A ház mint képtárgy

Az építészet mint képalkotás egy rendhagyó budai ház tervezése során a RAPA Architects-től. A OCTOGON 169-es (2021/5-ös) lapszámában megjelent cikkünk újraközlése az OCTOGON online fém és üveg szerkezeteket bemutató márciusi publikációi között.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Jaksa Bálint
• Olvasási idő: …

Felidézni sem könnyű, hogy az elmúlt időszakban melyik lapszámunkban publikáltunk olyan lakóépületet, aminél egyetlen képben – a maga tökéletességében – állt össze a családiház-építés „szentháromsága”: a megbízó, a tervező, az építő. A „kép” szót használom, mert a „szentháromság” szó még akkor is a blaszfémia határát súrolja, ha tényként állítom, hogy idehaza valóban csodaszámba megy, ha a három főszereplő nem győzi egymást szerepét, munkáját dicsérni. Teszem hozzá: a látottak alapján teljes joggal.
 

Ha már rátaláltam a „kép” és a „szentháromság” szavakra és beszippantott az elragadtatás extázisa, akkor engedtessék meg nekem, hogy ne fogjam vissza magam, amikor erről a budai hegyek északi nyúlványai között felépült házról írok. Hagyom magam sodorni a szavak és az érzelmeim által, mert szerzőként ez a sodródás tűnik most leginkább kézenfekvőnek. A „kép” szót használom tehát, de valójában képek, képminőségek sokaságára gondolok a kifejezés Horst Bredekamp-i értelmében. Bredekamp nemrégiben magyarul is megjelent Képaktus című könyvében több száz oldalon keresztül a kép(ek) eltérő variábilis (!) kifejezőerejét vizsgálja a hatáskiváltás szempontjai alapján, a legősibb marokkövektől napjaink biogenerikus képzőművészeti képalkotásig, nem felejtkezve meg az épített képek, az épületek említéséről sem. Feljogosítva érzem tehát magam, hogy ennek a háznak az elemzése során a képiség fogalmát megmerítsem a szentség absztrakciójában, aminek végeredménye tulajdonképpen az ikonkép, sőt elemzett házunk esetében az ikonosztáz.

Itt jegyzem meg, hogy a képek, műalkotások összefüggésében némiképpen hasonló eredményre jut Torma Tamás, amikor Reisz Ádám és Fernezelyi Gergely ugyancsak címlapunkon publikált (2018/3) Széchenyi-hegyi társasházának morfológiája kapcsán Caspar David Friedrich festményének – Jeges-tenger (A hajótörött reménye), 1824 – torlódó jégtábláira asszociál. Feljogosítva érzem tehát magam, hogy a későbbiekben a szakralitás és képiség metszéspontjában álló ikonosztáz, sőt inkább a triptichon kompozíciós elvei felé (is) kikacsintsak – de szálljunk most egy pillanatra vissza a földre.
 

Több építésztől és megrendelőtől hallom mostanában, hogy úgymond: Budán elfogytak az ihletett beépítést megalapozó, jó telkek. Reisz Ádám építész és megbízói a már említett Széchenyi-hegyi ház kapcsán találkoztak, ez volt az a referencia, ami nyomán a megbízók felkérték az építészt az együttműködésre. Az azóta az FBIs irodából kivált, RAPA néven önálló műtermet alapító tervező az elmúlt három évben négy potenciális telket nézett meg a megrendelőkkel. Ez a telek volt a negyedik helyszín, aminek láttán mindkét fél érezte, hogy noha a telken abban a pillanatban még két, a kilencvenes évek végén épült gyengécske családi ház állt, ezek elbontásával megtalálták az ideális megoldást.

Bejárásom alkalmával a megbízó házaspár élénken idézi fel a pillanatot, amikor meglátták az építészen, hogy végül kincset találtak. Ennél is érzelmesebben emlékeznek vissza arra a pillanatra, amikor a tervező bemutatta a helyiséglista alapján elkészült első vázlatokat, illetve a számítógépes modellt, amelyek között nem volt nagy különbség:

„Az első pillanatban, az első benyomás alapján megszületett az alapkoncepció a fejemben – mondta el Reisz Ádám. –  A két nézet – erdős hegyoldal, és városi panoráma – annyira a helyére tett mindent, hogy azt csak elrontani lehetett volna, de ahhoz nagyon vaknak kellett volna lennem.”

A telek téri helyzetéből, vagyis a meredek leejtésű telek egyik határát kijelölő erdős, sűrű lombozatú, üdén zöld, hosszan futó gerincű hegyoldalból, valamint az ettől a tengelytől elnyíló szögben kirajzolódó városi panorámából következett tehát, hogy a majdani ház (mint a megidézett triptichon) két szárnyával két karakteres iránytengelyre forduljon rá. Az építészek értelmezésben az erdő az intimitás, nyugalom, privát belső élet vizuális és érzelmi háttere, míg a városi panoráma a reprezentativitásé, a család társas életéé. Ebből következő tervezői döntés, hogy a szülői hálószoba és fürdő, valamint a konyha, étkező, nappali az emeleti, kettős (erdő/város) panoráma felé forduló, egymástól elnyíló két épületrészbe kerüljön, nagy megnyitásokkal ezeket a vizuális elemeket építse be a ház és a család életébe.
 

Így a hagyományoshoz képest megcserélődött a funkciósor, vagyis a nappali nem közvetlen kertkapcsolattal, a földszinten épült meg, hanem a szülői hálószobával együtt az emeleten. A két tengelyt, a két funkcionális karakter csuklópontjában (a triptichon elrendezés középső elemeként) a konyha-étkező jelöli ki. Így a közvetlen kertkapcsolat a család három gyerekének a szobáihoz kapcsolódik, ráadásul a földszinti lakóterek egy közös nappalival egészültek ki, ami hatalmas üvegfelülettel kapcsolódik a kerti teraszhoz és a medence előteréhez. Itt kell megemlítenem, hogy Dékány Annamária belsőépítész visszafogott számú, meleg, földszerű kisugárzású anyagválasztásai és bútorai élhető, távolról sem színpadias összképet mutatnak. Sehol sem érződik zsúfoltság vagy kitalálatlan belső térrész.

Földszint és az egymástól elnyíló emeleti épületrészek belső differenciálásban a tervezők még egy érdekes újítást alkalmaztak. Merték ugyanis a gyerekek által használt, intimre hangolt földszinti részen a belmagasságot visszavenni 230 cm környékére, ami a hazai belmagasság-fetisiszta megalomániához képest „forradalmi” döntésnek hat. Hasonló téri tagolás történik egyébként az emeleten is, ahol az erdő felé forduló hálószoba 280 cm, míg ehhez képest, egy üvegsávval is kijelölt határvonalon átlépve a nappali, vagyis a reprezentatív funkció 350 cm-re ugrik fel. Különböző élethelyzetek, különféle atmoszférák jönnek így létre, pusztán a belmagasság belső ritmusaival megteremtve, miközben ezek az egymástól eltérő méretek jótékonyan hatnak az egész épület kubaturájára, fizikai arányrendszerére is.
 

A kerthez tapadó alsó szinthez képest az elnyíló, megmozgatott, fizikailag is mozgalmasabb, konzolokon bátran a fő látványirányok felé kinyúló emelet az ég felé, vertikálisan húzza a vizuális összképet. Emelet és földszint kettőssége, a két főirányba elnyíló két (három) emeleti szárny mellett talán számottevő kettősségként említhető a kert felé megnyíló ház dinamizmusa, illetve az utca felé mutatott tömörsége, zártsága, ami nyilván a csuklóponti helyzetből is adódik. Szó esett már a kertről a földszinti kertkapcsolat, illetve a telek meredek leejtése, valamint az egyik telekhatáron futó erdős hegygerinc okán. A kert és az épület közvetlen természeti környezete azonban a képiség, az ikonográfia szempontjából akkor válik valódi főszereplővé, amikor a családi ház külső látványát valójában meghatározó homlokzati fémburkolatról beszélünk.

A tervezők által egyedileg és egyenként konszignált kiosztású és random ritmizált sávozású, a kivitelezők pontos munkája révén gyönyörűen illesztett, két árnyalatban használt réz-bronz ötvözetű, a gyártási eljárás technológiája okán nem patinázódó külső burok – szaknyelven bőr (skin) – a napfényt, az eget és a környező kerti növényeket lenyűgöző tükröződésekben festi fel a homlokzatra. Becsillanásai, visszavert fényfoltjai élő kapcsolatot teremtenek a kerttel úgy, hogy közben mégsem látunk bántó és erőltetett tükörképeket.

Átszellemült, átlényegült itt a fém rideg anyagisága valami élő, organikus, hullámzó, pulzáló felszínné, ami köszönhető annak a tervezői ötletnek is, ami révén a gyárilag tükörsima fémlemez-sávok homorú-domború felszínű, kézi formálással kerültek végül rögzítésre a ház homlokzatán. Az iparilag előállított fémlemez ebben a használati módban egyediséget, valamiféle kézműves aurát is kap, mintha egy fémműves szobrász is dolgozott volna rajta. Ez a kézi „lapogatás”, a kézi formálás végül újabb réteget eredményez a ház képiségében. A medence környéki részt leszámítva a teraszos, vadvirágos, „méhlegelős”, lejtős kertben a ház nem tűnik idegen tárgynak, ufónak, hanem a vibráló, szabálytalan visszatükrözés valóban erős, organikus vizuális kapcsolatot alakít ki az épület és a környezete között.
 

Még egy gondolat a ház egyedileg alakított réz-bronz homlokzati burkolata kapcsán. Főképpen a hazai műegyetemi képzésben érezhető az alaprajz és tömegforma-alakítás primátusa. Mintha építészgenerációk óta ez az erősen mérnöki szemlélet volna meghatározó, ami mellé nehezen fér be az anyagokkal történő kísérletezés, az egyedi anyaghasználati megoldásokra való törekvés. Ennél a háznál a megrendelő és az építészek többféle anyagmintával kísérleteztek a helyszínen annak érdekében, hogy a végső árnyalathoz és képi effektusokhoz eljussanak.

Nem elégedtek meg az itthoni kínálatban megszokott, sokat használt, nagy mennyiségben forgalmazott anyagokkal, hanem végül egy angol gyártó hatalmas üzeméig vezetett az útjuk, míg magában a gyárban ismerték meg a különféle ötvözési és felszín-csiszolási technológiákat. Ez a kutatási, tanulmányi előkészítés nem végezhető el katalógusból, tenyérnyi anyagmintából. Gyakran tapasztaljuk azt, hogy egy-egy kitűnő terv, remek alaprajzi rendszerek és formamegoldások zuhannak bele a nagy átlagba, mert a forgalmazó vagy a kivitelező beszorítja a tervezőt és a megrendelőt az ezerszer végigjárt útba. Mivel a tervezők képzéséből – és az önmagukkal szemben támasztott igényeikből is – gyakran hiányzik az anyagokra is kiterjedő innovációra történő nyitottság, ezért marad a vakolat, tégla vagy a gyakori szenvedés a látszóbetonnal.
 

Miközben ez a budai ház a jó példa arra, hogy a jól kiválasztott kivitelező – bármit állít is magáról – meg fogja tudni „csinálni”, nem kell elmenekülni a kihívások elől. Szentháromság, képiség, triptichon... Tarkovszkij az Andrej Rubljov című filmjében utal arra az útra, amin az ikonfestő jár. Miközben az ikon, a festett képtárgy megalkotása alapvetően alkotói tehetség és kifinomult technika kérdése, valójában az igazi ikonkép végül egy teljes átszellemülésen megy keresztül, szinte elveszíti fizikai paramétereit, hogy végleges szerepét betöltse és szakrális funkcióját elérje. Talán ebből a párhuzamból is érthető, hogy a táji kapcsolat, a panoráma vizuális és téralakító szerepe, a háztárgy felszínének optikai kapcsolatteremtő képessége hogyan emeli el Reisz Ádám és tervezőtársainak munkáját a bevett háztervezői gyakorlattól és keres, illetve jár be új utakat.

A teljes cikk a képgalériával ITT olvasható.