Az építészeti „fair play” díjat a MÉSZ székházában adták át 2021. december 15-én a BME Lakóépülettervezési Tanszék volt tanszékvezetőjének „az oktatóként és tervező építészként is kiemelkedő minőségben végzett munkája elismeréseként”.
Sugár Pétert a díjra a BME Lakóépülettevezési Tanszék közössége jelölte, de a jelölést az Expolratív Építészet Tanszék, (volt Ipartanszék), a Középülettervezési Tanszék, és a MOME Építészeti Intézete is támogatta. Az Ybl-, Pro Architectura, Molnár Péter és Icomos díjas, több építészeti Nívódíjas épületet tervező alkotó legkiválóbb munkáit a laudáció hosszan sorolta, életművének legismertebb darabjai többek közt a Lánchíd 19 Design Hotel, a Budapesti Gettó Emlékfala az Erzsébetvárosban, a Zsidó Kiválóságok Háza Balatonfüreden, illetve a Graphisoft Park Fogadóépülete Budapesten. Mi most egy kevésbé ismert, ám annál artisztikusabb debreceni munkával köszöntjük, amely elhivatott oktatói tevékenységére és elmélyült építészeti gondolkodására egyaránt példa. A debreceni Holokauszt Emlékhelyről Martinkó József írt 2015-ben, elkészültekor méltatást.
Teret építeni a hiánynak. Noha a különféle kollektív traumák, illetve a holokauszt egész kultúránkat átható traumájának ábrázolása rendkívül kiterjedt a világ építészetében, idehaza a kollektív amnézia, az elhallgatás évtizedei után csak lassan indult el valamiféle kísérlet arra, hogy érvényes építészeti narratíva formálódjék a téma körül.
Nehéz ügy és az évtizedek múltával egyre nehezebb. A holokauszt után hetven évvel rendkívüli nehézséget okoz mindenféle olyan jelhagyási kísérlet, ami a történtek megidézésére alkalmas. A kultúra folyamatosan változik, ám az utóbbi évtizedek legradikálisabb változása a tudásátadást, az információ formáját érintette. Azt tapasztaljuk, hogy ha nem alakult ki az elmúlt évtizedben az emlékezés és feldolgozás közös kódja, akkor ma már szinte lehetetlen ennek megalkotása. Városi terekben kellene létrehozni olyan szituációkat, amik elmúlt dolgokra utalnak, amiknek szereplői közül már csak kevesen vannak életben. Az „oral history”, a történtek hagyományos kutatása, dokumentálása és bemutatása egyre erőtlenebb közvetítőnek, médiumnak tűnik, hiszen az a közösség, aminek tragédiáját be kellene mutatni, eltűnt. Sokak szemében annyira idegennek és távolinak hat az együttélés, mintha a történelem előtti időkben zajlott volna.
Éppen ezért nagyszerű, de sajnos szinte egyedülálló az a kezdeményezés, aminek keretében a debreceni városvezetés, a Debreceni Zsidó Hitközség és a Debreceni Egyetem Műszaki Karának Építészmérnöki Tanszéke közösen, oktatási projekt során, egy MSc kurzus komplex tervezési feladataként megtervezte és felépítette a város valamikor közel 6000 zsidó polgárának emlékét őrző városi teret. Helyszíne az egykori ortodox zsinagóga udvara, ahol a szinte eredeti állapotban megmaradt kóser vágoda, az újra működő imaház és a rekonstrukció alatt álló mikve található. A belső tanszéki pályázatra beérkező 14 koncepcióból Bán Ferenc, Kovács Péter és Sugár Péter építészek hetet küldtek tovább a zsűribe, ahol végül Nagy Marianna elképzelését hirdették ki győztesként (OCTOGON 2014/3).
Ez a terv, illetve a nemrégiben átadott és megépült emlékhely rendkívül gazdag értelmezési tartományt jelöl ki a befogadók számára. Direkt vizuális eszközök, szoborszerű megfogalmazások helyett, a városi helyszín és a létrehozni kívánt narratíva rétegzett struktúrájából indult ki, vagyis következetesen és kizárólag építészeti eszközöket alkalmazott.
Kompozíciójában a nyitottság és zártság, a befejezetlenség, a nyersesség, a töredékesség különféle minőségeit rendelte egymáshoz úgy, hogy végeredményben korok, textúrák, maradványok és különféle lenyomatok síkjai definiáljanak egy teret, amiben az emlékező és a meggyilkoltak emléke végül egymásra találhat. Az utcai üzletsor mögött hosszan végigfutó betonfallal átellenes oldalon a zsidó közösségi épületek vakolatlan, megsérült tégla-tűzfalai állnak, míg a két térfal között a zsidó temetői hagyományban, az emlékezésben kulcsszerepet játszó kövek, kavicsok borítják a földet. A nevek falát meredeken előrenyúló előtető zárja föntről, résein reggel a napfény vékony csíkokkal világít meg egy-egy nevet. A falak, a síkok itt nem lezárnak, hanem egy teret jelölnek ki.
Végül az udvaron, a térben, a síkok és rétegek között egyszer csak magad maradsz és a nevek. Mindenkinek van neve. Akinek a nevét nem tudjuk, azt el fogjuk felejteni, azoknak az emléke is elvész. Ezek az acéllemezbe vágott, a betűk kivágataiból, tulajdonképpen a kivágott hiányból kiolvasható nevek személyessé teszik a jelenlétünk. Hatezer név, a Kádis ima szövege héberül, fonetikusan és magyarul, néhány mondat, rengeteg-rengeteg betű. Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy saját nevét keresi a nevek között, majd ide oda szánkázik a tekintete, ő ide-oda lépked a nevek fala előtt, majd egyre hátrább lép, új perspektívába kerül, ahol a nevek összemosódnak, de az egész egyetlen képpé áll össze, amiben mintha a mindenség is benne volna. Távolról a fémlemezek oxidált varratai olyan osztásokat jelölnek ki a síkon, mintha egy kitekercselt Tórát, az Ószövetség Bibliáját látnánk, magát a Világ teremtését. Ezek között a tégla, a kavics és a betonsíkok, a nevek, a betűk és a jelek között különös pillanatokat élhetünk át. A városi tér metamorfózisa sikeresnek tűnik. Remélhetően minél több debreceni és a városba látogató éli át ugyanezt az élményt.
Szöveg: Martinkó József
Építész: Nagy Marianna, Kovács Péter DLA, Sugár Péter
Fotó: Bujnovszky Tamás
Építészek, alkotók: Sugár Péter, Nagy Marianna, Kovács Péter DLA
Tervezés éve: 2013
Építés éve: 2015
A cikk Teret építeni a hiánynak címmel nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2015/6-os lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
