Rénes Györgyről és az ezerarcú üvegről, dióhéjban.
Decemberben a fényt ünnepeljük, s ilyen formában felvillantjuk a Házgyári konyhaprogram egyik designerét, aki nem mellesleg számos más kiváló üvegtárgy tervezője is volt, lámpái pedig több hazai és külföldi intézménybe is bekerültek. Ha nekünk is volt (többek között) Salgótarjáni Öblösüveggyárunk és a Parádsasváron fújt üvegeknek világszerte a csodájára jártak, és tehetséges tervezőkből sem volt hiány idehaza, miért nem tudtuk megőrizni ezt a felbecsülhetetlen értékű hagyatékot? Rénes Györgyről és az ezerarcú üvegről, dióhéjban.
A legutóbbi prágai utazásom során beszerzett friss Dolcevita magazint lapozgatva akadt meg a szemem azon a cikken, amiben az 1857-ben alapított Moser üveggyár új művészeti vezetőjét mutatják be a szerkesztők. A szakállas, hipszter küllemű fickó láttán a hétköznap embere aligha gondolná, hogy egy nagy múltra visszatekintő, luxuskategóriás kristály készleteket gyártó manufaktúra épp őt teszi meg art directornak. Az 1984-es születésű, több nemzetközi díjat is elnyert Jan Plecháč korábban már együttműködött más cseh gyártókkal is (Bomma, Lasvit), itt a Mosernél pedig designerként egy 165 éves történetet kell tovább írnia. Nem Plecháč volt az első innovatív tervező, akinek bizalmat szavazott a gyár vezetősége: akik jártak az őszi Határtalan Design kiállításon, találkozhattak Lukáš Jabůrek csodás vázáival – ő 2013 és 2018 között volt a Moser művészeti vezetője.
Mindezt azért éreztem idekívánkozónak, egyrészt mert közeledünk az Üveg Nemzetközi Évének végéhez, másrészt mert az a fajta bátor és újító szemlélet, ami – úgy tűnik most már egy ideje – a csehek sajátja, nálunk idehaza „kevésbé divatos.” Napjainkban legalábbis egészen biztosan nehéz lenne olyan magyar manufaktúrákat felsorolni, akik tehetséges fiatal designerre bízzák a vállalatuk művészeti vezetését (már az is előrelépés lenne, ha akár egy-egy kollekció erejéig együttműködnének tervezőkkel). De néhány évtizeddel ezelőtt is így volt ez?
Rénes-lámpák, hol vagytok?
Rénes György Ajkán született 1944-ben, s neve több hazai üveggyár – a Salgótarjáni Öblösüveggyár és a Parádi Üveggyár – történetével is összefonódott. A Salgótarjáni Öblösüveggyárral együttműködésben készültek azok a „jénai” típusú tárolóedények, melyeket Rénes a Házgyári konyhaprogram alkalmával tervezett meg. Az 1974-75 között készült tárgyegyüttes darabjait az Iparművészeti Múzeum Kerámia- és Üveggyűjteményében is megtaláljuk.
Rénes édesapja üvegfúvó volt, nagy valószínűséggel ez is közrejátszhatott abban, hogy Rénes is ezt a pályát választotta. A Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzését követően az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát a szilikát szakon 1970-ben, majd az azt követő évtől kezdve 1978-ig az Üvegipari Művek iparművészeti vezetője volt.
A kutatás során az első dokumentum, amin megakadt a szemem, az egy fekete-fehér fotósorozat volt, amin Rénes arcát egy asztali lámpa világítja meg. A Népszava sajtófotói 1982-ben készültek: a tervezőasztalnál ülő Rénes egy virágmotívummal díszített lámpabúrát tart a kezében, a polcon különféle méretű és formájú üvegtárgyak sorakoznak. Ahogy azt az 1984-es Építők Lapjában a gyárat látogató szerző tollából olvashatjuk: „Körsétánk első állomása az üvegtervező művészek kicsiny szobája. Számolni is sok, hányféle nyugodt forma, mennyi és mennyi csodaszép minta elevenedett meg Rénes György, Kékesiné Sipos Judit és Kékesiné Asztalos Erzsébet elképzelése nyomán.”
S hogy hogyan is zajlott itt a munka, mivel is telt az üvegtervező napja?
„A művészeknek manapság a szolgai munkát, az apró részletességgel megrajzolt terveket is el kell készíteniük, mert rajzolónak már régóta nem jelentkezik senki. Sőt a tárgyak alakját adó bükkfa bükkfa öntőforma rajzát is pontosan meg kell szerkeszteniük” – írja az Építők Lapja.
Hogy pontosan mi is lehetett az a bizonyos lámpa, amit Rénes a fotókon „szorongatott”, arra talán a 2005-ben végleg bezárt üveggyár utódjánál, a Parád Kristály Manufaktúra galériájában találhatnánk meg a választ. Egy 2020-as beszámolóban több olyan képet is találunk, ahol a régi üzem szerszámai, az üvegcsiszoláshoz szükséges kellékek, s a különféle gyári kollekciók előbukkannak, s mintakönyvek oldalait is láthatjuk.
Rénes és Házi Tibor még ugyan letették a manufaktúra alapjait, de megvalósítani már nem tudták, ellenben Rénes fia, Rénes Marcell a több mint 300 éves parádsasvári öblösüveggyártás hagyományait támasztotta fel a későbbi manufaktúra megalapításával, ahol a mai napig beleshetnek a kíváncsi látogatók az üvegkészítés rejtelmeibe (ha egyszer eljutok oda, egész biztosan a mintakönyvek átlapozásával fogom kezdeni, hogy nyomára bukkanjak azoknak a lámpabúráknak, amik a gyárban látták meg a napvilágot). Ebben a formában tehát (ha elenyésző hányadban is, de) valakinek mégiscsak sikerült megőriznie a ránk maradt hagyatékot – ez némi bizakodásra adhat okot.
„Dicstelen fények”
„Fény nélkül nincs élet” – kezdi „Dicstelen fények” címet viselő írását Vadas József az Élet és Irodalom hasábjain 1976-ban, ahol a történeti áttekintést Moholy-Nagy Lászlóval és a Bauhausszal kezdi, majd kitér Kozma Lajosra, aki „a húszas évek második felében egész sor lámpát tervezett” kovácsoltvas elemekből és neoncsövekből, és idézi Kaesz Gyulát, aki szerint „a lámpatestek jó megformálása fegyelmezett, anyagszerűen és konstruktívan érző művésztechnikust kíván.”
Ugrás a hatvanas évekbe: Borz Kováts Sándor lámpái új lendületet hoztak a hazai formatervezésben, és bár az 1968 és 1969 között készült „Vargánya” (s annak változatai: asztali-, álló- és függőlámpa) abszolút alkalmas lett volna nagyipari gyártásra, a magyar iparnak végül nem kellett. S hasonló helyzet állt elő az OPTEAM tervezőcsoport által jegyzett „Felhő” lámpacsalád kapcsán is – a nagyipar nem látott fantáziát benne, a kisiparosok kapacitása pedig véges volt.
A tervezők által megálmodott lámpák értékesítését általában az Iparművészeti Vállalat végezte. Az ő boltjaikban futhattunk bele többek között Házi Tibor, Nádai Tibor, Sigmond Géza, Újvári Ágnes, Pogány Judit lámpáiba, de a Domus és a RAVILL-üzletekben is akadtak magyar és külföldi termékek.
  |
Míg Vadas inkább tervezői oldalról közelített a lámpákhoz, addig Lukács Teréz beszámolója a kiskereskedelmi helyszíneket vette górcső alá a Magyarország hasábjain ugyanabban az évben. Itt több érdekességre is bukkanhatunk: olvashatunk arról, hogy a Domusban gond nélkül gazdára találtak a klasszikus kristálycsillárok (25.000 forintért!), és az 5000 forintos cseh változatnak, illetve a műanyag, jugoszláv típusú lámpáknak is nagy volt a keletje. Ahogy Lukács írja:
„A Domusban kaphatók például különösen nemes vonalú, fából és üvegből készült finn csillárok. A tervezők hagyták érvényesülni az anyag szépségét. Alig hihető, hogy itthon ne tudnának ilyesmit csinálni. Néha sikerül is. Jó példa erre a nyers színű fába foglalt, homályos fehér bura (ára 250 forint).” (Utóbbi akár Pogány lámpájára is igaz lehetne.)
Hilton és más
Ha nem a kiskereskedelmi forgalomban, akkor különféle közintézményekben, vendéglátó- és szálláshelyeken nyílt lehetősége a lámpatervezőknek – a belsőépítésszel együttműködve –, hogy megmutassák magukat. Már ha egyáltalán láthatóvá váltak: a legtöbb esetben ugyanis az efféle beruházások kapcsán az építész, belsőépítész neve őrződött meg, de az egyéb, enteriőrhöz szorosan kapcsolódó alkotókat nem minden esetben tartották fontosnak megemlíteni a (szak)sajtó hasábjain. Rénes György kapcsán tudjuk, hogy több szállodának is tervezett: az 1982-ben megnyitott Hotel Stadion (építész: Tolnay Lajos, Péchy György) lámpáit, illetve a Hilton Szálló csillárelemeit és belső, üvegből készült dekorációját is ő készítette. Kutatásom során az Arcanum adatbázisában nem akadtunk rá képes dokumentációra, ami alá tudná támasztani, hogyan is néztek ki ezek a tárgyak.
Ugyancsak Vadas fogalmazott meg éles kritikát (s valószínűleg nem egyedül) a Hilton hotellel kapcsolatban. A „Formaterveztetés a Hiltonban” cikkben ugyan elismeri, hogy a szálloda épületével igen, de belsejével már aligha van megelégedve.
„A Hilton iparművészeti munkáit a ugyanis valóságos kis hadsereg végezte. Csupán az épületet tervező KÖZTI munkatársai közül hét belsőépítész dolgozott a szállodában: Bánk András, Fehérvári Sándor, Mózer Pál, Németh István, Plachtovics Vilmos, Schinagel Gábor és Szenes István. Rajtuk kívül több tucat képző- és iparművész vett részt a berendezésben és a díszítésben, a vezető belsőépítész, Lőrincz Edit irányításával.”
  |
Vadas nem restelli hozzátenni, hogy „a KÖZTI nem éppen irigylésreméltó darabokat is tervezett” – érti ez alatt azt a réz-márvány lámpát, amit egyenesen „hamis tárgynak” titulál, s ahogy mondja „a lámpánál is kiábrándítóbb a folyosói szőnyeg”, ami zavaros, tarka. Hogy vajon kié lehet az ominózus lámpa, vagy ha nem ez, akkor melyik lehet a Rénes által tervezett, az további kutatást igénylő feladat. Amiről tudomásunk van, az az, hogy a sok-sok tervező között, akik csillárokat és falikarokat terveztek a hotel számára, ott volt Horányi Ágnes, Albert András, Buczkó György, Jajesicza Róbert, Farkas Éva is.
Ugyancsak Rénes nevéhez köthető a szófiai Magyar Intézet világítása, a Vigadó csillárrendszere, de a sátoraljaújhelyi városi tanácsterem csillárját is ő tervezte. Nagy bánatomra sem a Rénes által jegyzett egri Sherry cukrászda portáljára, sem az egykori Bajcsy-Zsilinszky úton üzemelő Gyertya étterem üvegfelszerelésére sem akadtam rá, csupán másodlagos források segítettek a tájékozódásban.
...és sokan mások
Az általam megvizsgált archív anyagok zömében nem találtam utalást arra vonatkozóan, hogy milyen lámpák készülhettek a Parádsasvári Üveggyárban, sokkal inkább a Salgótarjáni Öblösüveggyár neve merül fel a kiállítási katalógusokban és beszámolókban – ilyen volt például a Műcsarnokban megrendezett 1975-ös Jubileumi Iparművészeti Kiállítás, ahol többek között Garajszki József, Erdei Sándor, Prunner Gabriella lámpáival találkozhatott a közönség.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
