A borzaspusztai templomrom felújítása

Áhítat narráció nélkül, Isten szabad ege alatt.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

A borzaspusztai templomrom nem dicsekedhet hosszú történelmi múlttal, ám rövid története nem nélkülözi a kegyes mozzanatokat. Bár falainak többsége néhány évtized alatt elpusztult, kultusza élő maradt, a hívek számára a romok is szakrális üzenetet hordoztak. Az értő építészeti és művészi beavatkozás nyomán pedig immár minden arra tévedőt megérint a pusztai kegyhely áhítata. Cikkünk az OCTOGON magazin 182-es (2023/2-es) lapszámából.
 

Nem hiszem, hogy egyedül vagyok a tudatlanságommal: sosem hallottam eddig Borzaspusztáról, még kevésbé arról, hogy ott, a szántóföld és egy kis liget találkozásánál csoda rejtőzik. Azok tábora, akik a helyet ismerik, kicsi ugyan, de annál hűségesebb; a még száz évet sem maga mögött tudó, mégis csak töredékében megmaradt kápolna mára zarándokhely, amit a nap bármely szakában felkeresnek a lelki megújulásra vágyók.

Ottjártunkkor kegyes volt hozzánk a természet, amely itt az áhítatnak legalább annyira fontos szereplője, mint az épített szakrális tér: tél vége volt ugyan, de szikrázó napsütés, ráadásul a nap épp az apszis tengelyében állt – ahogy tette az átadáskor is, minden előzetes koreográfia nélkül. Hideg szél fújt, nem időztünk sokat, fél órát sem talán, de ezalatt ketten is megfordultak a szent helyen, végigzötyögtek a mezőn át üzleti vagy épp bevásárló járművükkel, leállították az autót és megmerítkeztek az áhítatban. Talán súlyos gondokat hoztak, talán kérdések gyötörték őket, választ kerestek, talán hálát adni érkeztek. Pár perc múlva ismét nekivágtak a pusztának, vissza, a civilizációba. A helyszín egyébként Bukta Imre világát idézi, tényleg a semmi közepe, abszurdnak tűnik a makadámúton zötyögve, hogy a gótika varázsával felérő élményben lesz mindjárt részünk.

Éles kanyar után, egy apró ligetben a fűre parkolva mégis megtörténik a csoda: előttünk a kápolna, amely túlzás nélkül a természetbe ágyazott szakrális ereklye inkább mint épület – miközben persze ellátja funkcióját, oltárral, apszissal, misézőhellyel. A hely megkapó ereje rokon a japán sinto szentélyekével, ahol a természet egy darabkája válik szentté minimális, de azért határozottan jelen lévő emberi beavatkozás által. Ami Magyarországon ugyancsak csodaszámba megy: mindezt határozott koncepció alapján megvalósult kortárs építészet és iparművészet együttese hozza létre, amit a templomot használó helyi közösség maradéktalanul elfogadott sajátjának. 

A templomot egy elkeseredett, de Isten akaratában megnyugodott apa, Sári község jegyzője építtette 1936-ban, az I. világháborúban hősi halált halt fia emlékének szentelve. Siménfalvi Székely József szándéka nem csak az volt, hogy emléket állítson gyermekének, kifejezetten vallási kegyhelyet kívánt létrehozni, hogy „a művelődés és Istenfélelem szent érzésében nevelődjenek és növekedjenek kicsik és nagyok egyaránt”, illetve családjával a templom alatti kriptában kívánt eltemetkezni.

Az építésre Kerekes József pestszenterzsébeti kőműves mestert kérte fel, aki három hónap alatt tető alá is hozta a templomot, melyet 1936 őszén a pestújhelyi apátplébános szentelt fel. Az egyhajós templom félköríves apszisa alatti kriptában helyezték el az építtető szüleinek, feleségének és fiának exhumált földi maradványait; őt magát 1942-ben temették ugyanide. A Sári és Bugyi községek közti pusztában álló templom fenntartására az építtető ötven hold földet adományozott saját helyi birtokából Bugyi település római katolikus egyházközségének. Templomépítő tevékenységéért Székely József XI. Piusz pápától kapta „Pro Ecclesia et Pontifice” kitüntetését.

A II. világháború és az azt követő évek nem kímélték a templomot, a kriptát többször kiforgatták, kifosztották, nyilván értékeket keresve. A nyolcvanas évekre már csak a betonból készült oldalfalak, a főbejárat és a szentély alatti kripta maradt meg. A mesébe illő fordulat akkor állt be, amikor a templom utolsó harangozójának fia, Suhajda Péter Medjugorjébe tett zarándoklata során saját közlése szerint elhívást kapott, hogy vegye gondjaiba a romokat. Újratemette az alapítót és családját a romok mellett kialakított kis sírkertben, és rendszeresen takarította, gondozta a helyet, amely ezután lassanként ismert és látogatott kegyhellyé vált.

Kialakult körülötte egy összetartó közösség, melynek célja volt az építészeti maradványok állagának megóvása, javítása. Saját erőből a falakat igyekeztek is rendbe hozni, de szakszerű felújításra csak pályázati pénzekből lehetett esély. Az akadályokat legyőzve, végül az érintett önkormányzatok összefogásának is köszönhetően megvalósult a kegyhely méltó állapotának kialakítása. A tervező, Ligetvári István a dabasi kulturális élet egyik motorja és szervezője, akinek a kápolnával, illetve annak gondozójával már korábban szoros kapcsolata alakult ki.

A korábbi javítások, amit a hívek saját munkával, saját költségen végeztek, nem tudták megóvni a falakat a tönkremeneteltől, ezért a legfontosabb műszaki teendő a falak állagmegóvása volt. Csak az oldalfalak álltak, az apszis hiányzott, helyette a tengelyben egy pódium szolgált oltár gyanánt, alatta a kriptába vezető lépcsővel. A tervező komplex gondolatisággal nyúlt a meglévő maradványokhoz, és teljesen átírta mind a látványt, mind a térhasználatot. Bevallottan kételyek között, hiszen egy működő közösség szent helyéről volt szó, amelyhez mély, transzcendens viszony fűzte őket. A mélységében átgondolt, átszellemített művészi koncepció nyomán megszületett épületet azonban – egyértelműen kortárs formái és anyaghasználata ellenére – teljes mértékben elfogadta a közösség, és ez visszaigazolja az építész hitvallását:

„A kortárs építésznek az a feladata, hogy a régi, berögzült stigmákat felülírja, és úgy hozzon létre új értéket.” 

A felújítás során fel sem merült az eredeti historizáló templom visszaépítése, ehelyett a pusztában hirtelen idillivé váltó természeti környezet és a szent épület kapcsolata adta a koncepció gondolati magját. A falakat körben azonos magasságra hozták, elől geometrikus vonalú kapuépítménnyel egészítették ki. Mindezt szürkére festett fémlemez fallefedés fogja össze, amely megoldja a vízelvezetést, miközben határozott keretbe foglalja a fehérre festett, épített „ereklyetartót”. Az épület így finoman elkülönül a környezetétől, kijelöli, magába zárja a Helyet, ahol az átalakulás, a kapcsolat a transzcendenssel megtörténik. A kompozíció határozott tengely mentén vezet a dűlőúttól egy rövid, gondozott ösvényen át a bejárati fém lépcsősorhoz, amely a megemelt templomszintre vezet. A fém fallefedés anyaga a kortárs bejárati homlokzaton kiemelt esztétikai szerephez jut, a fém lamellák közé aszimmetrikusan komponált, rétegelt üvegből készült kereszt a kapuzat egyetlen dísze.

A belsőbe lépve folytatódik a puritán építészeti nyelv: a négyzetes raszterben lerakott betonlap burkolaton betonból öntött, eredetileg ülőkének szánt kockákból a hívek által kirakott kereszt, mögötte az apszis gyújtópontjában az oltár egyszerű fémlemez téglatest, homlokfalán a Szentháromság glóriáinak perforált körei. Körben tömör, hófehér falak, semmi dísz, nyílás, csak a kultusz megszentelt tere, amelynek zártsága éles kontrasztot alkot a tér lényegével, az apszis színes üvegfalának valószínűtlen határával. 

Az eredeti apszisból semmi sem maradt, csak a padló, ami alatt a kripta található, és amihez a felújítás során külső lépcsőt mélyítettek. Mögötte viszont ott a kis erdő, a sírkert, a felhők, a természet egyszerű tökéletessége. Kezdettől az volt a cél, hogy ez az élő látvány a szakrális tér részévé váljon, így a félköríves apszist a falak magasságával egyező magasságú, különböző szögben állított függőleges üveglamellákkal határolták. A tervezésbe Ligetvári István bevonta Balogh Eleonóra Ferenczy-díjas üvegművészt, akivel korábban már dolgozott együtt, és aki egy speciális technológia révén színek spirituális játékát varázsolta az üvegre (interjúnk a művésszel ITT olvasható).

Az apszis „szín-orgonája” a nap járásával összhangban mindig más és más „akkordokat” játszik, a színes fény kint rávetül a kápolnát övező amfiteátrum-szerűen kialakított terepre, a zöld füvön különlegesen éles színes árnyékokat adva. Bár a hatást tudatosan komponálták, magukat a tervezőket is meglepte a végeredmény finomsága és spirituális ereje. A környező terepet az apszis vonalát követő koncentrikus körökben kimélyítették, igazodva az újonnan kialakított külső lépcső vonalához. Ezáltal a fátyolos színekben játszó apszis kiemelt helyzetbe, egyfajta pódiumra került, önálló műalkotássá vált, melynek egyébként az üvegművész címet is adott: Átjárások…

És valóban, nem csak szellemi és lelki síkon közvetítenek a színek a fény, az égi világ és a szó szoros értelmében vett föld, a fűvel borított domborzat között, hanem a valóságban is sejtelmes átlátást engednek a templom terébe. A színes üvegfal egyszerre lehatárol és átenged, kívülről is látni engedi a rituális cselekmény helyszínét, de más fénytörésben, mint a megszokott, a hétköznapi.

A kápolna megragadó spiritualitásának összetevőit hosszan és tudálékosan lehetne elemezni, de erre semmi szükség. Építészeti és képzőművészeti bravúr, ahogy az egyszerű kis épület maximálisan stilizált kortárs eszközökkel idézi meg a szakrális terek összes történeti és kulturális előzményét a római katakombáktól a zsidó templomon át a gótika fénymisztikájáig, Egyiptom tengelyes szentélykompozíciójáig, a sinto szentélyek természetbe ágyazott szerény áhítatáig. Talán azért, mert akármilyen földöntúli hatalom létezésében hiszünk is, egyvalami közös: a transzcendencia földi megjelenése nem más, mint a szépség maga, ami visszhangot ver az emberi lélekben.

Ligetvári István | Web | Facebook 
Trafik kör Kortárs Művészeti Egyesület | Web
Balogh Eleonóra | Web | Facebook | Instagram

További képek a galériában!