A Bánáti és Hartvig építész irodával közös munkájukért megvételt nyert Nagy Mercédesz Erika, Ritter Dániel és Szilágyi Norbert gondolatai a tervezésről
A közelmúltban hirdettek eredményt a Magyar Építészeti Központ és Múzeum tervezésére kiírt pályázaton. Nem mindennapi építészeti feladatról van szó, amelynek itthon egyáltalán nincsenek előképei. Kíváncsiak voltunk, milyen gondolatok vezették a tervezőket, ezért felkértük a nyertes és díjazott pályázókat, osszák meg velünk, mi minden inspirálta őket. Minden csapat ugyanazokra a kérdésekre válaszolt, reméljük tanulságos és gondolatébresztő lesz olvasóink számára is. A közlés nem a díjazás, hanem a válaszok beérkezésének sorrendjében történik. Következzen a Nagy Mercédesz, Ritter Dániel, Szilágyi Norbert által alkotott fiatal építész csapat véleménye, akik a Bánáti *Hartvig Építész Irodával közösen készített pályázatukért megvételben részesültek.
Milyennek kell lennie szerintetek egy korszerű építészeti múzeumnak?
A Magyar Építészeti Múzeum és Dokumentációs Központ tervezése során mint egy önellenőrzési reflexió, gyakran eszünkbe jutottak Balázs Mihály a globális és a helyi építészeti kultúra viszonyáról korábban megfogalmazott gondolatai:
„A mi kultúránkat kívánjuk megmutatni a világból ideérkezők számára. Ha a ház csak az általunk beszélt helyi nyelvet használja, az idegenek nem értik, ha csupán a nemzetközi építészeti nyelven szólal meg, sajátosságaink elvesznek. Fontos ezért, hogy az építészeti műnek többféle olvasata legyen: egyszerre legyen helyi és nemzetközi, hagyományra utaló és divatos, történelmi kötődésű és mai, de mindenekelőtt önazonos.” [BALÁZS, Mihály: Személyes nézőpontból. Habilitáció. 20100201.]
A modern ember (és minden építész) e két viszonyrendszer kapcsolatában él, ezzel a kettősséggel, kétarcúsággal szembesül nap mint nap. A Magyar Építészeti Múzeum által közvetítendő kép számunkra éppen ezért egyszerre helyi és nemzetközi, leginkább a glokális szóval jellemezhetnénk. Az általunk tervezett Múzeumban egyszerre van jelen a magyarországi építészeti karakter és anyaghasználat, de a ház nem átall a nemzeti építészeti formanyelvhez sem nyúlni.
A modern múzeum a szekularizálódó világunkban a tudás és kultúra temploma, közösségi tér és iskola egyben, mindezek önkifejeződési igényével, egy kórház bonyolultságú infrastruktúra kiszolgálásával. Az építészet múzeumának mindezt tudnia kell, ezen felül azonban önmagáról, az építészetről a saját nyelvén szintén tudnia kell megszólalni.
  |
Hogyan lehet az építészetet kiállításon bemutatni a 21 században?
Az építészet olyan méretű műtárgyakat alkot, amelyek a legtöbb esetben nem bemutathatók zárt térben, így a primer műélvezet a látogató számára nem lehetséges. A legnagyobb kihívás más művészeti és technológiai eszközökkel megteremteni a megértés és a műélvezet lehető legteljesebb élményét. A rajz, a makett, a fotó, a film, az írás, és a virtuális valóság kiválóan segíti a megértést, de ezek önmagukban még kevesek lennének.
Egy építészeti múzeum esetében azonban létezik olyan addíció, ami teljessé teheti az élményt: ez pedig a befogadó épület maga, amely önmagában hivatott a benne foglalt művek szintézisére, egy adott kor és közösség építészetről alkotott fogalmának megjelenítésére.
Szántó András a The Future of the Museum című könyvében arról ír, [SZÁNTÓ, András: The Future of the Museum – 28 Dialogues, Hatje Cantz, 2020.] hogy 28 múzeum igazgatóval folytatott beszélgetése során tudatosult benne, hogy a jövőben mennyivel tágabban és komplexebben kell értelmeznünk a múzeumok fogalmát. Teljesen más jellegű épületekre és kiállításokra lesz szükség a továbbiakban, ahol változó tematikájú és immerzív digitális kiállítások kerülnek megrendezésre. A fentieket figyelembe véve a korábbi monofunkciós múzeum használatokhoz képest kiegészítő javaslatokat tettünk az elvárt programhoz:
Építészeti koncepciónk fontos alapállítása, hogy a Kiíró által meghatározott, különböző méretű és funkciójú raktárak és irattárak nem szükséges rosszak, poros és szürke háttérterületek, hanem a különböző korok és az építészet, mint hivatás örök és igaz lenyomatai. Ezek egy részét Mindenki számára elérhetővé szerettük volna tenni.
A muzeulógusok igényeit szem előtt tartva biztosítottuk a zárt és nem látogatható raktárakat is, de létrehoztunk szabadon bejárható és felfedezhető „látványvitrin” részt is a múzeum előcsarnokában. A térben „úszó” vitrinek mellett zárható Kutatószobák, Olvasóterem és Gyermekhívogató kialakítására tettünk javaslatot a jegynélküli útvonal részeként. Az előcsarnokban található Kutatószobákra és Olvasótermekre a Grünwald-épületben végzett komoly kutatómunka előszobájaként tekintünk, ahol az érdeklődő látogató vagy gyakorló építész kikérhet egy-egy iratot, dokumentumot anélkül, hogy regisztrált kutatómunkát végezne. További kiegészítő javaslatunk a kiírt programhoz képest a galériaszinti Makettező-, Alkotó- és Pihenő-tér, amely véleményünk szerint gazdagabbá teszi az épület működését, bevonzva az intézmény működésébe a hallgatókat és a szakmagyakorlókat.
  |
Mi a múzeum feladata: gyűjtés, gyűjteménykezelés, kiállítás? Ti mire fókuszáltatok a tervezés során, voltak-e nehézségek a kijelölt helyszín, illetve a program vonatkozásában?
A kortárs múzeum feladata rendkívül összetett. A műtárgyak befogadásán és értő bemutatásán túl biztosítania kell azok gondos megőrzését, restaurálását, kutatását, külsős műtárgyak időszakos bemutatását. Ma már magától értetődő igény a szélesebb edukációba történő bekapcsolódás, rendezvények alkalmi befogadása, de az egyszerű szórakozás, tartalmas időtöltés biztosítása is a látogatók számára. Természetesen a működtető intézményt is el kell helyezni. A tervünkben a múzeum átfogó üzenetének megjelenítésén túl sok figyelmet szenteltünk az új beépítés arányai megtalálásának, az intézmény precíz funkcionális működésének, igyekeztünk a tartalom bemutatását, megismertetését élvezetes, változatos módon megtenni. Hiszen – ahogy Wilhelm Gábor muzeológus vallja – a kortárs múzeumok szerepe nem a gyűjteményképzésnél kezdődik és ér véget, sokkal inkább kell szóljon a gyűjtemény publikus célú létrehozásáról és az értelmezés megfelelő átadásáról.
A széles tömegek megszólítása érdekében egyre kevésbé alkalmasak a klasszikus múzeumi térrendszer cellás terei, ugyanis egyre nagyobb szerepet kapnak az intézményekben az időszaki kiállítások, a közösségi események és a múzeumpedagógia. Éppen ezért arra törekedtünk, hogy az épület funkcionális és téri elrendezése minél szélesebb körű használatot tegyen lehetővé.
Ikonikus jelre van szükség, vagy semleges, befogadó, jól működő épületre, amely tartalmával kommunikál?
A "Bilbao-effektus" egy sokak által használt érv, amikor az ikonikus vagy a sztárépítészet létjogosultságának érveit keresik. A hatás vitathatatlan érdemeinek elismerése mellett mi mégis inkább az individualizmus társadalmi kortüneteként tekintünk a jelszerű építészetre, amely sokszor az üresség és az egoista formalizmus csapdájába esik.
A szimbólum keresése az építészeti tervezésben minden bizonnyal öncélú magatartás, mely leredukált üzenetével potenciális metaforák (vitorla, szem, sólyom, stb.) kénytelen-kelletlen lehetőségét teremti meg.
Ideális esetben egy adott kor és annak építészete összefüggnek. Úgy gondoljuk, hogy ez a kapcsolat eredendően kétirányú kell, hogy legyen: az építészetből következtethetünk egy adott kor sajátosságaira, formanyelvére, technikai megoldásaira, de ugyanakkor a kor ismeretében megismerhetővé válik az építészete is. De van-e egy olyan közös nyelve az építészetnek, amely Mindenkihez szól, amely Mindenkit képvisel korokat, stílusokat és eszméket átívelően? Mi lehet az üzenete az Építészeti Múzeumnak, amikor minden építészet körülöttünk?!
Az építészetről szóló múzeum épületének megjelenítésében semleges visszahúzódást, hűvös, funkcionális semlegességet feltételezni abszurd. Ugyanakkor kerültük az egy gesztusra épülő, ikonikus, jel(kép)szerű utalásokat, amelyek könnyen célt téveszthetnek, átértelmezhetődnek, elkopnak az idők során. Kerestük azokat a finom formai, kicsit határozottabb anyaghasználati eszközöket, amelyekkel ki tudjuk fejezni a magyar építészet szubsztanciális alapját és így az épület természetes szimbiózisba tud kerülni a befogadó tartalommal.
A fenti vívódások mentén úgy gondoltuk, hogy az erős és kemény építészeti gesztusok és anyagok veszélyesek és talán visszásak is. Számunkra a 2023-ban tervezendő Építészeti Múzeum csupán egy lehetséges, alternatív olvasata a világnak és egyben építészeti útkeresésünk pillanatnyi tükörképe, éppen ezért az épület nem állít, hanem reflektál.
Az épület nem önmagáról szól, hanem finom gesztusokkal reagál környezetére és történelmére, annak részeként és azzal harmóniában létezik és változik. Az épület halkan és szerényen viselkedik egy hangos korban, akárcsak egy lágy felhő, amely belebeg a meglévő épületek és korok közé.
Voltak előttetek külföldi vagy hazai példák?
Számos szakember szerint a múzeumok aranykorát éljük napjainkban, hiszen a múzeumok szerepe meghatározó egy társadalom identitásának kialakításában és az arról alkotott kép formálásában. Így számtalan új múzeum (vagy bővítés, átalakítás) került átadásra az elmúlt évtizedekben, melyek közül akadtak szép számban kiváló és persze kevésbé jó megoldások is. Ezek közül talán a legfontosabb viszonyítási pontnak tartjuk a dániai Louisiana Kortárs Múzeumot (építészek: Vilhelm Wohlert, Jørgen Bo) és a SANAA kanazawai múzeumát (21st Century Museum of Contemporary Art, Kanazawa) téralakítás és a kültér és beltér viszonyában.
Nagy Mercédesz, Ritter Dániel, Szilágyi Norbert és Bánáti Béla
Tervrajzok és látványtervek a galériában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
