Szombat Éva 2012-ben szerzett mesterdiplomát a MOME-n, fotográfia szakon. Kétszer kapott Pécsi József-ösztöndíjat. Művészeti ösztöndíjakat nyert Párizsban és New Yorkban. Műveit többek között New Yorkban, Jeruzsálemben, Milánóban, Lisszabonban, Bécsben, Berlinben, Bogotában mutatták be. A MOME tanára. Eddig két könyve jelent, a limitált kiadású „Happiness” és „Practitioners”. A harmadik a Capa-nagydíj anyaga, az „I Want Orgasms, Not Roses”. Cikkünk az Octogon magazin legfrissebb, 171-es (2021/7-es) lapszámából.
Szombat Éva Orgazmust kérek, nem rózsát című sorozata első pillantásra egy nagyon személyes projekt, mégis Capa-nagydíjat nyert, amit minden évben olyan fotográfus kap, aki társadalmat gazdagító műveket alkot. Lányokról és kedvenc szexjátékaikról készített portrék és interjúk alkotják ezt az intim, de a magánügy dimenzióján bőven túlmutató könyvet.
A projekt résztvevőjeként izgatottan figyeltem, milyen visszhangokat váltott ki, és meglepett, hogy sokak számára nem magától értetődő a társadalmi vonatkozása. Olyan mondatok hangoztak el, hogy akinek a szexualitásával kapcsolatos elakadása van, foglalkozzon vele a négy fal között, léteznek ennél nagyobb horderejű problémák is: menekültek, mélyszegénység, szegregáció. Kit érdekel, hogy – alapvetően szerencsés helyzetben élő – nők örülnek-e a saját puncijuknak?
A szégyen soha nem egyéni probléma.
Nagy vágyam, hogy egy olyan világban élhessünk, ahol a legtermészetesebb dolog, hogy a nők szabadon mernek beszélni a szexuális frusztrációikról, és arról is, hogy számukra mit jelent az öröm, a kapcsolódás. Ahol vannak szavaink ezeknek a témáknak a feldolgozására, ahol van tér arra, hogy már egészen fiatal korunktól kezdve előjöhessenek a szexualitásunkkal kapcsolatos kérdések, félelmek, frusztrációk. De sajnos nem így van, és ahogy segítő szakemberként is tapasztaltam, az elakadások nagy része túlmutat az egyéni szinten, gyökerei az egész társadalmat érintő problémák. Például, hogy szenvedésként tekintünk-e a női létre, ki rendelkezhet a női test felett. A „mit illik egy lánynak”-téma a 21. századra se ment a divatból.
A projektben fontos szerepet kapnak a játékok. A vibrátorok és társaik szimbolikus tárgyak, amikre a társadalom kivetítheti mindazt az undort és elutasítást, amivel belül túl fájdalmas összetalálkozni.
Ahogy a magyar nők jelentős hányadát, engem is ért gyerekkoromban szexuális abúzus, és nálam az ebből fakadó szégyen átfordult intenzív kíváncsiságba, ami ugyanolyan elfojtás, mintha teljesen hidegen hagyna a szexualitás. Ma már oda tudok fordulni ahhoz a kislányhoz, aki szégyelli magát, amiért bántották, mert azt gondolja, hogy az ő szexualitása mindenkit bajba sodor, miközben azzal a dühvel is meg kellett birkóznom, hogy nem védett meg az apám. Ezeknek a mély tabuknak a feltörése túlmutat az egyéni történeteken, kollektív feloldást is hozhat, ha merünk beszélni róla.
Szombat Éva úgy kezeli a szexjátékokat, mint becses, de hétköznapi tárgyakat. Mert ez pont ennyi, nincs benne sem pornográfia, sem misztifikálás. Ártalmatlan tárgyak, amik nem tehetnek róla, hogy ennyi szégyen és előítélet kapcsolódik hozzájuk. A vibrátor nem annak a jelképe, hogy a nőknek nincs szükségük hús-vér férfiakkal való kapcsolódásra, hanem arra, hogy nem csak a másik tekintetén keresztül látják saját magukat, nem kizárólag a férfi érintésén keresztül élik meg a saját testükkel való kapcsolatot. A személyes fejlődésünkben is nagy feladat, hogy hozzáférjünk a szégyenhez és azokhoz az érzésekhez, amelyek a saját örömünktől és felszabadultságunktól elválasztanak.
Még több fotóért katt a képgalériára!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
