Tárgyaink tükrében, avagy: a szocialista otthonok terei és tárgyai, ahogy azt egy építész látja
Mini sorozatunk befejező részében ismét nosztalgiázunk s közben „akasztjuk a hóhért” – Csóka Attila Róberttel felelevenítjük a korábbi epizódokat, kitérünk a szocializmus termékkatalógusaira, és azt is megkérdezzük tőle, ki mindenkinek örülne szíve szerint, ha górcső alá venné a Hungarian Objects archívumát.
Egy történész-belsőépítész, illetve egy formatervező is belelapozott a Hungarian Objects gyűjteményedbe, ezzel is tágítva az olvasók ismereteit a témában. Neked milyen gondolataid és érzéseid támadtak, mikor olvastad Vörös Kati, illetve Hevesi Annabella sorait?
Csóka Attila Róbert: Bár már eltelt egy kis idő, mióta olvastam őket, arra nagyon is emlékszem, hogy erősen hatottak rám. Katival egyet tudok érteni sok mindenben. Ő ugye úgy fogalmazott, hogy az, amivel például a Lakáskultúra hasábjain találkozhatott a közönség, nem feltétlenül az átlag fogyasztót mutatta be. Ezen a ponton vitatkoznék vele valamelyest abból a szempontból, hogy bár számos belsőépítész, művész lakását láthatjuk, sok olyan egyéb lakás is helyet kapott ebben a magazinban az évtizedek során, ami hétköznapinak mondható. Itt talán nem is az a fontos, hogy rámutassunk, melyik állítás az igaz. Sokkal inkább az a folyamat az érdekes, hogy a korszakra jellemző iparművészeti teljesítmények – amik jellemzőek voltak előbb a hatvanas, majd a hetvenes években, aztán a nyolcvanas években (a kapitalizmus kapujában) némiképp átalakultak – mennyire jól le tudtak „csorogni” az átlag felhasználókhoz. Katit nagyon jó volt olvasni, pláne abban a tekintetben, hogy ezzel párhuzamosan írta meg nekünk a Haszkovó olvasókönyvünk egy fejezetét, amely a veszprémi lakótelepet veszi nagyító alá.
Annabella nagyon nagy meglepetés volt számomra, pozitív értelemben. Később aztán beszélgettünk is arról, milyen jó, amikor tervezők ilyen „rendhagyó” módon is hallatják a hangjukat – erre talán kevesebb példát látunk. Egy designerrel, egy építésszel készülnek ugyan interjúk, de ezt az elemző, reflektált viselkedést ritkán látjuk mi, szakmabeliek egymástól. Mindenképp érdemes lenne megtartanunk és tovább erősítenünk ezt a „jó szokást”, nemcsak a Hungarian Objects kapcsán, hanem más témákban is akár.
Jellemzően abban a közegben, ahol én mozgok, az építészek próbálják magukat távolt tartani attól, hogy akár írásban, akár szóban megnyilatkozzanak – s ez akár kártékony is lehet. Mindig azt halljuk, hogy az alkotás önmagáért beszél, de nem szabad megfeledkeznünk arról, vagy lebecsülni azt a tényt, hogy a zsigeri impulzusokon túl nagyon komoly szellemi munka húzódik meg egy-egy tárgy, tér mögött. Amikor ez a munka meglátszik, akkor számomra azoknak a tárgyaknak az értéke is megnő.
Arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy Te személy szerint milyen további szakértőket szólítanál meg a témában, és kinek örülnél név szerint, ha nagyító alá venné a Hungarian Objects archívumot?
Cs. A. R.: Elgondolkodtatott ez a kérdés, és ami nagyon erősen megfogalmazódott bennem, az az, hogy nagyon jó lenne olyan szakértőket is megszólítani, akik ezt a korszakot a saját jelenükben élték át, s foglalkoztak a korszak tér- és tárgykultúrájával. Gondolok itt Vadas Józsefre, Pohárnok Mihályra vagy Ferkai Andrásra, akik egészen biztosan új perspektívát tudnának nyújtani az olvasóknak – ők mindannyian aktívan részt vállaltak az „Örökség” kiállítás létrejöttében, ami véleményem szerint egy felettébb fontos, mégis talán alulreprezentált eseményként fogható fel, mondhatni mérföldkő volt a hazai tér- és tárgykultúránk szisztematikus bemutatását illetően.
Ha például történeti és szociológiai szempontokra lennének kíváncsiak az olvasók, akkor mindenképp Keller Márkust lenne érdemes megszólítani – nagyon érdekelne, hogy ő milyennek látja a designt ebből a korszakból. De biztos vagyok benne, hogy más területekről érkezők is hozzá tudnának tenni a témához: el tudnék menni egy „bulvárosabb” irányba is akár, hogy például Karotta (Bazsó Gábor, újságíró – a szerk.) mit tudna kezdeni ezzel az egésszel. Vagy akár más véleményvezéreket is örömmel látnék a vendégszerző szerepében, ahol egy-egy ikonikus tárgy (például egy Házi Tibor-lámpa) nemcsak kulisszaként húzódik meg a háttérben, hanem valóban érdemi szó esik róla.
  |
És az is abszolút érdekes lenne, ha látnánk, mit gondol a Lakáskultúra maga erről az örökségről – jó lenne, ha ez a hagyaték nem egy időkapszulában elzártan várakozna arra, hogy felfedezzék és megismertessék az olvasókkal. Vagy például itt van nekünk a Salon, ami a korábbi Otthon kiállítások „reinkarnációjaként” is felfogható – ezt a perspektívát is tanulságos lenne megismernünk.
Volt néhány poszt az utóbbi időben nyaralás, víkend témában – itt például simán el tudnék képzelni egy együttműködést a Balatonoffseason oldallal, vagy Wettstein Domonkossal, aki a Balaton építészeti örökségével foglalkozik. Ezek érdekes fúziók lehetnének, azt gondolom.
  |
A Hungarian Objects oldalán termékkatalógusokat is megmutatsz. Ez a műfaj önmagában is nagyon érdekes – maradjunk hát kicsit ennél a témánál. Thomas Chippendale-t tekinthetjük az első olyan designernek, aki a márkaépítésre, a self-marketingre is figyelt, ugyanis 1754-ben, Londonban a szekrénygyártók között elsőként adta ki saját katalógusát, kifejezetten azzal a céllal, hogy megszólítsa potenciális megrendelőit. A jelenség tehát egyáltalán nem újkeletű. Azon gondolkodtam, hogy a mai digitális korban van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a műfajnak? Vagy: mit tekintünk ma termékkatalógusnak?
Cs. A. R.: Az a kérdés, hogy egy honlapot például termékkatalógusnak tekintünk-e? Például pont Annabelláék lámpáit szerettem volna szemrevételezni, megnézni, hogy pontosan hányféle modell készült ezekből – csodás fotókat láttam, de ilyen katalógus jellegű listát nem. De ott van például a Plydesign, akiknél szisztematikusan katalogizálták a termékpalettájukat. Igen, ez sokat változott a szocializmusban tapasztaltakhoz képest, nyilván azért is, mert nagyobb a készlet, a gyártás maga is átalakult, sokszor egyedire lehet szabni egy-egy tárgyat, te választhatod ki a kárpitot, míg mondjuk a BUBIV-bútorok korábban két-háromféle kárpittal rendelkeztek. Ma már ez a raktárról történő forgalmazás talán kevésbé jellemző.
A katalógus ugyebár az értékesítés egyik eszköze, amin keresztül nagyon jól letapogathatók azok az átalakulások, amik a reklám területén történtek például. A Lakáskultúra számomra az egyetlen olyan ismert forrás, ahol negyven éven keresztül ez a változás lekövethető. Ott szembetűnő, hogy az első számokban sokkal nagyobb arányban vannak jelen a hazai piacra forgalomba hozott termékek, ezek mellett csak pár lakást mutatnak be, s inkább sok információt igyekeznek átadni az olvasónak (hol tudják megvásárolni, mennyiért tudják megvásárolni, hogyan kell azokat a tárgyakat használni, vagy hogy mi a fény szerepe a lakásban, például). Ez az edukatív jelleg, amiről Kati is beszélt a cikkében, ez elsősorban termékeken keresztül nyilvánul meg a lapban. Aztán a hetvenes években mutatkozik meg a lakás- és enteriőrtervezés úgy igazán, utána pedig a nyolcvanas évek elejétől a lap – ahogy én látom – egyre tudatosabban fordul afelé, hogy a személyt, mint marketing eszközt használja egy-egy tér, tárgy népszerűsítése céljából. Korábban is megszólaltattak persze, olyan embereket, akiket a szélesebb közönség is ismert, vagy bemutatták például a lakásukat, de 1982-től, 1983-tól van egy rendszeres rovat, ahol színészek, énekesek, ismert emberek (például Kulka János, Ráday Mihály vagy Vitray Tamás) lakásaiba kapunk betekintést.
Most erről az jut eszembe, hogy napjainkban elsősorban nem is terméket, hanem életérzést szeretnének átadni az olvasóknak a különféle lakberendezési magazinok, tehát egy komplett szett az, amivel Te találkozol sok esetben, s abba szeretsz bele, vagy abból merítesz inspirációt. Ebből a szempontból akár azt is mondhatnánk talán, hogy a lakberendezési magazin az új termékkatalógus.
Cs. A. R.: Igen, abszolút. Bennem egyébként pont e tekintetben fogalmazódott meg kritika. Az én érdeklődésem is főképp amiatt fordult az előző korok lakberendezése felé, mert azok a kortárs példák, amiket a mindennapi belsőépítészeti megjelenések terén láttam, azok sok esetben katalógussá váltak – nem épp a legjobb értelemben. Arra gondolok, hogy elkészül egy építésznek, belsőépítésznek egy friss munkája, s pontosan be tudod azonosítani, melyik termék honnan származik. Ez egy furcsa kollázs-jelenség. Míg mondjuk a hiánygazdaság lehetővé tette azt, hogy több egyedi dolog jelenjen meg, mint kész termék. Sok tárgyat például, amit a Lakáskultúra fotóin felfedeztem, nem is feltétlen tudtam beazonosítani, mert egyedi volt. Ezt hiányolom nagyon a mai belsőépítészeti projektekből.
  |
A Szarvasi lámpák, csillárok, illetve a BUBIV ülőgarnitúrái mind-mind olyan tárgyak, amelyekre sokan emlékszünk. Miért épp ezek szerepelnek a Hungarian Objects oldalán, avagy milyen termékkatalógusokra számíthatunk még a jövőben Tőled?
Cs. A. R.: A Szarvasi abszolút vakszerencse volt, ami alapján azt gondoltam, hogy biztosan készült minden gyártónak ilyen vagy ehhez hasonló katalógusa. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem feltétlenül van így. Készültek egyéb kísérő kiadványok, brossúrák, amik különféle lakástípusoknak megfelelően kínáltak termékeket a potenciális vásárlónak. Megmondom őszintén, számos gyártónak nem találtam meg a katalógusát, lehet, nem is készültek. És olyan kiegészítőket például, mint a Zsolnay, az Alföldi, vagy a kőbányai Gránit, azokat inkább a különféle kerámia biennálékat, triennálékat feldolgozó kiadványokban találtam meg.
Most úton van egy vastagabb Kanizsa Bútorgyár-katalógus, arra nagyon kíváncsi vagyok.
Hungarian Objects | Instagram
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
