Interjú Rajcsányi Balázs díszlettervezővel, a Play Dead Studio kreatív igazgatójával.
Százezrek találkoznak munkáikkal nap mint nap a tévéképernyőn keresztül, bár elmondásuk szerint akkor végezték igazán jól a dolgukat, ha a néző nem a díszletet pásztázza, hanem belefeledkezve a látottakba teljesen kikapcsol és csak az összhatást érzékeli. Rajcsányi Balázs díszlettervező, a Play Dead Studio kreatív igazgatója a hazai kereskedelmi csatornák kezdetétől foglalkozik a valóságos és virtuális terek, az építészet és a kameramozgás kapcsolatával – csapatával animált főcímeket, díszleteket és virtuális stúdiókat készítenek a lehető legmagasabb minőségben. A televíziózás és az építészet viszonyáról, az extended reality lehetőségeiről, és a tartalomfogyasztási szokásainkról kérdeztük őt.
Hogyan alakult meg a Play Dead Studio? Mi volt az első munkátok?
A stúdió története régre nyúlik vissza. Kezdetben Varsányi Pál barátommal együtt videoklipeket csináltunk a barátainknak és látványterveket rendereltünk az építészkar végzős hallgatóinak, miközben mi még csak másodévesek voltunk. Aztán 1997-ben hárman, Fekti Balázzsal együtt alapítottunk egy céget, akkor kezdtünk el először tévés arculatokat készíteni az éppen induló RTL Klubnak és TV2-nek. Ezeknek a csatornáknak akkor már volt komoly felszerelésük, műsoruk, de alig volt valaki, aki animált főcímeket tervezett volna nekik. Először ebben dolgoztunk, majd belekóstoltunk a játékkészítésbe is, de azon a vonalon nem tudtunk továbblépni, már akkora volt a piac, mi pedig kis halak voltunk hozzá és feladtuk.
2001-ben az RTL vásárolt egy virtuális stúdió rendszert, amivel a saját grafikusaik nem igazán szerettek dolgozni, teljesen más volt a felépítése, mint a megszokott grafikus szoftvereknek. Ekkor a csatorna újra felkeresett minket, hogy nem akarunk-e megint tévés dolgokkal foglalkozni, hiszen itt van egy virtuális stúdió, és szerintük mi ezt tudnánk használni. Érdekelt minket a lehetőség, ekkor mi már Amszterdamban láttuk a VIZRT virtuális stúdióját, ami nagyon tetszett nekünk. Így végül mi alakítottuk ki az RTL Klub első virtuális stúdióit, például a Híradó és a Fókusz terét. Később jeleztük, hogy valós díszletek építésében is kipróbálnánk magunkat, azóta rengeteg díszletet terveztünk. Időközben a cég átformálódott, és 2008 óta Play Dead Studio néven viszem tovább a kreatív csapatommal a munkálatokat.
Milyen volt az első virtuális stúdió, amivel dolgoztatok?
A kezdeti virtuális stúdió egy bluebox vagy greenbox stúdió volt. A teljes tér egyszínű, ebben vannak a szereplők, és esetleg még egy-két tárgy (például asztal) az, ami valóságos, minden mást a számítógép renderel köréjük. A kamerák érzékelői tudták, hogy az adott perspektívából milyen képet számoljanak a háttérre a valós elemek mögé. Ezeket a tereket mi 3D-ben építettük meg. Azóta ezt lecseréltük egy izgalmasabb, modernebb formátumra.
Ezt hogyan kell elképzelnünk?
A LED-technológia fejlődése a greenbox problémáira megoldást jelentett, így az öt éve elkészült új virtuális stúdióba is LED-fal került. Ez lényegében a meghosszabbítása a valódi díszletnek, a kamerák érzékelői pedig – csakúgy, mint a korábbi megoldásnál – pontosan tudják, milyen képet kell generálni az adott perspektívából. A különbség az, hogy így a műsorvezető is látja, mi van mögötte, ezáltal könnyebben mozog a térben, és a szereplők és a háttér találkozása is sokkal szebb, nincsenek képtechnikai hibák. Ez az úgynevezett XR (extended reality) stúdió.
Ezt a technológiát a filmforgatásban is gyakran használják, általában egy nagy körívet építenek LED-falból, így az adott film hátterét nem kell megépíteni. Ezzel a módszerrel vették fel például a The Mandalorian című sorozatot is.
Milyen egyéb technológiai fejlesztések segítik vagy írják felül a munkátokat? Hogyan hat például a VR egyre nagyobb térnyerése a szakmátokra? Nemrég hallottam valakitől, hogy VR-szemüvegen néz filmeket… befolyásolhatja ez a televíziós műsorokat, azok tértervezésének jövőjét?
Vannak erre példák, a VR fantasztikus lehetőségeket rejt, de azért a VR-sisakot meg kell szokni, a motion sickness gyakori jelenség. Ugyanakkor tény, hogy ahogyan fejlődik a technológia, egyre tisztább a kép és jobban rá lehet állítani a szemüveget a szemre, ezáltal a felkavaró hatása is csökken.
Nem feltétlenül a befogadói, hanem inkább tervezői szempontból érdekes a VR számunkra. Amikor a számítógépen díszletet tervezek, egy idő után beáll a hátam a monitor előtt üléstől, klikkelgetéstől. Néhány évvel ezelőtt az volt a vágyam, hogy csináljunk valami mást, valami olyat, ahol kézzel varázsolhatok a térben. Akkor mi elkezdtünk fejlesztetni egy olyan 3D-s VR tervezőprogramot, ahol az ember a saját kezével húzza ki a tárgyakat és építi meg a teret. Nagyon sok pénzt és időt öltünk bele, és közben kiderült, hogy ez egy sokkal komolyabb fejlesztést igényel, de tapasztalatszerzésnek nem volt rossz. Azóta sem tudok arról, hogy lenne tömegesen elterjedt, bevált VR tervezőszoftver a piacon, pedig hasznos lenne. A díszlettervezésben általában nagyon szűk határidőkkel kell dolgozni, és hatalmas segítség, ha építés előtt VR-ban lehet tesztelni a megtervezett teret. A Sztárban sztár díszletének tervezésekor például a hely- és időszűke miatt a munkavédelemnek le kellett szimulálni a menekülést egy szimulációs szoftverben a CAD-fájlok alapján, nekem pedig addig kellett alakítani a díszleten, amíg nem fértünk bele az előírt menekülési percbe. Ilyen szituációknál is jól jöhet a VR-os tértesztelés.
A külföldről vásárolt műsoroknál mennyire rugaszkodhattok el az eredeti színpadképtől?
Változó. Az Álarcos énekesnél például a formátum tulajdonos azt mondta, hogy bármelyik megvalósult díszletet alapul vehetjük, akár másolhatjuk is, ezért ennél megtartottuk a főbb elemeket, de más technológiákat alkalmaztunk a részletekben. A Maradj talpon!-nál viszont az általunk újragondolt és megvalósított teret vitték tovább végül más országokba is, mert a formátum tulajdonosnak annyira megtetszett és olcsóbban kivitelezhető is volt, mint az amerikai változat.
Hogyan változott az elmúlt tizenöt évben a nézői ízlés, és vele együtt a megrendelői igények?
Mindenből egyre mozgalmasabb kell. Amikor először használtunk LED-falakat, azonnal megszerették. Aztán egyre több és több kellett. Az első X-faktornál a LED-falak kb. 10-15 százalékot adtak hozzá a produkcióhoz. Ma már gyakran az azokon futó klipek viszik el a show-t. Ehhez jön a világítás, a zene, a pirotechnikai eszközök – ezek összehangolt működése adja a teljes látványt. A tévézés az illúzióról szól. A showműsorokban hatványozottan működik az, hogy tegyünk rá még egy lapáttal, mindig lepjük meg a nézőt, és ezt élő műsorban teljesíteni a legnagyobb kihívás.
Mi az oka szerinted ennek és hova vezethet a látványtervezés berkein belül a „mindig többet és többet” mentalitás?
Ha megnézünk egy filmet az ötvenes évekből, akkor elképesztően lassúnak tűnik minden. Ha valaki időutazó lenne, és a múltból érkezve megnézne egy idei filmet, követhetetlen lenne számára, milyen gyorsan történnek az események. A befogadás nagyon megváltozott. Manapság az emberek három másodperces anim gifeket és nyolc másodperces TikTok-videókat néznek. Leszűkült a befogadási idő. Az Álarcos énekesben egy-egy fellépés 1:45-2:15 között van. Őszintén nem tudom, hol van ennek a vége, meddig lehet rövidíteni a figyelem idejét. Ez az attitűd egyébként szerintem az építészetben is megfigyelhető, elég arra gondolnunk, mik épülnek Dubajban, Kínában vagy az USA-ban.
Ha a Foster & Partners, a Zaha Hadid Architects néhány munkáját felidézem, maguk az épületek is showműsorok, ahol minden a látványról szól.
Az interneten keresztül bármit láthatunk a világból, tehát ha valami újat akarsz csinálni, akkor az eddig készült összes felhőkarcolót le kell győznöd. A tévéműsoroknál is ugyanez a mechanizmus működik.
Lehet mérni valahogyan egy televíziós látvány sikerességét?
Akkor jó, ha tévénézőként elveszel az egészben. Ha a produkció jó, akkor alapvetően nem gondolkodsz a díszleten, és az is biztos, hogy a látvány önmagában nem menti meg a produkciót. A színpadi rendező, a rendező, a light designer, a stylist, a sminkes, a fodrász és a koreográfus velünk szoros összhangban dolgozik, hogy a látvány minden eleme harmonizáljon.
És mitől lesztek ti elégedettek egy díszlettel? Van kedvenc szakmai pillanatod?
Legutóbb az Álarcos énekes tervezésekor éltem meg ilyen pillanatot. A műsor két oldalsó bevonuló folyosója komplex design feladat volt, dibond lemezekből készült fekete tükrös felületek és intelligens LED-ek kombinációjából állt össze. Bárki belépett ebbe a térbe, mindenki szelfizni akart. Ezek apró visszacsatolások, amiktől érzi az ember, hogy a tervezési, alkotói folyamatának hatása volt.
Play Dead Studio | Web | Vimeo
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
