Interjú Bonta Gáspár építésszel, az EGYENES LABIRINTUS KÖR design stúdió kreatív vezetőjével.
Légiesen könnyed, a kaleidoszkóp fényhatásait megelevenítő plexi bútorcsalád és archaikus, a kézművesség jegyeit magába sűrítő óriás betonvázák – ez a HEAVY LIGHTNESS tárgyegyüttes, amelyet Bonta Gáspár stúdiója, az EGYENES LABIRINTUS KÖR jegyez. A különleges kollekció júniusban a Milan Design Week eseményen debütált, majd idehaza is megcsodálhatta azt a közönség a CODE Showroom falai között. Az új, multidiszciplináris stúdió indulásának körülményeiről, a nagyszülői örökség feldolgozásáról, a tárgytervezés folyamatairól Bonta Gáspár építészt, a design stúdió kreatív vezetőjét kérdeztük.
Az elmúlt tíz évben a GASPARBONTA & Partners égisze alatt számtalan magánlakást, éttermet, kávézót terveztetek, az utóbbi években a 360 Design Budapest kiállítás installációjáért is Ti feleltetek – eddig is multidiszciplináris megközelítéssel dolgoztatok a projektjeiteken. Mi változott most, hogy úgy döntöttél, elindítod az EGYENES LABIRINTUS KÖR (ELK) design stúdiót?
Felnőttem, átéltem ezt a tíz évet, kaptam és elveszítettem, változtam. Már nem szeretném az ajtóra kiírni a nevem, már nem én vagyok a fontos, hanem a folyamat, a közösség. Az ELK egy felnőtt, fókuszált, magam által megértett verziója annak, amivel mindig foglalkoztam.
Kik alkotják a csapatot, és kinek mi a feladata, illetve kik azok, akik vissza-visszatérő együttműködő partnerként vesznek részt a stúdió életében?
Vannak különböző értelemben szorosabb, belső körök és állandó együttműködők és tágabb, de szintén állandó partnerek. Ugyanúgy a tevékenység része egy kiváló lakatos, akinek sok munkát adunk, mint az ügyvezető. Ettől kör. De a stúdió jelenlegi működéséért négy ember felelős: Csatlós Anita építész, Török Emma projektmanager, Szatmári Olivér gazdasági vezető és én, a kreatív vezető. Innen indul minden jelenleg. Természetesen egyéb funkcióimban is kiváló csapatokkal dolgozhatok együtt, a Gravity-ben, a HFDA-ban és a Hype&Hyperben is. Ezeknek a csapatoknak az ereje mind a nyílt kommunikációban, a szakértelem kölcsönös tiszteletében rejlik.
Janáky István mestered vezetett rá arra, hogy az építészet poézis. Tőle tanultad meg, hogy humor és költészet nélkül nem lehet semmit csinálni. Az ELK esetében már a puszta névválasztás is Pilinszkytől származik, ahogy az eddigi építészeti projektjeid bemutatásánál is gyakorta használtál versidézeteket, illetve Pilinszky versének egy részletét a tavalyi 360 Design Budapest kiállítóterébe is becsempészted. De mégis: a tervezés, a kivitelezés, tehát mondjuk a tényleges gyakorlat során ez hogyan manifesztálódik? Avagy: hogyan kell elképzelnünk építészet és költészet egymásra találást Bonta Gáspár munkásságában?
Nehéz kérdés, miután a költészet csak akkor mutatja meg magát, ha az ember fogékony rá. Sok apró belső poént rejtettem el munkákban az évek alatt, amit igyekeztem nem didaktikusan hangsúlyozni. Például a Don Pepe éttermek térelválasztóiban a távtartók egy Liszt-kotta alapján lettek kiosztva, és ehhez hasonlók. Ezek nem arrogáns műveltségi tromfolások – ezek összekacsintások dalszövegekben a közönség és az együttes között, ha valamit nem akarunk kimondani, csak éreztetni. Ez megvan a Heavy Lightness bútorokban is.
  |
Maradjunk a multidiszciplinaritásnál. Sokoldalú alkotó vagy, és most beteljesült egy régóta dédelgetett álmod: belevágtál a tárgytervezésbe és megszületett a HEAVY LIGHTNESS tárgykollekció. Rögtön külföldön, a Milan Design Weeken mutattátok be elsőként a tárgyegyüttest. Milyen félelmekkel indultál neki a kiállításnak, és milyen tapasztalatokkal tértél haza?
Nem újkeletű a tárgytervezés: gyerekkorom, illetve az egyetem óta velem van. Minden belsőépítészeti munkában vannak beépített tárgyak, bútorok, szerkezetek, ezekkel mindig szívesen foglalkoztam. A Heavy Lightness visszatérés ezeknek a gyerekkori élményéhez, a belsőépítészetben szerzett tapasztalatokkal. A félelem bennem is ennek megfelelő volt, megmutatni magamat kiállítóként a világ legfontosabb szakmai rendezvényén, a fogadtatás, a sikere: ijesztő.
A HEAVY LIGHTNESS egyfajta gyászmunka is volt a részedről, hiszen művész nagyszüleid halála utána kezdtél el tudatosan foglalkozni az ő szellemi és tárgyi örökségükkel. Mennyire volt ez nehéz? Mesélnél arról, hogyan is zajlott ez a munka?
A gyászmunka sajátossága, hogy sok esetben az ember öntudatlanul igyekszik cselekedni, a kezében levő rutinra bízza magát, amíg a lelki folyamatok megnyugszanak. A nagypapám halála után indult meg tavaly igazán ez a folyamat, amikor a korábban már a fejemben levő tárgyakat elkezdtem terv szinten komolyabban kezelni. Sokat segített a megértésében annak, hogy honnan jövök. Miután koncepció szinten egyben volt, a megvalósításnál már hagytam, hogy a szakmai tapasztalat vigyen előre. A közönség elé kirakás volt az igazán nehéz benne, örök elégedetlenként sosem tartom elégnek a teljesítményemet, vagy elég jónak a munkámat.
Beszéljünk kicsit a tárgyegyüttes tagjairól külön-külön. Elsőként a plexiből készült bútorokról: a kollekció részét képezik a nagyméretű dohányzóasztal, a pad és az éjjeliszekrény. Nagyapád, Segesdi György is gyakran használta ezt a matériát neokonstruktivista szobrainál és köztéri munkáinál, ő ezeket így hívta: formaalkotások. A választott matéria tulajdonságait kihasználva, a látszólag statikus objektbe lehelt ezáltal életet, mozgást, ritmust, egyszóval: változást. A te bútoraidnál is hasonló történik, csak ezek éppenséggel használati tárgyak, tehát egy picit másképp kell működniük, mint a képzőművészeti alkotásoknak. Te ezt hogy látod?
Nagyapa egy igazi klasszikus mester volt, a szobrászatának mestere. Még idős korában is egy óra alatt tudott öntésre kész portrét mintázni agyagból, nulláról, élő modell alapján. A kisujjában volt az anatómia, az anyagok, a mesterfogások. Nekem soha nem lesz olyan tiszta és hibátlan érzékem a formákhoz, mint neki. Ő ezt a geometriai minimál programig le tudta tökéletesen vinni és mozgást láttatni statikus formákban. Nálam a tárgyak percepcióján van a hangsúly, az én bútornak nevezett objektjeim a néző szemszögéből és állandóan változnak az áttetszőtől a színesig. Ez két külön megközelítés, látszólag egy úton.
  |
Nagyanyád, Jakab Bori keramikusművész 1962 és 1977 között fehér, geometrikus formákból építkező tárgyakat készített, melyek többsége az Országos Kerámia Biennálén mutatkozott be. Ikebana, gyertyatartó, lámpa – a korszakból ezek a tárgyak az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe is bekerültek. A te vázáid méretüket tekintve is nagyobbak, illetve anyagában is eltérőek: nem mázas cserépből készültek, hanem betonból, a Concrazy műhelyében. Mi indokolta ezt a döntést?
Tekintve, hogy Nagymamám és Édesanyám is keramikusművész, Keresztapám meg üvegtervező művész, a szilikátokkal foglalkozás már hagyománynak tekinthető. Ismerem az eljárásokat, olvadási hőfokokat, sorrendiséget. Nekem a vázáknál a formai utalás volt a fontos, tudatosan más anyagot akartam kipróbálni. Az anyagában színezett betont előállítani komplexitásában majdnem megközelíti a porcelánét. A plexikkel ellentétben súlyos, nagy tömegű, robosztus tárgyakat szerettem volna létrehozni, építészeti elemekhez hasonlókat. Nagymamám annak ellenére, hogy formailag is nagyon innovatív volt, igazán a festésben mutatta meg érzékenységét. Különösen a késői munkáin érződik, hogy festményként is értelmezhetőek, gazdagok és érzékenyek. A zsengélt, fehér porcelánt, ha máz alatt festik, a festékek nem a valós színüket mutatják – mind barnás, sárgás felvitelkor. Az igazi színt csak kiégetés után lehet látni. A betonnál a formában megkevert színek hozták el ezt az izgalmat: nem lehetett tudni, melyik hogy néz majd ki, csak miután készen kivesszük a formából.
A legnagyobb különbség a nagyszüleid és a te munkamódszered között, hogy ők saját kezűleg készítették a tárgyaikat. Nagyapád a híres szegedi árvízi emlékművet – elmondása szerint – egy lebontásra ítélt üzemépületben készítette el, hiszen az méretéből fakadóan nem fért volna el a műtermében, ami egyébként is rendhagyó szobrászműhely volt (hagyományos vésőeszközök helyett kompresszor, gázpalack, csiszológép, menetfúró és társaik töltötték be a teret). Nagyanyád keramikusként szintén nagyon közeli kapcsolatba kellett kerüljön az anyaggal. Tudvalevő, hogy Neked is fontos a taktilitás. Ez a fajta kraft jelleg nem vonzott, amikor a HEAVY LIGHTNESS képe megjelent előtted?
Mindketten dolgoztak napi munkájukban másokkal, segédekkel, munkatársakkal, ez így pontos. A szegedin egy egész csapat dolgozott – 12 tonnányi acél megmozgatása rengeteg emberi és gépi munkát igényel, nem is beszélve Nagymamám többezer vázájáról, amiket mind nehéz gipszformába kell önteni, retusálni, és a többi. Ezeknél a folyamatoknál az alkotó a végleges koncepció megvalósulásáért, az utolsó rétegek hozzáadásáért ugyanúgy felelős, mint a munka irányításáért. Én elsősorban tervező vagyok és nem iparművész, nekem a tervet tökéletesíteni ugyanolyan élvezet, mint a betonformát forgatni, a mesterdarabot csiszolni, de más a szemléletem.
  |
„A gondosan megcsiszolt élek magukba gyűjtenek minden lehetséges fényt: a legkülönbözőbb színes reflexek jelentkeznek rajtuk, s szikrázásukban bizonytalanná, szinte megfoghatatlanná varázsolják az imént még határozottan fölismerni vélt látványt (...) a jelenségvilág szépségéről, érzékelésünk ámíthatóságáról egyszerre beszélnek ezek a szobrok” – írta Fábián László nagyapád munkái kapcsán 1985-ben. Ez a pár sor akár a te plexi bútoraidra is igaz lenne, vagy igaz is. Mit gondolsz?
Laci mindig gyönyörűen írt Nagypapám munkáiról, nagy és tartalmas barátság volt az övék, fél évszázadon át. Én csak örülnék, ha valaki így látná a bútoraimat egyszer.
Milyen jövő vár a HEAVY LIGHTNESS darabjaira? A Milan Design Week eseményen már bemutatkozott, idehaza a CODE Showroomban volt a hazai premier. Mik a tervek, mi várható később?
Tökéletesítés. Otthonokba helyezés. Új ötletek bútorrá fejlesztése. Ez a munka nem most lett készen, ez a munka most kezdődik.
A HEAVY LIGHTNESS kollekció megtekinthető és megvásárolható a CODE Showroomban (1054 Budapest, Aulich utca 1.)
EGYENES LABIRINTUS KÖR | Web | Instagram
Még több fotó a galériában!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
