Pozsonyban jársz? Nézz a lábad elé!

Alternatív várostörténet csempeimádóknak és elszánt besurranóknak

• Szöveg: Mayer Kitti
• Olvasási idő: …

Tavaly decemberben jelent meg a Čierne diery új könyve, ami design szempontjából most is elképesztően vagány, belül kellően informatív és vizuálisan is izgalmas, szakbarbár helyett inkább olvasmányos és alapos – szóval, olyan kiadvány, amit bátran mernék ajánlani olyanoknak is, akik ódzkodnak az építészettől vagy az építészeti szakirodalomtól. Merthogy ez a könyv egyáltalán nem az.

Titkok és rejtélyek a kapuk mögött

A Mozaika Bratislavy: Skryté dlažby a obklady névre keresztelt (a címre hamarosan visszatérek) könyvben Julia Itin történész és Štefan Cipár fotós azoknak az épületkerámiáknak, csempéknek és mozaikoknak eredt a nyomába, amelyek a 19. század közepétől a 20. század közepéig terjedő időszakban készültek (és maradtak meg) Pozsonyban.

Ők maguk bonbonos dobozként hivatkoznak rá a könyvismertetőben – ezzel végülis egyet tudunk érteni, hiszen nem a Nagy pozsonyi épületkerámia- és csempetörténet megírására vállalkozott a kutató, hanem egy egyedülálló válogatást, egy kis kóstolót nyújt az olvasónak a tekintetben, hogy ezekre az aprócska, kevésbé feltűnő részletekre is érdemes odafigyelnie, ha egy épület felfedezésére vállalkozik.

A történész-fotós szerzőpáros legtöbb esetben nem is a homlokzatra figyelt, hanem arra volt kíváncsi, ami a kíváncsi járókelőt, a gyanútlan városlakót (is) a leginkább érdekelheti, vagyis hogy mi lehet a pozsonyi házak kapuja mögött? Bizonyára sokunkkal előfordult már, hogy bekukkantottunk egy bérház éppen nyíló (vagy csukódó) ajtaján, hogy ha csak egy pillanatra is, de feltáruljon előttünk az épület addig számunkra még ismeretlen arca. A véletlenszerűség, a felfedezés öröme és izgalma jár át minket ilyenkor – omladozó kapualjak, félhomályba burkolódzó lépcsőházak sötétjébe bámulunk, mintha valamiféle titok, rejtély után kutatnánk.

Róth Miksától Soros Györgyig

Valami ilyesféle élményünk lehet a Pozsonyi mozaikok lapozgatása közben is. Az elénk bukkanó oldalakon hol messzebbről szemlélődünk (egy egész homlokzatra nézünk vagy egy üres úszómedence végéből tekintünk a „túlpartra”), hol egészen közel merészkedünk vizsgálódásunk tárgyához (a csodás mintakincsen túl látjuk a burkolatokon az évtizedek során szerzett karcokat, sérüléseket). Nekünk azért is lehet ez nyomozás, mert a sorok között (s van hogy a képeken is) szép számmal bukkannak fel ismerős nevek: Róth Miksa, Alpár Ignác, Vécsei Ignác, Kőrössy Albert Kálmán, Kiss Géza mellett a pezsgőjéről ismertté vált Palugyay család, a cserépkályhagyáros Langenthal György történetével is megismerkedhetünk, sőt Soros György sógornője, Soros Diasy (született Schlenger) nagymamájának 1933-ban épült házára is vethetünk egy pillantást a Kuzmányho 5 szám alatt.

Az olvasó étvágya

Ha már kóstolóként emlegetjük a kötetet... Bizony, akik jobban a mélyére ásnak, azoknak akár meg is fájdulhat a gyomra. Abban az értelemben legalábbis biztosan, hogy aki egyesével les be mindenegyes kapualjba, a kövezett lépcsőházak, a csempék és falburkoló elemek mögött sokszor szívszorító, súlyos történetekre is bukkanhat.

De természetesen a nassolók is bőven jóllakhatnak a pozsonyi burkolatokkal – vizuálisan is felüdülés ez a könyv, még ha egy betűt nem értünk a szlovák nyelven írt szövegből, akkor is érdemes fellapoznunk. Akad itt szép számmal felfedeznivaló: rögtön nyilvánvalóvá lesz számunkra, hogy milyen sokféle is az épületkerámia mint műfaj, mennyi szín és forma (és ezek variációja!) létezett a padló- és falburkoló elemek palettáján már száz évvel ezelőtt is. A könyv hasábjain főleg a 19. és 20. század fordulóján emelt épületekkel (lakóház, palota, villaépület, gyógyszertár, szálloda, fürdő, közigazgatási intézmény), azok részleteivel találkozunk, amik valóban lenyűgözőek.

Miért nem zsebkönyv?

Látva a könyv szerkezeti felépítését, a kérdés bennem is megfogalmazódott. Ha úgy tartaná kedvünk, akár a szerzők által javasolt módon, városrészről városrészre haladva ismerhetnénk meg egymás után a csempéket, burkolatokat rejtő házak történetét. A hat fejezetben a történelmi óvárosból jutunk el Pozsony széléig, s közben érintjük a város (burkolatok szempontjából) „legsűrűbben lakott” környékét, a Palisády városrészt. Az egyes körzeteket taglaló fejezetek elején kapunk egy kis történeti kitekintést is, ami segít kontextusba helyezni az adott térséget – ez nagy segítség azoknak, akik egyáltalán nem ismerik Pozsonyt, de mégis szeretnék jobban megérteni a városszövetet.

Szóval, igen: ez a kiadvány nem lehetett volna zsebkönyv vagy guide, mert akkor nem lehetett volna ennyire részletes és alapos, csupán a legfontosabb információkat gyűjthette volna össze szőrmentén – izgalmas vállalás lett volna, de jobb, hogy a szerkesztők a mostani verzió mellett tették le a voksukat. Ha csak egy térképet kapunk utcanevekkel, házszámokkal és színes csempékkel, akkor mindössze egy checklist-szerű élmény marad meg bennünk Pozsony városából, ami valójában sokkal több annál.

Egy város – három név

Prešporok, Pressburg, Pozsony – három megnevezés, három identitás (minimum). Nem véletlenül indít épp ezzel a Pozsonyi mozaikok, hiszen ha ezt a fejezetet megspórolták volna, az oldalakon később tapasztalt sokszínűség még akár zavart is okozhatott volna a járatlan olvasóban. Az épületkerámiák történetét feldolgozó, szintén hiánypótló fejezet (írta: Peter Kršák) már nagyobb falat, de az igazán elvetemült csempeimádók kedvelik majd ezt is, ahol is Mezopotámiától az Osztrák-Magyar Monarchiáig kirándulunk – nemcsak földrajzi értelemben teszünk meg nagy utat, de technológia- és iparművészet-történet szempontjából is felvértezzük magunkat burkolat fronton.

S még egy érdekesség, amire talán nem is számítana a gyanútlan olvasó. A kötet végén Jana Švantnerová írása invitál meg bennünket egy kis játékra: a művészettörténész szabad asszociációi mentén a korábban felvonultatott csempék, mozaikok, burkolatok egy részét csoportokra osztja attól függően, hogy azok milyen felületre hasonlítanak, mi az a textúra, amit megidéznek (márvány, borostyán, teknőspáncél, szőnyeg, japán kerámia, stb.). Igazán üdítő!

És a Zsolnay, az smafu?

Gondolhatnánk: szlovák barátaink bizony ezzel a könyvvel semmi újat nem tudtak nekünk felmutatni. Hiszen, ha épületkerámiáról van szó, nekünk sem kell (némi képzavarral élve) a szomszédba mennünk. Számos reprezentatív épülettel büszkélkedhetünk Budapesten, amelyeket pazar Zsolnay-kerámia díszít. Nem véletlen, hogy ez az épületdíszítő eljárás a szecesszió idején élte fénykorát (a történeti áttekintésben akkor Hajtó Kornélia szilikát-szakrestaurátor segített nekünk). Szerencsére a „műfaj” később sem veszett el, csak átalakult: a Kádár-korszak gyöngyszemeinek nyomába Zöldi Anna eredt, aki izgalmas beszámolójában tudósított a retró csempékről.

Én mégis azt mondom: fontos kiadványról van szó még akkor is, ha ezzel az új kötettel a Čierne diery csapata nem találta fel a spanyol viaszt. Csupán következetesen és fáradhatatlanul teszik a dolguk, csinálják azt, amire évekkel ezelőtt felesküdtek: kutatnak, mesélnek az országuk elfeledett, rejtett, vagy fel nem dolgozott építészeti örökségéről. És még mindig van bennük kraft. És még mindig van bennük szufla, hogy tanítsanak, neveljenek és „szórakoztassanak” közel ötven-ezer lelkes követőt – legutóbb például a szocialista házasságkötő termek sajátos esztétikáját örökítették meg, aminek láttán több ezer rajongónak egyszerre dobbant nagyot a szíve. És (sajnos) még mindig esélytelen tőlük beszerezni egy risográf technikával készült, számozott printet – a rekordidő alatt fogy el az összes, mindegy, ki volt a felkért illusztrátor, vagy milyen épületet ábrázol a rajz.

A lassabbaknak tehát (mint amilyen én is vagyok) maradnak a vaskos, szlovák nyelven írott könyvek. Mert a legnagyobb szívfájdalmunk még mindig az, hogy a Čierne diery csak és kizárólag szlovákul publikál.

Fotók: Čierne diery – Jana Hojstričová

Čierne diery | Web | Facebook | Instagram