Így fest a rendszerváltás a magyar tenger partján
Úgy tűnik, a Balaton kiapadhatatlan inspirációforrás. A nagysikerű – ma már több mint 23 ezer követőt vonzó – Balatonoffseason Instagram-oldalról korábban is meséltünk már, nemcsak a holtszezonban. Bartha Dorka szenvedélyes gyűjtői munkássága ezúttal egy különleges művészeti projektben ölt testet, ahol „tettestársul” Weiler Péter képzőművész szegődött mellé. Íme a Magyar Tenger Társasüdülő.
Májusban húztátok el a mézes madzagot a követők előtt egy Instagram-poszt formájában, ahol is a Balatonoffseason oldalról ismert ikonikus nyaraló épületét mutattátok meg. A kép egyik fele a Dorka által készített fotó, a másik fele a Péter által készülő festmény egy részlete volt. Hogyan született meg bennetek a kollaboráció ötlete?
Bartha Dorka: Péter keresett meg még télen, hogy van egy ötlete – mi lenne, ha nyárra csinálnánk egy közös balatoni kiállítást, azaz a fotóim alapján ő készítene képeket. Triplán csekkoltam az üzenetet, hogy a vajon tényleg a valódi Weiler küldte-e, vagy csak ugrat valaki, de hát tényleg Péter volt az, úgyhogy pár nappal később be is ültünk a Keletbe ötletelni. Én meg iszonyú lelkes és boldog lettem, mert nagyon szeretem a képeit, a Kincsem-palotában rendezett kiállítására is többször visszamentem legutóbb.
Weiler Péter: A képeimhez kiindulópontként általában saját készítésű fotókat használok. Volt is egy kiállításom tavaly Mindszentkállán „Kulcs a kő alatt” címmel, aminek balatoni nyaralók volt a témája. Ezeket még én fotóztam, de ismerve Dorka munkásságát és komoly gyűjteményét, arra gondoltam, izgalmasabb lenne valamit közösen csinálni: a téli Balaton magányát kicsit megtörni, vagy éppen elmélyíteni saját szituációimmal, aminek a kontextusát Dorka egy-egy fotója adná. A képzőművészet és a fotózás is nagyon magányos műfaj, így jó volt kicsit véleményt cserélni, ötletelni valakivel, aki ráadásul hozzám hasonlóan vonzódik a balatoni retró világhoz, meg egyáltalán ehhez a csodálatos tóhoz.
Engem különösen elgondolkodtatott ez a „félbevágott” kép, hiszen két különféle médium: a digitálisan megfestett kép és a fényképezőgép lencséje elé kerülő valóság találkozik itt egymással. Nagyon kíváncsi lennék arra, Ti milyennek látjátok egymás szemüvegén keresztül a Balatont? Mit és hogyan mesél egy digitális eszközzel készült Weiler-kép, és mit mond el egy Balatonoffseason-fotó a magyar tengerről?
B. D.: Péter tökéletesen meglátja és megteremti a képek történetét, valahogy kibontja a fotókon szereplő házak és helyek emlékeit, múltját, miközben beléjük „gyúrja” sokszor a saját és generációink kollektív emlékeit is. Nekem olyanok kicsit a képei, mintha például az Emma nyaraló múltjának minden egyes másodperce sorakozna egymás után mint sok-sok dia, és ebben a sorban az én képem a végén van, a „most”-ban, Péter képe pedig valahol 33 évvel ezelőtt, de a kettő egy és ugyanaz, csak máshol nyúltunk bele az időbe.
W. P.: Volt egy gondolatom, hogy ezt a sorozatot végig olajjal festem meg, és a fotókat festményekbe ültetem át – ez lett volna a fő feladat. De Dorkával együtt beláttuk, hogy az izgalom elsősorban a történetekben rejlik, amik eszembe jutnak az egyes nyaralókról. Ezek a történetek mindig személyesek, néha abszurdig karikírozva, de mégis kollektív érzelmeket és emlékeket ébresztenek a nézőkben. Amikor felkiáltasz, hogy „Ó, pont így, ezt éltem át én is, és most látom újra”, de persze az én szemüvegemen keresztül mégis másként. Így a festés és az analóg technikai rétegek felépítése helyett a rám inkább jellemző digitális képalkotásnál maradtam, koncentrálva a történetekre. De azért olajat is szerettem volna használni és a nagy kiállításon belül készültek kisebb képek a Balaton átalakuló – és sajnos elveszni látszó – építészetéről.
Milyen szempontok mentén alakult a koncepció? Miért épp a rendszerváltást választottátok hívószónak, s mi a Ti személyes kötődésetek ehhez a korszakhoz?
B. D.: Péter a legmeghatározóbb balatoni nyara köré szervezte a tematikát. Mivel én épp akkor születtem, így inkább a ’90-es évek hangulatát és emlékeit ástam elő, és forgattam bele a kiállításba. De igazából az a korszak is sok szempontból a rendszerváltás szülötte, és ezernyi ponton érintkeznek a történetek, tárgyak és szokások. Bennem mindenképp volt egy ilyen „leletmentés” is, hogy nézzük meg, mi maradt meg a gyerekkoromból, mert itt a tóparton még kicsit lassabban folyik az idő.
W. P.: Nekem a Balaton még gyerekként adott egy mély benyomást a kapitalizmus és a szocializmus különbségeiről. A nyugat-németek ruháin, autóin, pénztárcáján keresztül össze tudtuk hasonlítani, hogy nekik mennyivel könnyebb az élet, de a kelet-németeken meg láttuk, hogy nekik nálunk is nehezebb az életük. Egyszerre sajnáltuk a keletieket és irigykedtünk a nyugatiakra. Mennyire érdekes kettősség. Engem meghatott, amikor a rozoga és füstölő autóikkal beparkoltak az új Mercedesek mellé, rokonok akár, akik a Balatonon tudtak végre újra találkozni.
Aki ezt az időszakot átélte, szerintem hozzám hasonlóan tudná ontani a történeteket, amit kollektíven megéltünk. Ezeken a nyarakon is túltett a ’89-es nyár, mert lehetett érezni a Balatonnál, hogy valami készül. Zajlott a szokásos gumimatracos, csónakfelfújós, fagyiért sorban állós nyarunk, de közben a világ megfordult a tengelye körül. Valami véget ért, és egy új élet kezdődött mindenkinek. A Pán Európai Piknik volt az első rés a Vasfüggönyön, és ebben a Balatonnak is nagy szerepe volt. Az itt nyaraló németek törték át a határt, kempingekben terjesztett szórólap hívta őket a határhoz. Ezt próbáltam megragadni a képeken keresztül, a hétköznapi és a rendkívüli találkozását, mindezt a Balaton partján.
  |
A Magyar Tenger Társasüdülőt tettétek meg a kiállítás főszereplőjének. Dorka, mit tudunk erről az épületről, s miért épp erre esett a választás?
B. D.: Részben nagyon jól hangzik a név, másrészt Péter balatonlellei kötődése miatt is kézenfekvő volt.
A társasüdülők a korszak jellegzetes szülöttei, a ’70-es években jelentek meg a tó körül. Ezek a kollektív nyaralótelepek – ahogy Wettstein Domonkos hívja őket – kicsit a mai társasházak elődei is voltak, de sokban különböztek is. Ez a forma széles rétegeknek nyújtott lehetőséget a saját tóparti ingatlanra az amúgy egyre jobban beépülő Balatonnál, ráadásul sok esetben ezeket az épületeket már kettős üvegezéssel, fűtéssel tervezték, azaz szezonon kívül is lakhatóak voltak. Amikor először posztoltam róla, rengeteg személyes történetet írtak, nyári pingpong partikról, a garázsban kialakított frissházas lakosztályról – szóval így benne van a Balcsi esszenciája az épületben.
Hogyan történt a képválogatás? Volt, amit – fájó szívvel bár, de – el kellett engednetek?
B. D.: Huh, minden kiállításnak a legnehezebb része a válogatás… Fotók közül vagy tíz olyan kép volt, amit muszáj volt elengedni, hogy a kiállítótérben a maradék fotók jól érvényesüljenek. A legnehezebb talán a cuki nevekkel és ezekhez kapcsolódó történetekkel rendelkező nyaralók képeinek az elengedése volt.
De az mindenképp vezérelv volt nálam, hogy a kiállításom fotós anyagában visszaköszönjenek azok a képek, amik Pétert is inspirálták, így aki jön, és megnézi a két kiállítást a két kápolnában, egyfajta nyomozós játékba is bevonódjon, hogy „Jé, ez itt a digitális festményen az a felirat, ami a fotón ott van”, és ehhez hasonlók.
  |
W. P.: Dorka fotóiból még évekig dolgozhatnék, olyan gazdag ez a gyűjtemény. Azt gondolom, hogy ez a folyamat most így Balatonboglárral nem ért még véget, biztosan készülnek még idén is újabb közös alkotások.
A sorrendet az határozta meg, hogy melyik fotó indított bennem el először valamit a történetmesélésben. Melyik ház volt annyira ikonikus, hogy amikor újra és újra átnéztem az anyagot, mindig megérintett. Hónapokig csak nézegettem a képeket és a történeteken gondolkoztam. Szóval, volt időm elmélyülni az anyagban.
  |
Elképzelhető, hogy a Balaton után esetleg Budapesten is láthatjuk majd ezt a sorozatot?
B. D.: Még jobbat mondok: még a Balatonon máshol is felbukkanunk majd, mielőtt a szezon véget ér. Sőt, én az északi partra is átviszem a kiállítás fotós részét. Utána bevehetjük Budapestet! (mosolyog)
  |
„Ha valaki azt kérdezi, hol vannak a régi balatoni vakációink emlékei, megfakultak, mint a napernyő csíkjai? Nos, a válaszunk az, hogy nem, nagyon nem” – számolt be lelkesen május végi posztjában Dorka. Péter képeit, a kiállítás anyagát látva mi is csak egyetérteni tudunk!
A kiállítás augusztus 13-ig tekinthető meg a balatonboglári Vörös és Kék kápolnában.
Fotók/képek: Bartha Dorka, Weiler Péter
Balatonoffseason | Instagram
Weiler Péter | Instagram
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
