Egyértelmű egyszerűség - Lovas Cecília interjúja.
Jasper Morrison, a britek 1959-es születésű nagyágyúja szerény, szeretetre méltó személyiség. A Royal College of Art elvégzése után első nagy sikerét 1987-ben, a Cappellini számára tervezett Thinking Man Chairrel könyvelhette el. Az olasz trenddiktálóval kapcsolata azóta is töretlen. Emellett a Vitra, az Alessi, az SCP, a Magis és a Flos számára tervez lényegre törő tárgyakat.
Hihetetlenül sokrétű skálán tervez, az Alessi számára készült, vidám műanyag kiegészítőktől a Cappellini gyártotta, markáns bútorokon át a Flos architekturális szemléletű, szinte rejtőzködő világítási rendszereiig. Hogyan jellemezné e gazdag látványvilág mögött megbúvó alkotói gondolkodásmódot?
Minden probléma új probléma, de a gondolkodás folyamata ugyanaz. A design lényegi pontja az alapötlet megtalálása. Ehhez rendkívül nyitottnak kell lenni a külső behatásokra, az utca zajaitól a háttér-televíziózásig, sőt az első pillanatra rossz ötleteknek tűnő megoldásokból is sokat is lehet profitálni. Olyanok vagyunk, mint egy gyár, ahol formák, ideák, anyagok kerülnek újragondolásra, kombinálásra, hogy új tárgy születhessen.
Gyár ide vagy oda, még is van valami sajátos Jasper Morrison-os a tárgyaiban.
Remélem… Megpróbálom megtalálni a legegyszerűbb utat a tárgyak kifejezésére. Számomra az a legfontosabb, hogy egy tárgy egyértelműen megnyilatkozzon. A design valójában kommunikációs rendszer, aminek egyértelműen kell kifejeznie egy tárgy karakterét. Olyan ez, mint amikor ismeretlen emberekkel találkozunk, akik nyitott viselkedésmódjukkal sok mindent elárulnak magukról. A rejtett, vagy zavaros karakter ekkor épp olyan félrevezető lehet, mint a tárgyak esetében.
A Flos idei újdonságai közt az egyik legszemrevalóbb darab az ön lámpája, ami karakterében, anyaghasználatában egy kicsit az iMac-ek világára hasonlít. Ez a cyber jelzővel illethető darab vajon egy új trendet jelez?
Nehéz lenne megmondani, könnyen lehet, hogy ez a cyber feeling, amit a műanyagnak köszönhetünk, néhány éven belül véget ér.
Ön elég sokat dolgozik műanyaggal.
A műanyag csodálatos anyag, ha megfelelően használják. Amikor tervezek, az egyik legfőbb kérdés az, hogy mi lenne az ideális alapanyag az egyes részekhez. A plasztik gyakran a leggazdaságosabb, legpraktikusabb megoldásnak tűnik. Élvezet vele dolgozni, olyan, mint a puzzle, meg kell érteni, hogyan formálható, önthető, miként kapcsolható össze más anyagokkal. Csodálatos, szabad anyag.
A piac melyik szegmense jelent igazi vonzerőt az ön számára?
A nagyon olcsó és a nagyon drága termékek kategóriája. Hihetetlenül izgalmas, hogyan tudsz értéket teremteni, hogyan válik minőségivé egyik is, másik is. A titok nyitja lehet a plasztik, de lehetnek a kézműves hagyományok is.
Mint világhírnévre szert tett brit designer, hogyan látja az angol design helyzetét, szerepét napjainkban?
Az olasz gazdaság a maga diverzifikáltságával egy igazi csoda. Milánótól északra, Milánó és Como közt utazgatva minden apró faluban ugyanazt látod. Valamilyen módon mindenki érintett a businessben. Az ipari üzemektől a workshopokig, családi vállalkozásokig a múlt század óta valóságos hálózat épült ki, ahol mindennek megvan a maga szakértője. Ezzel szemben Angliában az ilyen fokú specializációnak nincs hagyománya, nincs meg a szerkezete. Ott mindenki nagyipari méretekben gondolkodik, és valahogy más a dolgok fontossága. Hiányzik az olasz ipar gazdagsága, árnyaltsága. Ha valamilyen speciális szakterületre lenne szükséged, hetekbe, hónapokba telne olyan mesterembert találni, aki képes lenne a kívánt dolgot jó minőségben előállítani. Az olaszoknak ez a vérükben van. A családi szerkezet, ahol mindenkinek gyára, üzeme van, valahogy helyre teszi a dolgokat. Értik, érzik annak a fontosságát, hogy valamit rendben, minőségben megcsináljanak. Ha designerként dolgozol velük, és elmondod, hogy ezt és ezt szeretnéd csinálni, ők megkeresik az utat hozzá. Más európai országban a mérnökök kijelentik, hogy valamit csak így, vagy csak úgy lehet legyártani. Az olaszok ereje többek közt a mérnöki kreativitásban rejlik. Az utóbbi évtizedek nagynevű tervezői pedig csak tovább erősítették iparukat, noha kb. 5 évvel ezelőtt sokat beszéltek az olasz ipar hanyatlásáról.
Ha már a sztártervezőknél tartunk, hogy viseli a manapság szinte kötelező hollywoodi allűröket?
Én még abban az időben kezdtem formatervezést tanulni, amikor a designnak még csak alig néhány hőse volt. Az utca embere nem foglalkozott ilyesmivel, nem voltak sztárok, és az Abitarén kívül nem igazán voltak design magazinok. Napjainkra furcsa helyzet alakult ki. Hány és hány magazin, tévéműsor foglalkozik designnal. Kifejezetten nem szeretem a tévéinterjúkat. Egyébként az egyedüli fontos dolog, hogy a terméked jó legyen.
Elegendő ennyi, amikor manapság minden a managementről szól?
Ha az embernek jó projektjei vannak, az több mint elég. Ez az alkotó feladata. Az édeskevés, ha abban vagy jó, hogy beszélgess, és találkozz emberekkel. A jó produktumot úgyis megtalálják. Kiállításokra hívják, publikálják a magazinok. Az első kapcsolataim nekem is abból származtak, hogy jó tíz éve, 1988-ban megjelent egy cikk a Domusban, ami a Cappellini és más cégek számára készült terveimről szól. A legeslegfontosobb tehát a jó termék, utána pedig a stratégia, hogy miként tudod felkelteni az érdeklődést iránta.
Az ön sajtóügyeivel ügynökség foglalkozik?
Nem, az egyik kollégám intézi a sajtó felé tett első lépéseket.
Ha már a jó terméknél tartottunk, önnek melyik a kedvenc területe?
Érdekes koreográfiája van a dolognak. Amikor az ember fiatal, a kihívást és az élvezetes munkát egyértelműen a bútoripar jelenti számára. Amikor már tapasztaltabb, az elektronika, a világítástechnika, a közlekedés válik izgalmasabbá számára. Én személy szerint a háztartási eszközöket szeretem a legjobban, azt megfigyelni, boncolgatni, hogyan használunk egy tárgyat, hogyan élünk vele.
Itt a Flos standján most több újdonsága is látható, ahogyan más nagy nevű designereknek is. Õk nyilván egyfajta konkurenciát jelentenek, mégis, kiket tart jónak?
Nagyon-nagyon sokakat. Marc Newson, Ross Lovegrove, Citterio, Alfredo Haberi és még sorolhatnám. Nem konkurensek, inkább kollégák vagyunk. Ha máskor nem is, legalább ilyenkor, egyszer egy évben találkozunk, és ez nagyon jó.
Ön kikkel dolgozik együtt?
Van egy stúdióm Londonban, három kollégával. Egyikük egyszer ellátogatott Londonba és megkérdezte, van-e állás nálam. A másik kollégám, egy ausztrál hölgy, korábban Stefano Giovannoninál dolgozott. Egy nap felhívott, hogy Londonban szeretne élni, nincs-e szükségem munkatársra. A harmadik munkatársam pedig a Sonynál dolgozott korábban, ami nem volt túl izgalmas. S, hogy bonyolultabb legyen az életem, most nyitunk irodát Párizsban. Párizst nagyon-nagyon szeretem. Még őrzi azt a hangulatot, amit London rég elveszített. Tele van kedves, kis üzletekkel, amit tulajdonosaik vezetgetnek. Ez nagyon hiányzik Londonból, a sok szupermarket és szaküzlet nem pótolja ezt a fajta figyelmességét. Ahogy sétálsz az utcán, és egyszer csak meglátsz egy ilyen kis boltot, ahová ha betérsz, egészen biztosan megkapod azt, amit keresel. Mivel nem vagyok állandóan egy városhoz kötve, megtehetem, hogy Párizsban is vigyek egy irodát.
Mégis mennyit dolgozik egy nap?
9 órát, reggel 10-től este 7-ig. Most már odafigyelek arra, hogy a nagyon hajtós időszakok után megnyugodjunk. Lehet, hogy ez alatt több termék kerül ki a kezünk alól, és lehet, hogy egy sem készül el végérvényesen. Azonban ha végeztünk egy projekttel, amin akár évekig dolgoztunk, akkor végeztünk vele. Hiszen mindig minden lehetne még tökéletesebb.
Az interjú nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2001/4 -es számában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
