A dollár esztétikai konzervativizmusa jelzi, mennyire nehéz reformokat véghezvinni az Egyesült Államokban.
1929 óta egyetlen új szereplő sem tűnt fel az amerikai érméken és bankjegyeken, ehhez képest a briteknél Charles Darwin generációját már le is cserélték, Kanada űreszközzel, Japán klasszikus festménnyel villog. A bankjegy-design erősen szimbolikus, elkerülhetetlenül megjeleníti a mögöttes intézményrendszer politikai akaratát és céljait, vagyis a dollár makacs konzervativizmusa az Egyesült Államok politikai intézményrendszerének rugalmatlanságát is jelzi.
Joe Biden új amerikai elnök mindjárt az első hetében több intézkedést hozott az elődje, Donald Trump örökségének gyakorlati és szimbolikus lebontására. Újra csatlakozott a párizsi klímaegyezményhez és az Egészségügyi Világszervezethez, visszavonta az Egyesült Államok és Kanada között tervezett Keystone XL kőolajvezeték építési engedélyét, de folyamatban van egy ezeknél jóval kevésbé látványos, mégis beszédes intézkedés is. A Pénzügyminisztérium felgyorsítja az új húszdollárosok gyártását; az új bankjegyen a 19. századi abolicionista, Harriet Tubman szerepel, aki maga is rabszolgaként született, és harcolt az intézmény eltörléséért. Az új bankók nyomtatását még az Obama-adminisztráció kezdeményezte, majd Trump hivatali idején lényegében leállították a folyamatot – írta elemzésében Paul Musgrave a Foreign Policy oldalon. Az alábbiakban Musgrave cikkét idézzük.
Bidenék szemszögéből ez egy jó politikai érzékkel meghozott döntés, mert bár Tubman feltüntetése egy bankjegyen nem oldja meg a polgárjogi kérdéseket, és nem teszi igazságossá a sokszor vitatott rendőri bánásmódot, viszont kézzelfogható szimbóluma az adminisztráció irányelveinek, és egy gesztus a Bident győzelemre segítő fekete nők felé.
Ugyanakkor van ennek a történetnek egy másik olvasata.
A nemzetközi kapcsolatok kutatói régóta nagyon komolyan veszik, hogy a hivatalos szimbólumok – bélyegek, középületek, pénzérmék és bankjegyek – hogyan jelenítik meg az őket létrehozó intézményeket és azok szellemiségét. Ezen az úton hamar továbbjutunk a puszta ténynél, hogy Tubman felkerül a húszdollárosra, amennyiben látni fogjuk: az Egyesült Államok szimbólumai annyira átpolitizáltak és ellenállnak a változásnak, hogy jóformán lehetetlen vállalkozás bármilyen új szereplőt ráimádkozni.
Az amerikaiak nem éppen arról híresek, hogy tanulnának más országok gyakorlatából, de a bankjegyeik konzervativizmusa még ehhez képest is feltűnő.
Amikor Tubman felváltja Andrew Jacksont a húszas elején (a hátulján továbbra is látható lesz a szobra), akkor kerül le először bárki is amerikai pénzről az 1929-es standardizálás óta.
Hasonlítsuk ezt össze az angliai helyzettel. A biztonság kedvéért mindegyiken rajta van II. Erzsébet királynő, mégis rendszeresen változik a design, így az angol pénzeken más nemzeti nagyságok is megjelenhetnek. Jelenleg az ipari forradalom jeles figurái, James Watt és Matthew Boulton, a festő J.M.W. Turner, a regényíró Jane Austen és Winston Churchill is szerepel az érméken. Ez a sorozat váltotta az előző generációt, benne Charles Darwinnal, a zeneszerző Edward Elgarral, illetve a börtönrendszert megreformáló Elizabeth Fry-jal. A Bank of England az amerikaiakhoz képest szélvészgyorsan cserélgeti a bankjegyeket: csak a tízfontos ötször változott 1964 óta.
Kanada ugyancsak rendszeresen változtat a bankjegyein, jelenleg már a második jelentős redesignt tervezik a 21. században. Bár jobbára politikusok portréja jelenik meg az előoldalakon, a hátoldalak sokkal érdekesebbek az amerikai dollárénál. A kanadai ötdolláros hátoldalán a Canadarm2 látható, a robotkar, amivel az ország hozzájárult a Nemzetközi Űrállomáshoz (az előoldalon Wilfrid Laurier miniszterelnök feszít). Az új tízdolláros frontoldalán felbukkan a polgárjogi aktivista, fekete üzletasszony Viola Desmond, míg hátul a Kanadai Emberi Jogi Múzeum látható.
Ha nem is annyira sűrűn, de időről időre frissítik a japán jent is, a felhozatal is jóval változatosabb a dollárénál. 2019-ben jelentették be, hogy érkezik bankjegy a női oktatás egyik élharcosa, Tszuda Umeko portréjával, a bakteriológus Kitaszato Sibaszaburóval, míg az ezerjenes hátulján Hokuszai klasszikus ukiyo-e ábrázolása, A nagy hullám Kanagavánál látható.
Kathleen McNamara Mindennapi politika Európában című tanulmányában azt vizsgálta, az EU hogyan használ szimbólumokat – köztük az eurón lévőket – a tekintélye megszilárdításához, és megállapította, hogy a bankjegyek kinézete elválaszthatatlan a nagyobb politikai projektektől. Miután az euró nemzetközi valuta, a bankjegyeinek tükrözniük kell az EU centralizáló, racionalizáló szándékát – de olyan unalmasan, hogy lehetőleg észre se vegyük. A bankjegyek szükségszerűen az őket létrehozó politikai projektek kivetülései is. McNamara szerint
az eurókon „absztrakt hidakat és ablakokat” láthatunk felismerhető nemzeti szimbólumok helyett, mert az EU inkább „kiegészíteni akarja a helyi identitásokat, nem pedig versenyezni velük”.
Igaz, az euró designja ártalmatlan és felejthető a jen vagy a font modernizált nacionalizmusához képest, de ez sokkal inkább feature, mint bug. Az „európai projekt” szándékosan a háttérbe húzódik – pontosan ezért tervezték az eurót „kifogástalanul udvariasra”.
Ám nem mindig könnyű megjeleníteni egy politikai szándékot. Egy dán kutató, Anders Ravn Sorensen például arról értekezett, hogyan vált egyre nehezebbé hazája központi bankja számára a korona áttervezése, miután nem volt konszenzus Dánia elsődleges nemzeti jelképéről. Erős volt a meggyőződés, hogy a koronának nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi közönség számára is a dánságot kell szimbolizálnia, de nem nacionalista módon. Ahogy a központi bank fogalmazott, a bankjegy „egy darabka műalkotás, az ország arcát mutatja kifelé és befelé.” Másfelől túl művészi sem lehet egy bankjegy, gondolták, miközben elutasítottak egy „túl furcsa” modernista sorozattervet. Végül a dánok is a hidaknál kötöttek ki – de az euróval ellentétben valódiaknál, nem képzeletbelieknél.
Mit mond a dollár az amerikai politikai projektről?
Kerianne Lawson közgazdászhallgató 198 ország pénzeit elemezte, majd rendezte kategóriákba a szimbolikus tartalmuk szerint, mint nemek, tudomány, vallás, művészet-kultúra és politika. Megállapította, hogy
a bankjegyeiken több politikai tartalmat megjelenítő országok rosszabbul szerepelnek a Freedom House politikai szabadság rangsorában, és az ENSZ nemi egyenlőség indexén is.
Az amerikai dolláron egyetlen képviselője sincs a vallásnak (az élen: Macedónia, Egyiptom, Irán), sem a nőknek (az élen: Ausztrália, Anglia, Anguilla), sem a művészeteknek/kultúrának (az élen: Svájc, Uruguay, Románia), sem a tudománynak vagy mezőgazdaságnak (az élen: Szomália, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság). Ellenben az USA pénzjegyeinél több politikai tartalmat csak a thai baht jelenít meg.
Talán nincs közvetlen ok-okozati összefüggés, mindenesetre Lawson megállapítása semmiképp nem mond ellent annak, hogy a nyakas dollárdesign egy megcsontosodott politikai struktúrát képvisel, amely inkább megjeleníti, mintsem enyhíti az egyenlőtlenségeket.
Olykor egészen otrombán testesíti meg az egyenlőtlenséget: a dollár az egyetlen fontosabb valuta, aminek sem különböző méretei, sem taktilis jelei nincsenek, így a rosszul látók nem, vagy csak alig tudják megkülönböztetni az egyes címleteket, és a hírek szerint 2026 előtt nem is lesznek ilyen megoldások.
Ha McNamarának igaza van abban, hogy a hivatalos szimbólumok hatással vannak arra, hogy az emberek miként gondolkodnak a kormányról, akkor mit gondolhatnak a fentiekből? Az amerikaiak imádnak arról beszélni, mennyire fiatal és dinamikus az országuk, de a dollár egészen másról árulkodik: kizárólag a múlt előtt tiszteleg. Időben a legutóbbi személyiség a pénzeken Ulysses S. Grant egykori elnök, aki 1885-ben halt meg – azóta eltelt az USA történelmének több mint a fele. Míg más országok találnak nemzeti nagyságokat a művészetek, tudományok és különböző mozgalmak terén, addig az Egyesült Államokat – nem feltétlenül a 21. századi normákhoz illő – történelmi figurák képviselik. (Ha Tubman valóban felkerül a húszasra, még mindig legalább három rabszolgatartó jut majd rá – vagy négy, attól függően, mit gondolunk Alexander Hamiltonról.) És a hátoldal? Űrállomások vagy világhírű műalkotások helyett az amerikaiak furcsa (egyesek szerint szabadkőműves) jelképeket, szövetségi épületeket és műemlékeket láthatnak.
A dollár a múltat őrzi, és a hatalom képeit közvetíti. Ezen persze lehetne változtatni, a kulturális élet, a tudományok vagy a politikai mozgalmak számos jeles képviselője közül választhatnának olyanokat, akik jobban képviselik a hatalmas, dinamikus országot. Kérdés, milyen lenne a fogadtatás? Az elnökök trónfosztása rendhagyó lenne az országban, amely megragadt az egykori vezetők tiszteleténél, de némi „dekolonializmus” segítene oldani a megrögzött szokásokat, és közelebb vinné az amerikaiakat a jelenlegi önképükhöz.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
