A ház, ahol a tégla nem csak látványhúzás, hanem geometriai alapelem

Ez a budai ház nem abba a kategóriába esik, ahol a homlokzati karakter és textúra pusztán felmutatásszerű. Erről szóló írásunk a 134-es, 2017/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Különös módon ezt a kritikát jóval azelőtt „megírták”, mielőtt Gutowski Róberték újdonat házának akár csak az alapjai is elkészültek volna. Nem, nem tervkritikáról van szó, ráadásul nem is abból az írott fajtából való értekezésről, amiket magazinunk hasábjain időről-időre közlünk, hanem ennél sokkal szomorúbb, prózaibb jószágról.

Ezt a kritikát a házakkal írták. Rossz házakkal. Ez az érzés fogott el, amikor a kitűnő építész új alkotásának közelébe értem Buda északi határában egy közelmúltban kiszabályozott, villaparknak szánt területre. Zárt, visszahúzódó, sűrű kisugárzású, kissé introvertált, de erős egyéniségű, karakteres sötét téglaház „veti hátát” a telkét lezáró erdősávnak, miközben körülötte úgy rajzik tizenöt-húsz új építésű, villaforma valami, mint megannyi rossz vicc, építészeti karikatúra. Gonosz tréfát űz itt valaki?

Már nem a válság előtti TÜZÉP-mediterrán ásító szépelgése tenyészik ezen a lejtőn, hanem valami sokkal iszonyúbb összevisszaság. Modernnek, divatosnak tűnni akaró, de helyüket, arányaikat, motívumaikat megtalálni nem tudó, üres közhelyek kényszeredett sokasága pettyegeti a területet. A talán egy-két éve kiszabályozott telkeken mindenki mondani szeretne valamit a pénzéről, de ezek a Budai hegyek lábától a Pilis felé néző malterszagú friss házak csak értékzavaros halandzsára képesek.

Végeredményben olyan épített környezet alakul itt éppen, ahol a valódi érték szinte kirobban az összevisszaságból. Mintha a sok sületlenség mögötti értelem mégiscsak az volna, hogy az értékekre nyitott szem számára nyilvánvalóvá váljék: létezik jó építész és létezik rossz építész. Fájdalmasan pazarló illusztráció ez, mégis pontos korképet kapunk a most, napjainkban zajló építészeti, építőipari konjunktúra minőségéről. A válság nem volt tisztítótűz. A rossz, a bizonytalan megrendelői ízlés is minden esetben kiszolgáltatik. Rossz építész mindig akad.

Furcsa helyzet lehetett ez Gutowskiék számára, akiknek legjobb épületei éppen a genius locira, a hely szellemére, a régióra és a közvetlen épített környezetre reflektálnak kifinomult érzékenységgel. Pannonhalmi munkái, a fának és a téglának kortárs szemléletű újraértelmezései bizonyítják e fentebbi állítás igazságtartalmát. Véleményem szerint ezek közül a megvalósult, vagy tervként publikált alkotások közül is kiemelkedik pannonhalmi tornacsarnokuk, aminek szelleme némiképp áthatja a cikkben tárgyalt villa építészeti karakterét is. Természetesen más a lépték, más a funkció és nagyon más a helyszín is, de a rusztikus, sötét tónusú, kézműves finomságú tégla kortárs szemléletű alkalmazása mégiscsak megalapozhat egy elemzői párhuzamot.

A párhuzam leginkább abban áll, ahogyan Gutowskiék a „tömörséget”, az anyagból sugárzó sűrűséget és plaszticitást kezelik. Zárt képleteket látunk, ahol a tégla jelenvalósága dominál. Erre egyébként szinte csak ez a vetett, grafitszürke, erezett, ráncos felszínű tégla alkalmas igazán. Nem nosztalgikus, nem húz vissza az időben és valódi, erős kisugárzású matériaként hat. Ráadásul a szürke fémek, ablakkeretek, zsaluziák, fémtetők különös kapcsolatba képesek kerülni ezzel az építőanyaggal. Személy szerint e sorok írója egyébként is ádáz kritikusa azoknak a téglaházaknak, ahol a homlokzati karakter, textúra pusztán felmutatásszerű, mintsem lényegi tartalmat hordoz. Sokan esnek ebbe a hibába.

Ennél a háznál azonban a tégla geometriai alapelem, aminek horizontális hangsúlyai az ablakoknál éppen úgy megjelennek, mint a földszinthez képest egy szinttel lelépcsőző garázsnál, valamint a védetten, a ház főtömegének kontúrjába visszahúzott hátsó terasz esetében, ami egyébként egy nyitható üvegfallal az étkezőhöz kapcsolódik, valamint a szomszéd telek felé szép téglaráccsal határolódik el.

Végül a geometriai arányjáték a belső terek kompozíciójában, az alaprajzi szerkesztésben és a szintek közötti kapcsolatok, áttörések esetében is jól azonosítható. Tiszta képleteket, visszafogott méretű, racionális kapcsolatokat eredményező belső térsorokat látunk, ahonnan a megnyitások inkább a védettebb, fás, hegy felőli oldalra nyílnak, mintsem a már emlegetett elegyes szomszédságra. Ez alól kivétel az észak-nyugatias tájolású emeleti nyitott terasz, ahonnan messzire, a lemenő Nap irányába is ellátni.

Itt a teraszon érzékelhető közelebbről, ahogy a kis hajlásszögű fémtető karakteres párkánya „ráfog” a téglafalazatra. Ezzel a gesztussal egyben a tetőhöz közeledve optikailag is az az érzésünk, hogy a masszív falazat felfelé haladva kikönnyebbül, légiesebbé válik. A szinte „lapos” magastetőre egyébként az utca folytatásából visszanézve remek rálátás nyílik. Ebben a nézőpontban egyébként sok minden sűrűsödik abból az érzékenységből, ami a tervezők egész szemléletét áthatja. Ez a nézőpont egy gesztus. Az ott élőknek, az ott ész nélkül építkezőknek szóló gesztus, ami azt üzeni, hogy minden lakóhelynek szüksége van arra a bizonyos szellemre, ami nélkül minden csak átmeneti, pusztán poszterkivágat.

További képek a cikk végén található galériában!