Szubjektív válogatás a Ludwig múzeum nemrég nyílt Lassú élet-radikális hétköznapok című kiállításáról
A Ludwig lassított, az élet beelőzött. A Lassú élet című kiállítás gondolata akkor született meg, amikor a klímaszorongást még nem ütötte ki a nyeregből a vírusszorongás, hogy az arcunkba tolja, mennyire időszerű lenne behúzni a vészféket. Átmenetileg felszabadultunk, és máris rohanunk Horvátországba, pedig itt lenne az idő, hogy átgondoljuk...
Ezer éve mondogatom a családomnak, hogy ideje lenne gyúrni az önellátásra. Agyukra megyek azzal, hogy főzéskor külön gyűjtöm a zöldségmosó vizet, hogy aztán rálöttyintsem a növényeimre. A teás és gyógyfüves dobozkáimat (meg a turkálókból felhalmozott millió cuccot) egy az egyben át lehetne telepíteni a Ludwig termeibe. Az elmúlt éveket ugyancsak radikális körülmények között töltöttem, októberben a szabad ég alatt aludtam, és a pandémia idején kigyalogoltam Belbudáról Újpestre. Nem póz és nem mazochizmus – mélyen egyetértek a Ludwigban kiállított művek felvetéseivel – túlságosan elkényelmesedtünk.
Ezt állítja Lakner Antal is, aki olyan bútorokat állított ki, amelyek rácáfolnak az alapvető kényelmi igényeinkre. Lakner 1998 óta készíti INERS fantázianevű eszközeit, melyek kifordítják a tárgyak eredeti rendeltetését. Legújabb fejlesztései, a REM bed és a Dry Spa épp azzal fordulnak szembe, amit az eszköz alapvetően kínálna. A kissé ravatalra emlékeztető priccs az alvás REM fázisának EEG hullámait megjelenítő lécekből áll, és jótékonyan masszírozza a puha nyoszolyához szokott elpuhult testet. A Dry Spa élvezet az alkotó szerint is munkás, mire azonban beleássuk magunkat az előzékenyen odakészített lapáttal a szárított meggymagok közé garantáltan jól esik majd a lazítás, és nem kell attól tartanunk, hogy felázik a bőrünk. A tárgyak a helyszínen kipróbálhatók!
  |
Komolyabb tudással vértez fel Kaszás Tamás és Lóránt Anikó Ínségkonyhája, ahol számtalan ehető mag, gizgaz, gomba és egyéb ínyencség csábít kóstolásra. Saját meglepő tapasztalatom az elmúlt évek természettel való kokettálása nyomán, hogy amit én eddig közönséges mezei virágnak hittem, mind ehető, vagy gyógynövény. Nos, ők vannak a Ludwig konyhájában feltálalva. Az alkotók vizuálisan is izgalmas installációja arra ad választ, mihez kezdhetünk majd, ha a Spar, az Aldi és a Lidl már mind elűzve, a CBA pedig örökre bezár.
l
Oto Hudec hisz a túlélésben. Mindkét kiállított munkája számol ugyan a világvégével, de lankadatlan optimizmussal tekint túl azon. Saját Noé-bárkáján fűszernövényeket és magokat szállít a jövőbe - ez talán a kiállítás legköltőibb, egyben leginkább egyértelmű vizuális üzenettel bíró objektuma, a többnyire konceptuális, azaz magyarázat nélkül csak hiányosan dekódolható munkái közül. Személyes kedvencem az alkotó másik munkája, amely egy egész termet betölt: durván, kicsit ügyetlenül faragott makett, lecsupaszított festmény, bábfilm technikával készült videó és bumfordi, barkács jellegű valódi tárgyak együttesével jeleníti meg azt az időt, amikor a Föld már elsivatagosodott. A videóból kiderül azonban, hogy hőse, egy apa rendíthetetlenül hisz abban, hogy vannak még túlélők rajtuk kívül, akikkel újjáépíthetik a világot. Egyszerűen, sőt banálisan hangzik, de épp szándékosan esetlen mivoltával üt nagyot, hát még amikor a katalógusból kiderül, hogy a megmodellezett kunyhó és üvegház a valóságban is létezik egy kertben, Kassán. A telken és a kert gyümölcsein egy baráti közösség osztozik. A ház belső tere kiállítótérként szolgál, amelyben a tárgyak, festmények és rajzok a fikció részét képezik és összekeverednek a valósággal.
Oto Hudec munkái a magány és kivonulás útját járják, Petra Maitz azonban hisz az összefogás erejében. A korallzátonyok pusztulása olyan mélyen érintette, hogy nekiállt maga helyreállítani a természet rendjét, és horgolni kezdett egy korallzátonyt. Egy idő múlva azonban rádöbbent, hogy ő ehhez egyedül kevés, és hirdetésben keresett segítőtársakat, akiket egy alapítványon keresztül fizettek munkájukért. Végül húszan, többéves munkával készítették el az 1500 korallt, amit Kremsben, Grazban, Hamburgban, Mumbaiban, Addisz-Abebában, Pekingben, São Paolóban, Pueblában (Mexikó) és Limában (Peru), valamint Essenben állítottak ki. Az installálás módja mindegyik városban improvizáció eredménye volt, a Ludwigban egy türkiz színű farostlemezen laknak.
  |
Persze szóhoz jut a kritika is, a klímamozgalmak történetétől a katonai célokat szolgáló sivatagi homokfalon át a cipőn és petpalackon is felülkerekedő növénytársulásokig, és a már tényleg csak bonyolult magyarázatokkal értelmezhető konceptuális művekig. Az emberi lelemény határtalan, ha arról van szó, hogy miként fosszuk meg embertársainkat attól, amit a természet ingyen kínál, de jó pénzért eladható. A Szaharában ez a kincs a foszfát, amit Marokkó egy homokból épült fallal zárt el szomszédaitól. Anca Benera & Arnold Estefán installációja ennek állít emléket – a látogató alig állja meg, hogy a foszfátércből készült, csábítóan mozdulatlan ingát egy célirányos lökéssel ne küldje a szaharai falnak.
A Ludwig kiállítása sajnos egyúttal az emberi lustaság, gonoszság és haszonlesés kritikus emlékműve is. De amíg van térkép és van bot a kezünkben, amivel útnak indulhatunk, nem reménytelen a helyzet. Első nekifutásra elég, ha megcélozzuk a Lágymányosi híd tövében a Ludwig Múzeumot.
Nem kell sietni, szeptember 5-ig még bőven odaérünk...
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
