„Egy építészeti projekt pont annyira jó, mint a megbízója.” Winkler Nóra interjúja.
Ron Arad irodája a London utcáit áttekintő internetes site szerint a Chalk Farm utca 28. alatt található. A város központjától elég messze levő utca épületeit követhetetlen szeszély szerint sorszámozzák, egy darabig rigorózusan követik egymást a páratlanok, majd beugrik a 12-es szám, szemben viszont már a 48-as virít. Pár perc volt csak hátra a megbeszélt időpontig. Én a 15-ös és a 110-es közé beszorulva kerestem valami rendszert a numerikában. A helyi hajtipajti szerint nincs 28-as szám az utcában, az arra lófráló munkások szerint viszont van, de nem 26 és 30 között. A 26-os alatt bornagykereskedés üzemel, vezetője szerint nincs 28-as szám, lenne viszont akciós chilei bora, hatosával csomagolva.
Összeomlásomat figyelve felderül az arca; ja, az építészirodát keresem? Kapu mellett jobbra. Itt egy belső udvar fogad, szanált, rohadó ágybetéttel, rozoga falépcsővel a padlás felé. Nyilvánvaló volt, hogy a világ designer „topten”-jében állomásozó Ron Arad még nagymamájával lakhatott itt, e helyen készíthette első vázlatait az óvodai rajzversenyre, és világsztár kora óta valahol a banknegyedben bérel Penthouse irodát. A padlás korhadt faajtaja mögül viszont fény szivárgott ki, életemet kockáztatva fellépdeltem, és kirángattam az ajtót a keretből.
Hát mégis.
Elvarázsolt kastélyba kerül, aki ide belép. Sík talaj helyett egy széles henger belsejében áll, ami előtere az irodának. A hengerben Ron Arad emblematikus bútorai sorakoznak, mire a végére sétálok, már látom, hogy van normál vízszintes padló is, ahova le lehet lépni, bár a plafon továbbra is dimbes-dombos ívekből áll. Ron Arad welcome drink.
Ha a pszichológusa lennék, és az első szeánszra jönnék magához, biztos eltöprengenék, mi van e mögött a sok kerekded forma, gömbölyű tárgy, lágy ív mögött, hogy miért olyan fontosak.
Fontosnak mutatja magát?
Számszerűségéből kiindulva igen. Az iroda egészen feminin.
Igen?
Részleteiben és egészében véve is.
Maga szerint nőies a tér, mások kifejezetten macsónak láthatják. Pedig nem félünk az egyenes vonaltól. Pont annyi egyenes, mint görbe vonalat használok, nem preferálom egyiket se. Meg ugye, az egyenes is egyfajta görbület, csak nem annyira látszik.
Izraelben született, miért jött el onnan?
Nem jöttem el, csak valahogy egyszer csak itt találtam magam. 1973-ban jöttem Londonba, építészetet tanultam, de az, hogy eljöttem, nem tudatosodott bennem. De ahogy elkezdtem dolgozni itt, már nem volt kérdés, hogy akkor mi lesz. Tőlem függetlenül, elég körülnézni, hogy megértsük, miért mennek a perifériákról a központok felé az emberek. Nyilván van rengeteg magyar művész és építész, akik Londonban vagy New Yorkban dolgoznak. És ez pláne igaz, ha egy annyira problémás hazáról van szó, mint az enyém. De hangsúlyozom, nem tudatos lépés volt, inkább alakult.
Gyakran megy vissza?
Mit jelent a „gyakran"? Igyekszem évente hazamenni, a szüleimet meglátogatni. Amikor a tel-avivi Operaházat terveztem, sokat voltam ott. Az óriási megbízás volt nekem.
Szerette?
Igen. Nem minden nap akad az embernek ilyen jó ügyfele.
Miért?
Szerencsére nagyon felvilágosult megbízó volt.
Ez ritka?
Abszolút. Egy építészeti projekt pont annyira jó, mint a megbízója. Építésznek sokan tanulnak, építészeti projekt megrendelőnek senki. Pedig az is nagyon nehéz műfaj. Könnyebb, ha középületről van szó, lakóterek esetében nagyon kemény. Nem könnyű beavatkozni, beleszólni más emberek életébe. Igyekszünk is elkerülni a privát megbízásokat. Hacsak nem zseniális a feladat. Mint például amin most dolgozunk — egy tetőtéri lakás a Central Parknál. Ez az a ház, ahol a „Ghostbusters” című hollywoodi kasszasikert is forgatták
Mivel keresik az ügyfelek? Hogy szeretnének egy új házat, vagy pontosan tudják, milyet akarnak? Melyik verzió a jobb?
Jó, ha tudják, mit akarnak, mert akkor gyorsabban döntenek a kérdésekben. De ez esetben, ha átrepülöd az óceánt, hogy megbízzál egy építészt, eléggé kell tudnod, mit akarsz. Egyébként minek utaznál annyit? New York tele van kiváló építészekkel. De néha mi is feltesszük nekik a kérdést, hogy miért jöttek hozzánk, ha makacsul mozdíthatatlanok az álláspontjaik. (Kinyitja laptopján a New York-i Penthouse folderét, és megmutatja, milyen terveket készítettek, és milyenné alakították át a kliens kérésének megfelelően.) Ezért lassú a munka. De mivel szeptember 11. után ott ragadtam New Yorkban, legalább haladtunk kicsit.
Ön tartja a kapcsolatot menet közben az ügyféllel, vagy igyekszik ezt átadni egy kollégának?
Nem, én beszélek velük.
Ez esetben ki a megbízó?
A pasi a zeneiparban dolgozik, van egy lemezcége. A tetőtér korábbi tulajdonosa Calvin Klein volt.
Miért pont Önt bízta meg?
Emlékezett rá, hogy a 80-as években, Londonban többen meséltek neki rólam, a felesége építésznek tanult, tartottam egy előadást New Yorkban — nem tudom pontosan. De már túl voltak három építészirodán.
Szeret tanítani?
Kitaláltam és felépítettem egy kurzust. Ezt a módszert, és ahogy működik, szeretem. A tanítással kapcsolatos pluralista nézeteimet fejezi a tananyag. Hogy nem szabjuk meg a diákoknak, hogy mit csináljanak, nem klónokat gyártunk, hanem arra bíztatjuk őket, hogy vállaljanak rizikót, szerezzenek tapasztalatot. Ezek nagyon fontos dolgok, és jól is megy a kurzus. Ez már egy új generáció.
Tanított Bécsben is. Érzett különbséget az ottani és a londoni diákjai között?
Igen. London eleve sokkal jobb hely, bár a bécsi diákjaim isteniek voltak. Nem posztgraduális képzés volt, új volt nekik a design, nagyon sok energiával vágtak neki, az órák hangulata nagyon jó volt. De maga az intézmény valahogy korrupt volt — archaikus, tompa, nem a jövőbe tekintő.
Érzett ebből valamit a diákokon is?
Nem, rájuk nem lehet panasz, sokan utánam is jöttek Londonba, és a Royal College-ban tanulnak nálunk. De az oktatás kerete, a munkahelyek, mindenhol ezek a töltelékemberek — nagyon nyomasztó. Látszik, hogy örökre beragadtak, és még engem is — aki alapvetően szocialista érzelműnek vallom magam — bosszantott, hogy mi folyik itt, kik ezek a fölösleges emberek, akikről mindenki tudja, hogy nem szabadna tanítaniuk. Az egész dolog ügyetlen és semmi szükség rá. Ez azért is érdekes, mert a művészlétnek erős hagyománya van ott, pezseg a kávéházi élet, és én még sehol nem láttam annyi kiállítási plakátot, mint Bécsben.
Van olyan gondolkodásbeli különbség, ami kifejezetten az egyes diákok kulturális háttereinek másságára vezethető vissza? Hogy ugyanahhoz a problémához másképp közelit egy angol, egy dán vagy egy kelet-európai?
Az én csoportom abszolút nemzetközi, és érezni közöttük ilyesfajta eltéréseket. Konkrét példám is van erre. Bécsben kiadtam a diákoknak, hogy tervezzenek létrát. Olyan tárgyat kerestem, aminek pontos funkciója van, bútorszerű, de mégsem az, és nem olyan elcsépelt, mint a szék. Ugyanezt a feladatot adtam Lisszabonban, egy országos design-pályázatra. A portugáloknál átlagosan 3 fokból állt a létra, Bécsben ugyanaz a magasság 20 foknyira volt beosztva. A különbség szemléletes.
Hogyan szerzi munkatársait?
A PR ügyeket koordináló lány Richard Rogersnél dolgozott korábban, egy másik egy jó modellező cégtől jött át, felhívott egy volt diákom, hogy akarnék-e egy zsenit a csapatba, amire igent mondtam. Mások hirdetésre jelentkeztek, de vannak itt RCA-s diákok is.
Készítettünk egy interjút Alessandro Mendinivel (Octogon 2000/2. szám), aki azt nyilatkozta, hogy a kollégái vagy kitűnő designerek, vagy nagyon jó építészek, de a kettő egyszerre nem megy.
Nálunk nem így van. Itt teljes szimbiózisban él az ipari formatervezés és az építészet. (Megérkeznek a korábban kért kávék.) És ezek szerint a kávéfőzés is.
Egyedül tervez, vagy csoportban dolgozik inkább?
Igyekszem minden projektben valamelyik kollégával együtt dolgozni. A futó munkákon — egy bárfelszerelés az Alessinek, egy szék, illetve egy ékszer — egy-egy csapat dolgozik, vagyis én meg még valaki.
Ha kap egy termékdesign feladatot, vannak preferenciái a megbízót illetően?
Ennek nem ez a menete. Vannak cégek, akikkel szerződéses viszonyban állunk. Előfordul, hogy előbb találunk ki valamit, és aztán döntjük el, hogy melyik cégnek adjuk. Végiggondoljuk, hogy melyik tudná jobban előállítani, hol kisebb az esélye, hogy tönkreteszik, melyik a gyorsabb — ilyenek.
És ha tervez egy meggyőződése szerint remek fotelt, odaadja egy cégnek, amelyik aztán nem ad el belőle sokat, kit hibáztat?
Nem hibáztatok senkit. Létezik olyan, hogy egy bútor vagy egy tárgy, mint projekt tökéletes, de piaci termékként nem briliáns. Egyes cégeknek jó a terjesztőhálózatuk, másoknak meg nem.
De amikor arról dönt, hogy kivel szerződjön, tudatos ebben az aspektusban is?
Igen, de nem olyan nagy a választék — Kartell, Cappellini, Cassina, Moroso, Vitra, Alessi. Vannak teljesen kész termékeink most, és még nem döntöttük el kié legyen. De szeretjük magunk fejleszteni a terméket, nemcsak vázlatfázisokat mutogatunk a cégeknek, hogy fejlesszék ők tovább.
Munkája során kinek a véleményére ad leginkább?
Itt mi minden felmerülő kérdést, problémát alaposan átbeszélünk. Carolyne az a társ, akivel 1981 óta dolgozunk együtt, számos fontos munka van mögöttünk — ő jó értékmérőm menet közben. De másokkal is szívesen megvitatom a fázisokat. Gyakorlatilag végigbeszélem a tervezést, egyfolytában rajzolok, vázlatokat firkálok, és folyamatosan közösen diskurálunk róluk.
(Közben egy tervet mutat a laptopon, aminek egy elemével sokat bajlódott, mire kitalálta.)
Még nem tudom, ki lesz a szerencsés nyertes, aki ezt megkapja. Talán a Vitra.
Miért pont ők?
A széket, amin ül, velük csináltuk. Nagyon jó tapasztalataim vannak, jó munkát végeztek. Szerintem ezzel a tervvel is jól bánnának. Ami ha így lesz, rögtön azt eredményezi, hogy más cégek is akarnak majd ilyen jó székeket maguknak. Néha — mint most is — például az Alessi felhív, hogy szeretnének egy-két bárfelszerelést — italhűtőt, coktail-shakert —, és átküldenek egy briefet. Efelé haladunk. Hogy már ők kezdeményeznek.
Ilyenkor csak ide jön a brief, vagy több céget tendereztetnek?
Nem, erre a konkrét feladatra minket választottak. De az Alessi elég nagy cég ahhoz, hogy legyen egy Ron Arad és egy Giovannoli kollekciója is egy időben. Egészen mások, de megférnek együtt. De lehet, hogy eljön a napja, hogy dönteniük kell, kivel dolgoznak tovább. Mindenesetre mi dolgozunk, fejlesztjük a terveket, haladunk, hogy a gyártás elkezdődhessen.
Fotó: Ron Arad Associates
Az interjú nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2002/2. -es számában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
