A macskára hasonlító óvodától a gótikus katedrálisra emlékeztető irodaépületig.
Less is a Bore címmel jelent meg a dezeen újságírójának, Owen Hopkinsnak az új könyve, amelyben a poszmodern építészet sokszínűségét mutatja be 200 épületen keresztül. A könyv címe Robert Venturi híres mondására utal, amely Mies Van der Rohe, a tervezés egyszerűségéről vallott híres „Less is more” alapelvének kifordítása, Venturi ugyanis tagadta és elutasította a modernizmus építészetét.
Hopkins a könyvben a posztmodernizmust nem stílusként, hanem egyfajta érzékenységként próbálja bemutatni, amely minden időszakban és térben jelen van és érvényes.
„Olyan érzékenység, amely az összetettséget az egyszerűség fölé, a díszítést a minimalizmus fölé, a színt a monokróm fölé, a széttagoltságot a szingularitás fölé, a kétséget pedig a bizonyosság fölé helyezi” – mondta el az író.
A posztmodern építészet az 1960-as években indult el hódító útjára, olyan művelőkkel, mint Robert Venturi, Denise Scott Brown, Philip Johnson vagy Frank Gehry. Hopkins a könyvben felvonultatja a mozgalom leghíresebb és kevésbé ismert épületeit. Szerinte azért is érdekes és időszerű most a könyve, mert megint felemelkedőben van a posztmodern építészet csillaga, ez pedig egy fontos jele annak, hogy az építészet szépsége abban is rejlik, hogy lehetővé teszi a különféle stílusok együttélését. Owen Hopkins szemlézett épületeiből most mutatunk nektek tízet.
Helmut Jahn - Illinois State Center (USA, 1985)
A posztmodern építészetre gyakran úgy tekintenek, mint egy olyan stílusra, amely leginkább az épület külsejére és a városképben betöltött szerepére fókuszál. Helmut Jahn épülete viszont jól példázza, hogy a posztmodernizmus kiválóan alkalmazható a belső terekben is, legyen szó lakóházról vagy kereskedelmi épületről.
Kengo Kuma - M2 Building (Japán, 1991)
Kengo Kuma 1991-es épülete egy nagyon erőteljes kinyilatkoztatás, újfajta iránykijelölés az építészetben. Kuma egy, a Deezennek adott korábbi interjúban azt nyilatkozta, ha őszinte akar lenni, néha kissé zavarban érzi magát a pályafutásának elején készült épületeitől, mert nem mindig sikerült megtalálnia a számára fontos egyensúlyt a forma és az anyaghasználat között, és szerinte ez az M2 épületéről is elmondható..
Charles Moore - Charles Moore House (USA, 1962)
Owen Hopkins szerint Charles Moore a posztmodernizmus egyik legtitokzatosabb képviselője, a New Orleans-i Piazza d’Italia épületét a mozgalom egyik meghatározó projektjeként tartják számon. Munkásságának alapját leginkább azok a házak jelentik, amelyeket saját magának épített vagy éppen átalakított, ezekre az alapos és megfontolt megközelítés a jellemző, a belső terekben és a külső megjelenésben egyaránt.
Studio Mutt - Ordnance Pavilion (Egyesült Királyság, 2018)
Ez volt a MUTT egyik első épített projektje, a Lakes Ignite 2018-as programjára készült, a tóvidék kulturális tájként való ünnepélésének szimbólumaként. Az ikonikus Ordnance Survey (OS: Nemzeti Térképészeti Ügynökség) térképeinek vizuális nyelvét vették górcső alá, és ezt felhasználva olyan struktúrát alakítottak ki, amely megmutatja a közvetlen kapcsolatot a brit tájkép és az épített környezet között.
John Outram - Duncan Hall (USA, 1996)
Owens szerint a brit John Outram a posztmodernizmusnak egyik méltánytalanul alulértékelt szereplője. Azzal a meggyőződéssel dolgozott, hogy az építészetnek valamit jelentenie kell, az épületeknek mítoszokat és hiedelmeket kell elmesélni. Újításaira azonban kevesek voltak fogékonyak, sokkal kevesebb megbízást kapott, mint amennyi tehetsége szerint kijárt volna neki.
Mart van Schijndel - Oudhof (Hollandia, 1990)
A posztmodernizmus nem mindig a meghökkentő formákról és a túlzásokról szól, érzékeny is lehet. Ez a finomabb vonal jelenik meg Mart van Schijndel munkájában, amely az amszterdami épületeket értelmezi újra, a végeredmény pedig egy olyan épület, amely formavilágában nagyon is a „jelenben él”, de nem zavarja meg a történelmi utca látképét.
SITE - Best Products Showroom (USA, 1979)
Hopkins Owen egyik személyes kedvencéről van szó, az író szerint ez az épület, pontosabban épületsorozat a posztmodern korszak egyik kiemelkedő épülete. A SITE által tervezett bemutatótermek „morzsolódó, lepattogzó vakolatukkal” legalább annyira voltak ellentmondásosak, mint ikonikusak, de rengetegen látogatták már csak az építészeti különlegessége miatt is. Bár a SITE alapítója, James Wines sosem tartotta magát posztmodern építésznek, inkább csak egy építésznek out of the box gondolkodással, az átadott épületek éppen hogy a posztmodernizmus lényegét fejezték ki. Mostanra sajnos az összes épületet lebontották vagy átalakították.
Tomi Ungerer és Ayla Suzan Yöndel - Wolfartsweier óvoda (Németország, 2002)
Van a posztmodern építészetnek egy olyan ága, amelyben az épületek valamilyen állatra hasonlítanak, ebben az esetben egy macskára. Bár elsőre úgy tűnik, nem több, mint egy mókás építészeti kísérlet, Hopkins szerint az óvoda egy nagyon komoly építészeti teljesítmény. Kis használói számára nem lehet vonzóbb és megfelelőbb épületet elképzelni, mint egy olyat, amely házi kedvencükre hajaz.
Philip Johnson és John Burgee - PPG Place (USA, 1983)
Miközben Philip Johnson New York-i AT&T irodaháza jut eszébe mindenkinek akkor, ha posztmodern irodatoronyról beszélünk, Owens szerint a pittsburghi PPG Place sokkal inkább illeszkedik a posztmodern retorikába. A PPG Place tervezésekor egészen a gótikáig nyúltak vissza, kicsit olyan, mint egy gótikus katedrális.
Michael Graves - Team Disney Building (USA, 1986)
Az épület bírálói azt mondják, hogy ez már több a soknál, az építész Michael Graves túl messzire ment, azzal is, hogy ezt a kommersz épületet megtervezte, és azzal is, hogy elfogadta a tömegkultúra jeles képviselőjének, a Disney-nek a felkérését. Az épület a Walt Disney Company központja 1991 óta, homlokzatán Hófehérke és a hét törpe tartószoborként jelenik meg.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
