„A kezdetektől azt szerettem volna megmutatni, milyen sokféle tud lenni a fenntartható építészet.”
A hónap közepén átadták a fenntartható építészet Oscar-díját, a Global Award for Sustainable Architecture-t. Szokás szerint öt olyan kiemelkedő építészt ismertek el, akik a világ különböző pontjain azért munkálkodnak, hogy a szakmájuk minél empatikusabbá, környezettudatosabbá és regeneratívabbá váljon. A díjat a sokszorosan elismert, német származású építész-tudós Jana Revedin hívta életre, aki hisz az építészet ön- és társadalomfejlesztő erejében és felelősségében. Őt kérdeztük most a díj, valamint az OCTOGON online októberi tematikája kapcsán, ami szintúgy a fenntartható építészetet járja körül.
A fenntartható építészet fontos szerepet játszik a munkásságodban és az életedben, amit az általad alapított díj, de a saját projektjeid is jól példáznak. A fenntarthatóságnak és a fenntartható építészetnek azonban többféle olvasata lehet, neked hogyan hangzik a személyes definíciód?
A fenntarthatóság azt jelenti: jól öregedni. Ezt a meghatározást Hans Carl von Carlowitz német botanikus adta 1713-ban, amikor az erdőgazdálkodás fenntartható (németül: nachhaltig) fejlesztését hirdette meg. Elmélete szerint csak annyi fát szabad kivágni, amennyi a tervezett erdőtelepítési projektek révén újratermelhető. Egyszerű matematikai egyenlet, amelyet mégis nehéz megvalósítani a gyakorlatban még ma is.
Hogyan kerültél kapcsolatban az építészettel, azon belül is a fenntarthatóság megközelítésével?
Az építészetet véletlenül fedeztem fel a személyes pályafutásom során, középiskolás koromban még kertész akartam lenni. A németországi iskolás éveim után Patagóniában kezdtem kertészkedni porosz nagybátyáim nyomdokaiban, akik 1900 körül alapították kint az első ökológiai faiskolát. Patagóniában azonban hosszúak voltak a telek, ezért a botanikai tudományokkal való elmélyüléssel párhuzamosan beiratkoztam Buenos Airesben építészeti szakra. Az alapképzés végén kitüntetéssel csereösztöndíjat kaptam a Princeton School of Architecture-re, ahol találkoztam Aldo Rossival, a nagy példaképemmel, ami végleg az építészet irányába terelte a karrieremet. Rossi milánói praxisában, valamint a velencei IUAV-nál doktoranduszként tanultam meg alkalmazni a három nagy cél közül kettőt, amelyeket ma a fenntartható építészet fő irányainak tekintek.
Melyik volt ez a két cél?
Ahhoz, hogy legyőzzük az arrogáns nyugati doktrínák folyamatos gyarmatosítását, a fenntarthatóság legelső irányaként a territorializációnak kell határt szabnunk. Második feladat kiutat találni a tömeges földfogyasztásból, ami az 1950-es évek óta tönkreteszi a területeinket. Újra fel kell fedeznünk a rehabilitációt, felértékelve mindazt, ami helyben elérhető. Aldo Rossival a genius loci-t elemeztük egy-egy hely politikai és gazdasági, környezeti, társadalmi és mindenekelőtt kulturális palimpszesztjének mélyreható kutatásával. A „már ott” lévő értékeket és erőforrásokat minden projekt kiindulási előnyévé tettük.
Mi a harmadik fenntarthatósági cél, amelyre fő iránycsapásként tekintesz?
Hogy állandó kísérletezéssel eltöröljük azt a rossz nyugati szokást, miszerint értelmetlen mintákat és típusokat ismételgetünk az egész bolygón.
Az 1990-es években nemcsak Velencében, de Ausztriában is megnyitottam az irodámat, és kezdőként próbáltam meg újraírni a bevett szokásokat. Geo- és bioalapú anyagokkal, fával, helyi kővel és fával kísérleteztem a beton és az acél helyett. Lenyűgözött ez az új horizont, és ma is lenyűgöz, hiszen az alkalmazott kutatási programokban az előregyártott faépítés mellett a biometrikus szálak, a 3D nyomtatott föld- és a biopolimerek felé haladunk.
  |
A Global Award for Sustainable Architecture-t 2006-ban alapítottad. Azóta eltelt 17 év, a fenntarthatóság pedig sokkal nagyobb láthatóságot és visszhangot kapott. Hogyan látod ezt a folyamatot a díj fényében?
A kezdetektől azt szerettem volna megmutatni, milyen sokféle tud lenni a fenntartható építészet. Valójában nincs „legjobb fenntartható építész” a világon. Ezért határoztam el, hogy minden alkalommal öt olyan kollégát díjazok, akik munkájukban és etikai állásfoglalásukban egy adott, sürgető témára reagálnak. Az ötlet az volt, hogy minden évben bemutassuk a nagy úttörőket az ismeretlen lázadóknak, hogy találkozzanak és eszmét cseréljenek. A New York Times már a harmadik évünkben megírta rólunk, hogy „No-Starokat mutatnak be No-Name-oknak". Örülök, hogy össze tudom hozni ezeket az embereket, azóta pedig katalizátorhatásként együtt tanítunk, együtt írunk, együtt kutatunk, sőt, mint Wang Shuval Kínában vagy Bijoy Jainnal Egyiptomban, együtt is építkezünk.
  |
Változtak valamennyiben a tudományos zsűri értékelési kritériumai az első kiadás óta?
Egyáltalán nem. A tudományos hitelesség mindig is a fő kritériumunk volt, és az is maradt. A zsűritagjaim az első naptól kezdve pro bono dolgoznak, mérhetetlenül hálás vagyok a hűségükért és kitartásukért.
Hogyan látod, milyen hatással van a díj a nemzetközi építészeti diskurzusra és gyakorlatra?
A 17 éves fennállásunk alatt a díjazottjaink egyre ismertebbé váltak a nemzetközi kritika előtt. Megszámlálhatatlan nemzeti és nemzetközi elismerést nyertek, országaik építészeti egyetemeinek és tudományos testületeinek tagjai lettek, sőt még az Ivy League (magyarul: Borostyán Liga) szövetségébe tartozó intézmények is kinevezték őket. Az elmúlt évek építészeti paradigmaváltása a Pritzker-díj zsűrijének döntéseiben is megmutatkozott: 2012 óta díjazottjaik között szerepel Alejandro Aravena, mint első dél-amerikai, Wang Shu, mint első kínai, Balkrishna Doshi, mint első indiai, vagy a burkina fasói Francis Kéré, mint az első afrikai építész, de elismerték a francia „hulladéképítészeket”, Anne Lacatont és Jean-Philippe Vassalt is. Mindannyian Global Award for Sustainable Architecture-díjasok voltak néhány évvel korábban.
  |
Ennek az építészeti paradigmaváltásnak a fényében ma már a legtöbb építésziroda azt állítja, hogy fenntarthatóan működik. Mennyiben látod ezt reálisnak?
Nem arra kell hallgatni, amit mondanak, hanem megnézni, amit csinálnak.
  |
Az idei díjazottak között fele-fele a nemek aránya. Mit gondolsz ennek kapcsán a női építészek jelenlegi helyzetéről és kilátásairól?
Az építészet az emberiség egyik legősibb szakmája, akárcsak a jogtudomány, a filozófia vagy az orvostudomány. Miért ne lehetnének a nők is kiváló építészek? Csak meg kell küzdeniük a társadalomban betöltött politikai és társadalmi szerepükért. „Legyenek műveltek” – vallotta Vitruvius több mint 2000 évvel ezelőtt.
Ha jól képzettek, elkötelezettek az élethosszig tartó tanulás és a transzdiszciplináris felfedezések iránt, akkor érvényesülni fognak szakmában, akár a gyakorlatban, akár a kutatásban. A legjobb esetben pedig mindkét karrierpályán megállják a helyüket.
  |
Mit szeretnél látni az elkövetkező években a fenntartható építészet égisze alatt?
Nyitottságot, kíváncsiságot, alázatosságot és gondoskodást. A Föld nevű bolygó szolgálatába kell állnunk, nem pedig parancsolgatnunk neki. Minden tanév elején megkérdezem a mesterhallgatóimat: „Melyik egy melléknévvel tudnád kifejezni azt, hogy milyen építész leszel?” Korábban a fontos, befolyásos, ismert és gazdag jelzők voltak jellemzők.
És ma?
Empatikus. Jelentőségteljes. Teljes. Vagy egyszerűen: boldog.
Jana Revedin | Web | Facebook | Instagram
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
