Új sorozatunkban azokat az alkotókat mutatjuk be, akik bár építészként indították karrierjüket, új utakat keresve, más-más kreatív területen találták meg számításaikat.
Alaprajz, újratervezés, kivitelezés – Horváth Lóczi Judit alkotói útja a tájépítészettől a képzőművészetig.
Horváth Lóczi Judit szereti a szép és jól használható tereket, azokat, amelyekben jó létezni. Bár már tizenévesen is képzőművésznek készült, először mégis nagypapája nyomdokaiba lépve, – aki neves kertész volt –, tájépítésznek tanult. Ebben minden olyan terület – az építészet, a művészet és a természet – egyesült, ami igazán érdekelte, ugyanakkor mégsem találta benne egészen otthon magát. Végül az anyává válás segítette leépíteni a tervezői praxisát, hogy végre átadhassa magát valódi „hivatásának”. Egyedülálló vizuális nyelvezetét a geometria, a dinamika, a ritmika és a fény-árnyék hatás mentén a festészet és a szobrászat határán, azokat ötvözve alkotta meg, amelyben kétségtelenül az építészeti aspektus is fellelhető.
ALAPRAJZ
Már gyerekkorában is szerves része volt az életének az utazás. Ilyenkor a családjával megnéztek minden olyan érdekes épületet, templomot, múzeumot, kiállítást, amit az útikönyv megemlített. Sokat jártak ugyanakkor a természetbe is – túrázásaik során közösen fedezték fel az építészet és a természet közötti szerkezeti és vizuális hasonlóságokat. Drága játékok helyett a világ és a művészetek iránti nyitottságot kapták a szüleiktől, és Judit ezt már akkor is sokkal nagyobb értéknek tartotta.
Mivel tizennyolc évesen még félt, korainak érezte, hogy képzőművésznek tanuljon, igyekezett olyan szakmát választani, amiben használhatja a teremtés attitűdjét.
„Szeretem a szép és jól használható tereket, amelyekben jó létezni. Itthon sajnos sok olyan kül- és beltér van, amiben szinte rosszul leszünk, feszültté válunk, mert nem emberléptékű, sivár vagy éppen túldíszített, nem megfelelő arányú. Ha azonban egy jó kompozíció, kellemes tér vesz körül minket, az rögtön detektálható abból, hogy ott akár hosszabban is jól esik csak úgy lenni.”
Juditot anno nagyon érdekelte maga a tervezés is, hiszen ez valahol – ahogy ő mondja – a „tudás és egyfajta varázslat” ötvözete. Az pedig, hogy a tervezés fő elemei a zabolátlan, saját szabályrendszerrel rendelkező növények, amelyekhez alkalmazkodni kell a tervezés során, egy plusz előny és kihívás volt, ami az építészetet, a művészetet és a természetet egyesítő tájépítészet felé vitte. Nagypapája ráadásul neves kertész volt, és bár nem tudott vele már felnőttként beszélgetni, sokat meséltek róla és a munkáiról a családban.
A Tájépítészeti Kar első három évében a „biztosan rossz helyen vagyok, de kibírom a diplomáig” érzés negyed- és ötödévben múlt el Juditban, amikor elkezdtek tervezést tanulni. Hirtelen kinyílt számára a világ. „Fiatal, világot látott, ambiciózus oktatóktól tanulhattunk, akik úgy gondolom, megteremtették a kortárs magyar tájépítészet alapjait. Közülük Gergely Antalt és Balogh Péter Istvánt szeretném kiemelni – öröm volt tőlük tanulni. Mégis mikor mesterekről kérdeznek, inkább a képzőművészeti tanulmányaim mestereit szoktam megemlíteni: Kelemen Marceltől sokat tanultam az anyagokról, a technikákról, a stílusokról, a művészeti hozzáállásról és a kemény munkáról; Konok Tamástól színdinamikát tanultam a BME-n, végigkövette a váltásomat, az utamat és még mindig kicsit anyátlanul érzem magam, mióta elment; Barabás Márton pedig önzetlenül megmutatta az apró fogásokat és személyre szabott tanácsokat adott mindenkinek, aki tanulni akart a METU Képi Ábrázolás szakán” – jegyezte meg.
  |
Tájépítészként Judit részt vett pár igen impozáns társasházi tetőkert tervezésében a 2000-es években, a gazdasági válság után azonban áttért a magánkertekre és akkoriban sokat foglalkozott reklámgrafikával is. Végül 2015-ben, a Kreinbacher pincészet kertjének újragondolásával zárta tervezői karrierjét, ami elképesztően izgalmas volt a számára. Sosem ült be ugyanakkor egyetlen tervező irodához sem, nem izgatták a díjak és elismerések, és egyáltalán az előmenetel. Fontosabb volt, hogy legyen ideje munka mellett képzőművészeti iskolába járni, és alkotni. Amikor ez tudatosult benne, rájött, az építészet mindig is csak egy „B” terv volt a számára.
ÚJRATERVEZÉS
Judit ma már úgy gondolja, a tájépítészettel inkább a társadalomnak és a családjának szeretett volna megfelelni – egy polgári miliőben a művész-lét nem feltétlenül biztonságos a jövőkép tekintetében.
„Szerettem tervezni is, de amikor végre szabadon alkothattam, olyan érzés volt, mint amikor a kisgyerek csillogó szemmel megáll a játszótér kapujában, és nem tudja eldönteni, hogy a mászókához vagy a csúszdához rohanjon először.”
  |
Huszonkilenc évesen iratkozott be a METU Képi Ábrázolás szakára, és amikor minden napját a művészetnek szentelhette, teljesen világossá vált a számára, nem élhet kettős életet: a képzőművészet az ő útja. Ez a felismerés és változásra való igény mindemellett egyfajta kiégésnek is volt köszönhető. Már nem szeretett volna meggyőzni – egy-egy magánkert kapcsán – egyetlen újabb ügyfelet sem arról, hogy bizony nőként is lehet jó mérnök az ember, és az itthoni kertkultúra hiányából fakadó túlzsúfolásból is elege volt, nem szeretett volna még egy sziklakerteket tervezni sík terepen, vízeséssel.
Végül az anyává válás segített Juditnak a váltásban; leépíteni az addigi tervezői praxisát. Amikor az idő hirtelen a legbecsesebb értékké válik, egyszeriben tisztán kezd látni az ember – a fókusz az igazán fontos dolgokra helyeződik. Ebben pedig férje is maximálisan támogatta, így ettől fogva boldog rutinná váltak azok a fél órák, amit kezdetben, az akkor még a lakásukban lévő műtermében tölthetett.
KIVITELEZÉS
Ma már nem tervez kerteket. Képzőművészként alkot a nap minden szakában, aminek az összes apró mozzanatát élvezi, az anyagbeszerzéstől, a tervezésen át, a csomagolásig. Hát igen, ez a különbség az „A” és „B” tervek között.
„Bár nehéz út volt, mire felismertem és meg mertem tenni a szükséges lépéseket, utólag rájöttem, óriási vargabetűt tettem a tájépítészettel. Hiszen azóta készülök művésznek, mióta csak ceruzát tudok fogni a kezembe. Ez egy hivatás, ami elől nem lehet elbújni. Hálás vagyok, hogy végre azt csinálhatom, amit szeretek.”
Az építészeti aspektus azonban kétségtelenül nyomot hagy alkotásaiban. Munkái – festményei, papírkollázsai és objektjei – visszavezethetők a tervrajzokra, a térbeli, építészeti gondolkodásra. Amint van egy vizuális ötlete, azonnal a megvalósíthatóságon, az anyagon és a technikán jár az esze, különös tekintettel a művészettől látszólag távol álló ipari megoldásokra. Mindazonáltal a növények szeretete sem múlt el – Judit máig csodálja és figyeli őket, próbálja absztrahálni szerkezetüket, vonalaikat.
„Máshogy gondolkodom, mit egy hagyományos úton képzett művész. Az, hogy a szikárságot tartom a fő iránynak, az biztosan az építészetből eredeztethető.”
Egyedülálló vizuális nyelvezetét a geometria, a dinamika, a ritmika és a fény-árnyék hatás mentén a festészet és a szobrászat határán, azokat ötvözve alkotta meg. Az esetenként térbeli kiterjedéssel is rendelkező munkáinak hordozói saját tervezésű, formázott vászon konstrukciók, melyek merev struktúráját az élénk színek és a Juditra jellemző intuitív alkotásmód ellensúlyoz.
A 2020-as év nihilje után 2021 őrült tempót diktált a számára. Többi izgalmas együttműködés mellett volt egy páros tárlata Horn Enikő designerrel, illetve a karantén ihlette munkáiból decemberben megjelent egy albuma is Quarantine series címmel az ARTEM/BOOKS gondozásában, amelyből egy önálló kiállítást is rendeztek Lázak háza címmel a Faur Zsófi Galériában. Most ez utóbbi munkáinak kibővítésével egy tavaszi kiállításra készül Innsbruckban, az év második felében pedig egy új anyaggal debütál a szentendrei MANK Galériában, aminek a kurátora Sipos Tünde lesz.
Judit ma már nem otthon, hanem Szentendrén, a Régi Művésztelepen dolgozik, ahol az első karantén idején kapott műtermet. Minden szinten megérkezett.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
