobor, mely egy másik alkotástól kapja a jeleket, amitől úgy tűnik lüktet és lélegzik. Mögötte pedig a helyspecifikus rajza áll, mely a világot, mint labirintust szemlélteti.
Dán Pavilon – Uffe Isolotto
Az idei Dán Pavilonban Uffe Isolotto művét láthatjuk, mely a „We Walk The Earth” címet viseli. A kísérteties mű egy gótikus északi mesébe repít bennünket, melyben Dánia vidéki múltjának elemei összefonódnak bizarr sci-fi elemekkel, titokzatos, megmagyarázhatatlan eseményekkel. Az installáció középpontjában egy háromtagú kentaur család látható élet és halál között. A jelenetekben talán nem is találjuk meg a választ mi is történhetett velük valójában, pedig a hiperrealisztikus térbe keveredve úgy érezhetjük, mintha épp az események közepén csöppentünk volna a tanya helyszínére.
Az egyik szobában a hím kentaur öngyilkossága látható, a másikban, a nőstény épp életet ad kicsinyének. Arcuk és testük nagyobb, mint egy átlagos emberé, bőrüket szokatlan jelek borítják és valami különleges folyadék szivárog csöveken keresztül a testükbe. A művész szerint a folyamatosan változó világunktól való szenvedést testesíti meg a két kentaur a kétségbeesés és a remény közötti zűrzavarban, reflektálva a mai világ mélységes kétértelműségére, melyben elvesztettük a kapcsolatunkat a bolygóval.
Forrás: designboom, artnet news, Office for Contemporary Art Norway
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
