Műhelylátogatás Dukai István kortárs művésznél
Dukai István minimalista műveiben megannyi életrajzi elem és kulturális referencia érlelődik össze egy unikális alkotói folyamat során. Többek között a graffitis és a tervezőgrafikus múltja, a vajdasági falu, ahol felnőtt, a balkán háború, a brutalista építészet, az elektronikus zene, valamint Vasarely és Fajó hatása keveredik autonóm munkáiban, digitális és analóg technikákon keresztül. Dukai Istvánnal beszélgettünk, amit egy mini interjú egészít ki galériásával, Sárvári Zitával.
István képeivel először az Inota Fesztiválon, az egykori hőerőmű újranyitott raktárépületében találkoztam. Az volt ott a benyomásom, hogy ezek a karakteres, már-már hipnotikus erejű alkotások ebbe az indusztriális, elektronikus zenével átitatott kontextusba lettek teremtve. Nem sokkal később a frissen újranyitott Corvin Palace elegáns, art deco stílusú belső terében jött szembe egy másik monumentális műve, eggyel szokatlanabb, de nem kevésbé izgalmas párosításként. István neve azóta egyre több helyen bukkan fel: december 7-én a Heart & Cherry prezentálásában fog nyílni Magyarlaki Bencével közös kiállítása. Érdemes figyelni rá!
Egy vajdasági faluból érkeztél, graffitis irányból. Mesélj erről az indulásról.
Sokáig kizárólag az utcán alkottam. Klasszikus graffitivel, vagyis street bombinggal kezdtem, ami szuper illegális, és könnyen meg lehet ütni veled a bokád, ahogyan én is megtettem párszor. Egy ideig pont ezt a féktelen szabadságot élveztem benne. Később elkezdtem kacérkodni a street arttal is, ami több mögöttes gondolatot és gaget visz a graffitibe. Szeretem ezt a műfajt, mert akarva-akaratlanul is megszólítod és bevonod az utca emberét. Szerintem ennek egy urbánus közeg elengedhetetlen motívumának kéne lennie.
Budapestre már céltudatosan érkeztem, akkoriban nagyon dübörgött itt a graffiti. Európa szintű, vezető bandák voltak a városban, akikkel sikerült azonnal megismerkednem. Olyan jól fogadtak, hogy több mint tíz évig benne is ragadtam. Későn érő típus vagyok, előbb is el lehetett volna kezdeni komolyabban foglalkozni a képzőművészettel, de közben azt gondolom, hogyha az ember nem tombolja ki magát fiatalon, akkor fura felnőtt lehet belőle.
A graffiti és a képzőművészeti irány között, volt egy köztes stádium is, amikor tervezőgrafikával foglalkoztál. Terveztél például a Telepnek, az Electronic Beatsnek, divatmárkáknak, bornak és bisztrónak is. Hogyan jött az életedbe az alkalmazott művészet?
Rengeteg graffitis megrendelésem volt, ezek kapcsán kezdtek el érdeklődni, hogy nem tudok-e mást is, például lógót tervezni. Autodidakta módon tanultam bele, mint ahogy később az autonóm művészetbe is. Bár tele van a családom tanárokkal, én mégse jöttem ki soha jól az oktatási rendszerekkel. A tervezőgrafikát valahol mindig is inkább eszközként használtam, hogy egzisztenciálisan meg tudjam teremteni magamnak azt, hogy később elkezdhessek a képzőművészet felé orientálódni. Ez az időszak az utóbbi három évben érkezett el az életembe.
Vállalsz még alkalmazott munkákat?
Abszolút, de priorizálnom kell köztük. Nem tudok már mindent elvállalni, össze kell egyeztetnem az autonóm munkámmal és a családommal. Jövőre viszont tervezek különböző kollaborációkat: például a Hannabi bútormárkával, de Kerényi Virággal is jó ideje próbálunk már összeegyeztetni egy táskakollekciót, és számos külföldi brand is van, aki szívesen integrálná a grafikáimat.
  |
Hogyan priorizálsz a megkeresések között? Mi az, amit keresel bennük?
A szabad alkotás lehetőségét. Tíz éven keresztül folyamatos kontroll alatt dolgoztam, aztán újra megtapasztaltam a teljes szabadság élményét a saját képeimnél. Pont úgy, mint anno a graffitinél. Olyan, mintha szépen lassan lepakolnám magamról az évek óta hordott súlyokat és újra levegőhöz jutnék.
Hogyan hat egymásra az alkalmazott és az autonóm irány?
Az utóbbi időszakban próbálom tudatosan szétválasztani a kettőt. Most már van egy platform, ahol igazán ki tudom élni magam, már nem kell mindent az alkalmazott munkákba beleerőltetni.
  |
Rátérve a képzőművészeti irányra, hogyan vezetett az utad ide, hogy ma a Heart & Cherry képvisel téged?
Zitával az Inota Fesztivál volt a találkozási pont. A fesztiválon már korábban dolgoztam alkalmazott részről, és az egész szervező társaság nagyon jó ismerősöm és barátom. Aztán két héttel az esemény előtt szóltak, hogy le kéne vinnem a képzőművészeti munkáimat, mert nem is értik, hogy miért nincsenek még ott. Eleinte féltem attól, hogyan fognak működni a fényművészeti alkotások mellett, de abszolút beleillett a közegbe. Amíg lent voltam, folyamatosan mesélnem kellett a közönségnek, másnapra pedig betelt az inboxom megrendelésekkel és gratulációkkal. Erre nincsen felkészülve az az ember, aki évekig egyedül dolgozik a munkáin a műtermében. Itt látta Zita is a Contrasts című sorozatomat, és hétfőn, amikor a fesztivál végén épp pakoltunk, felhívott.
Ezzel a megkereséssel éreztem azt, hogy végre hazaértem művészként, és megtaláltam a galériát, a Heart & Cherry-t, ahova szívesen tartoznék. Ennek van egy olyan előzménye is, hogy 2018-ban, az akkor másfél éves nagyobbik fiammal elmentem megnézni a Deák Erika Galériában a Fajó Feketén-fehérén kiállítást. Ez volt életem egyik legmeghatározóbb kiállításélménye. Akkoriban még egy ügynökségnél dolgoztam, de ott azt éreztem, hogy ha ilyet is lehet Magyarországon csinálni, akkor én most kiszállok, és innentől kezdve „igazi művész” leszek, bármennyire is idegenkedem ettől a jelzőtől. Az első alkotásom egy Fajó homage volt, átirat a piskóta formájára. Nemrég tudatosult bennem, hogy Zita rendezte ezt a kiállítást. Összeértek a szálak.
Munkáidban analóg és digitális technikák keverednek, és bejönnek olyan nem szokványos hordozók, mint a textíliák és fémek. Mit szimbolizálnak ezek?
A minták tervezése a kibertében történik, ezt szeretném ellensúlyozni azzal, hogy minél természetközelibb anyagokat és analóg technikákat, például szitázást használok. Szeretem a kontrasztokat. A kisebb munkáimat általában kézzel merített papírra nyomom, a nagyobb vásznak pedig az életutam fontos állomásait szimbolizálják. Egy vajdasági faluban nőttem fel, ahol gyakorlatilag mindenre lenvásznat használtak a terítőtől kezdve a falvédőig. A másik gyakran választott matériám a katonai vászon. A vajdasági gyerekkoromba beleszólt a délszláv háború, a katonai ponyvák az életünk részei lettek. Mindig használt textíliákkal dolgozom, így ezek biztosan megjárták a háborút, és ki tudja, miket láttak még. Elképesztően szépnek tartom a faktúrájukat.
Beavatsz minket a képek alkímiájába?
Az alkotásnál nekem a folyamat a legfontosabb. Ha szomorú vagyok, ha boldog, vagy frusztrált, akkor is leülök és csinálom, anélkül, hogy megtervezném előre a végeredményt.
A folyamatból a vásznak elkészítését emelném ki. A formákat a graffitis múltamból ismert kannákkal viszem fel, többek között ez is egy olyan eleme az életutamnak, amit próbáltam belecsempészni a mostani munkáimba. Miután felkerülnek a minták, egy cserzési folyamaton mennek keresztül. Egy nagy üstben főzöm ki őket különböző természetes színezékkel, például diófapáccal, vagy kocsányos tölggyel, hogy mosott, leharcolt árnyalatok jöjjenek létre. Ez jelenleg kísérleti fázisban van. Tervben van az is, hogy kékfestéssel, indigóval is próbálkozzak. Eddig nem igazán tudtam a kéket, mint színt befogadni, de egyre jobban barátkozom a gondolattal.
Képeidet és művészeti nyelvezetedet többek között a brutalista építészet is inspirálta, és valóban plasztikus, már-már téri élményt nyújtanak. Milyen a viszonyod az építészettel, és milyen más hatások jelennek meg a munkáidban?
Én egy olyan pici faluból jövök, ahol nem tudtam a művészeti érdeklődésemről, törekvéseimről beszélni, és jó ideig nem sokfelé tudtam eljutni. A régi Jugoszlávia brutalista épületei és a meghökkentő formáik viszont teljesen lenyűgöztek. A mai napig olyan inspiratív tud lenni számomra egy ilyen épület, hogy ott akkor félre kell dobnom mindent, és kidolgozni magamból, ami feljön bennem. Nagyon fontos számomra az elektronikus zene is, már több mint 25 éve a mindennapjaim fontos része, hallgatóként és komoly gyűjtőként is. A folyamatos repetitív mintázat visszaköszön a képeimen is. A legtöbb mintám többszörösen tengelyszimmetrikus forma, amiket forgatható dúcokkal érek el, ezekben szintén bele lehet látni hangfrekvenciákat. Művészek közül is sok mindenkit kiemelhetnék, fontos korai élményem például Vasarely zebrái. Édesanyám eljutott egyszer Párizsba, és az összes félretett pénzét egy nyomatra költötte. Ma ez már nálam van kint a falon.
Munkáiddal merőben más atmoszférájú enteriőrökben lehetett/lehet mostanában találkozni. A korábban említett Inota Fesztivál mellett például a Corvin Palace (volt Corvin Áruház) illusztris előterébe került egy hatalmas képed, a Vertigo C. Mi a története ennek?
Nekem a Corvin, mint épület és helyszín nagyon sokat jelent. Rengeteget jártam oda szórakozni, nem messze laktam és jártam iskolába. A Corvint egy olyan izgalmas gyűjtőhelynek éltem meg, ahol mindenféle dolog, ember és zene keveredik.
Ezért a kifejezetten ide tervezett képet nem egy nagy anyagból készítettem el, hanem patchworkszerűen, többféle helyről gyűjtött vásznakból. Ezeket aztán különböző árnyalatokra színeztem, még inkább kiemelve ezt a gondolatmenetemet. A minta, a vertigo, középre került, mint egy csomópont, vagy ablak. Amilyennek a Corvint is látom. Ez az eddigi legnagyobb munkám, azóta pedig elkezdett izgatni a monumentális formátum.
A képeid kapcsán szoktad használni a transzcendens nyugalmat, mint kifejezést. Mit jelent számodra a nyugalom?
Nekem inkább az alkotási folyamat meditatív, nem a végeredmény. Persze bízok abban, hogy befogadó és a mű között létrejöhet egy olyan interakció, amiben megtalálhatja a saját nyugalmát. Az egy jó kezdet, hogy sok mindenkitől hallom ezt visszajelzésként a képeim kapcsán.
A harmonikus, szimmetrikus kompozíciókba néha viszont glitch-ek is belekerülnek. Ezeknek milyen jelentőségük van?
Az utóbbi időben elkezdtem azzal kísérletezni, hogy nem csak az anyagot, de magukat a formákat is roncsolom egy irányított folyamat során. Az elkerülhetetlen elmúlást szeretném ezzel szimbolizálni.
  |
Mire számíthat a közönség a most nyíló kiállításon?
Az ember mindig elfogult a saját gyerekével, de most azt érzem, ez lett ideáig a legerősebb sorozatom. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fognak együttműködni Magyarlaki Bence színes munkáival. Abszolút izgalmas párosítás ez Zita részéről.
Hogyan fedezted fel Istvánt?
Napjainkban az Instagram bevett platformja a művészek felfedezésének. Pistára is online találtam rá, és nagyon izgalmasnak találtam, de számomra fontos, hogy mielőtt bármilyen lépést teszek egy alkotó irányába, szeretném élőben is látni a munkáit, hiszen teljesen más lehet a hatásuk offline. Tudtam, hogy az Inota Fesztiválon mutatkozik be egy anyaggal. Amúgy is készültem a fesztiválra, úgyhogy összehoztam a kellemeset a hasznossal. Hagytam, hogy lemenjen a fesztivál utáni rush, de hétfőn reggel azonnal felhívtam, annyira meggyőző volt a kiállítási anyaga. Közben már elküldtem néhány weboldaláról letöltött fotót a Corvin Palace tulajdonosainak (Zita az itt nyíló Apolló Gallery művészeti vezetője), akik tanácsot kértek tőlem, hogy mi kerüljön az épület előterébe, így rögtön egy konkrét helyzettel álltam elő nála.
István munkáit leginkább a minimalizmushoz kapcsolják. Te hogyan látod ezt művészettörténeti szempontból?
Pista munkáiról rögtön Frank Stella fekete képei jutottak eszembe, amik a minimal art esszenciális alkotásai. A minimal art elsősorban egy amerikai művészettörténeti irányzat, a magyar képzőművészetben nincs igazán hagyománya. Ami itt Európában szerintem hasonlít rá, az a concrete art, amit Fajó is elkötelezett híve volt, és aminek a svájci származású Max Bill volt az alapítója. A minimalizmust az egyszerűség, a redukció, a repetíció, a vizuális művészet alapvető elemeinek feltárása jellemzi, nem a művész önkifejezése és individuuma hatja át a művet. Az alkotás nem akar feltétlenül történetet elmesélni, a folyamat fontos, aminek a műalkotás a végterméke. Sosem volt problémája sem a concerete művészeknek, sem a minimalistáknak azzal, hogy a műveik nem akarnak többek lenni, mint amik. Ahogy Frank Stella is mondja: „What you see is what you see.” Sokan majd biztosan elvárják tőlünk ezután a kiállítás után, hogy mindenfélét beleláttasunk Pista motívumaiba. Nos, nem biztos, hogy mindig szükség van történetekre, egyszerűen hagyjuk csak megtörténni magunkban a művészetet.
István említette, hogy nagy hatással volt rá az általad rendezett Fajó Feketén-fehéren kiállítás.
Fajónak utoljára 1995-ben volt nagy kiállítása Magyarországon a Műcsarnokban, aztán sokáig semmi. Ez volt az utolsó emblematikus kiállítás pár hónappal a halála előtt 2018-ban, amit én rendeztem. Még ő is el tudott rá jönni. Fajónál nagyon fontosak a színek, de a fekete-fehér színkombináció is meghatározó volt művészetében. Ha kivesszük a színeket a munkáiból, lehetőségünk van csak a formai megoldásaira koncentrálnunk. Ez volt a célom ezzel a kiállítással, amire azóta is nagyon büszke vagyok.
Rátérve a december 7-én nyíló Heart & Cherry kiállításra: hogyan választottad István mellé Magyarlaki Bencét?
Bencével lassan egy éve együtt dolgozunk. Első önálló magyarországi bemutatkozó kiállítása is nálam volt. A pécsi származású alkotó Párizsban él, és első ránézésre színes, játékos szobrai mögött komoly konceptuális tartalmak húzodnak meg. Önmagába hajló formái, ölelkező motívumai különböző testkoncepciókat vizsgálnak egyéni, társadalmi, politikai, akár építészeti szempontból. Pista lehalkítja a színpalettáját, hogy csak a formák és textúrák domináljanak, míg Bencénél az erőteljes formák erőteljes színekkel és gondolatisággal párosulnak. Mindkét alkotó eltér a hagyományos festészeti és szobrászati hagyományoktól, és saját utakat keresnek közérdekű vagy személyes megállapítások kifejezéséhez. Érdekes párosításnak gondolom őket, én pedig nagyon szeretem az olyan dolgokat, amik nem egyértelműek és kézenfekvőek, hanem gondolkodásra késztetnek.
Dukai István | Web | Facebook | Instagram
Heart & Cherry | Web | Instagram
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
