A Muskétást a Kalapos férfi mellképe váltja, miközben az idő és a művészet viszonyát vizsgálja.
Új Picasso műalkotás látható a Ludwig Múzeum Időgép című gyűjteményi válogatásán. Az eredetileg a kiállításon látható 1967-es Muskétás helyére egy másik kései Picasso festmény, az 1970-ben festett Buste d’Homme au Chapeau (Kalapos férfi mellképe) került a kölni Ludwig Múzeumból. A Muskétást – egy bikaviadalt ábrázoló kerámiatállal együtt – a múzeum német testvérintézménye kölcsönözte a Der geteilte Picasso. Der Künstler und sein Bild in der BRD und der DDR (A megosztott Picasso. A művész és képe Nyugat- és Kelet-Németországban) című kiállítására, amely szeptember 25-től 2022. január 30-ig lesz látható.
A budapesti kiállításon Picasso Muskétás című festménye elsősorban azt reprezentálta, hogy miként kapcsolódik Picasso, a huszadik század nagy újítójának művészete festő elődeinek (Rembrandt, Velazquez, El Greco) munkásságához. A kölni múzeum kiállítása ezzel szemben azt vizsgálja, hogy a második világháború után a keleti, illetve nyugati közönség hogyan ítélte meg művészetét, az eltérő társadalmi-politikai közegben hogyan értelmezték személyét és életművét. Míg a budapesti kiállítás művészettörténeti összefüggéseket keres Picasso és példaképei, majd későbbi követői és kritikusai között, addig a kölni tárlat arra fókuszál, hogy a második világháború utáni megosztott világban a művész mit szimbolizált Kelet és Nyugat számára.
A csereként Budapestre érkező Buste d’homme au chapeau (Kalapos férfi mellképe) című 1970-es művet a Ludwig házaspár adta letétbe, majd adományozta a kölni múzeumnak, csakúgy, mint a Budapesten található három festményt és kerámiatál-sorozatot. Irene és Peter Ludwig gyűjtőszenvedélyének és adományának köszönhetően a kölni Museum Ludwig a harmadik legnagyobb Picasso kollekcióval rendelkezik Párizs és Barcelona után, így gazdag gyűjteményükből sikerült egy olyan darabot választani, amely átmenetileg helyettesíteni tudja az 1967-es Muskétást. A könnyed ecsetvonásokkal, élénk színekkel megfestett kalapos férfiportrét a szakirodalomban szokás Picasso szimbolikus önarcképének is tekinteni, aki idős korában előszeretettel bújt muskétások, pikadorok és egyéb férfias karakterek bőrébe.
Az Időgép című kiállítás az idő és a művészet viszonyát vizsgálja különféle szempontokból, és magukat a műveket tekinti olyan időgépeknek, melyek lehetővé teszik számunkra a mentális utazást.
A kiállítás – melynek kurátora Szipőcs Krisztina – a világjárvány rövid szünetében, rendkívüli körülmények között jött létre, így nem hagyhatta figyelmen kívül az elmúlt időszak tanulságait sem – írja a múzeum honlapja. A múzeum a mintegy 800 darabos gyűjteményéből olyan műveket válogatott, amelyek a személyes, a művészi és a történelmi idő különböző aspektusait tárják a néző elé, a kurátor személyes nézőpontjából.
A kiállítást az idővel, az idő múlásával és nevezetes dátumokkal kapcsolatos művek vezetik be, majd családi fotókon, naplókon keresztül kapunk betekintést egyéni életsorsokba és családtörténetekbe, a közép-kelet-európai privát történelembe. A műveken mint dokumentumokon keresztül megismerhetjük a közelmúlt történelmét, a hétköznapokat és a sorsfordulókat, így többek között a kelet-európai rendszerváltást és ennek összefüggéseit a történelmi avantgárddal. Elgondolkodhatunk az emlékművek sorsáról, valamint a művészet, társadalom és politika összefüggéseiről. Szó esik a társadalmi utópiákról és azok kudarcáról, forradalmakról és háborúkról, illetve irodalmi utópiákról és inspirációkról, jelszavakról és fogalmakról.
Psziché, traumák, törékeny lét
A nem túl távoli disztopikus jövő, illetve futurisztikus jelenünk a témája az orvostudománnyal, valamint az emberi testtel és pszichével foglalkozó egyik installációnak, valamint annak a filmnek, amely a legújabb kori hadviselés, a háborús traumák és a virtuális valóság témáját mutatja be. Kiemelt figyelmet kapott a halál pillanata mint az emberi sors, életpálya végpontja és lezárása. A művek felhívják a figyelmet az emberi lét törékenységére és megismételhetetlenségére, a háborúk és a mindennapok abszurditására is.
Bemutatják azokat a valóságos és elképzelt technikai eszközöket, melyek célja a pillanat, a valóság minél tökéletesebb fotográfiai rögzítése. Vizsgáljuk továbbá állókép és a mozgókép, valamint (sajtó)fotó és festmény viszonyát, miközben rávilágítunk a fotórealizmus kritikai aspektusaira is.
Picassónál felidézik, hogy miként reflektálnak nagy elődeikre, a festészet történetére a huszadik század legnagyobb újítói, láthatatlan hálót szőve korok, művek és művészek között, és megnézik azt is, hogyan látja a „kívülálló” a nyugati művészet.
Végül megvizsgálják a „műbe zárt” időt is, felsorakoztatva azokat a műveket, melyek a szokásosnál hosszabb idő alatt, számtalan részből, variációból, munkából állnak össze egy-egy monumentális alkotássá, így bemutatásukra csak ritkán adódik alkalom.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
