A művész cellája

Remetelak az olajfák árnyékában

• Szöveg: Cser Brigitta
• Fotó: Jannisz Hadzsiaszlánisz
• Olvasási idő: …

Athéntól egyórányi autóútra, a boiótiai Dilészi falu szélén áll Alexandrosz Liápisz képzőművész műterme olajfák, leanderbokrok és ciprusok gyűrűjében, a tengerparttól 500 méterre. A település ógörög neve, Délión, az ókori történelmet és művészettörténetet kedvelőknek ismerősen csenghet a peloponnészoszi háború egyik csatájának helyszínéről – melyben maga Szókratész is részt vett –, illetve az i. e. IV. századi Apollón-szentélyről. A mediterrán tájba természetesen illeszkedő, geometrikus formájú puritán épületet a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán végzett Praxitelisz Kondílisz tervezte. Cikkünk az OCTOGON magazin 182-es (2023/2-es) lapszámából.
 

A megbízás egy beszélgetéssel indult, ahol csupán annyi hangzott el, hogy „szeretnék egy raktárat a műveimnek”. Az athéni A31 irodát éppen húsz évvel ezelőtt megalapító görög építészt művész barátja később már azzal a konkrét kéréssel kereste meg, hogy a saját lakásától – amelyben a 80-as évek óta él – pár lépésnyire fekvő 4000 m2-es telkére tervezze meg számára az alkotói elvonulás terét egyfajta szatellit műteremként, bármiféle kiszolgáló funkció nélkül – hiszen azok mind elérhetőek szomszédos lakásában. 

A részleteket később pontosították: az új építmény egybefüggő belső térrel és nagy belmagassággal rendelkezzen az esetenként méretes képekre és szobrokra tekintettel, kiállítótérnek is lehessen használni, illeszkedjék a közvetlen és a távolabbi táji környezetbe, a belső tér folytatódjon az épület körül is – egyfajta szoborparkként helyet biztosítva a kültéri szobroknak, installációknak –, valamint ne haladja meg a rendelkezésre álló anyagi keretet.
 

A képzőművész, aki fiatalon hosszú ideig Bécsben élt és az építész, aki Budapesten tanult, rögtön az első vázlatrajzok bemutatása után rálelt az egész folyamatot végigkísérő összhangra. A tervezés és a kivitelezés együttesen nagyjából egy évig tartott, és az egyszerre kötött és szabad vezérelvek eredményeképpen egy 75 m2 alapterületű, finombeton felületű, egyszerű geometrikus forma született.

Az építészeti koncepció szerint, amely jó arányérzékkel figyelembe vette és elegyítette az adottságokat – egyfelől a klimatikus viszonyokat, az évezredek óta állandó táj fizikai és történelmi jellegzetességeit, másfelől a megbízó sajátos igényeit –, létrejött egy építmény, amely sokkal inkább a művész alkotásaira reflektáló műtárgy mint ház.

Érdekes kontrasztot tart fenn a kettősség, ahogyan egyszerre emlékeztet szerzetesi cellára a zárt, intim tér, és ugyanakkor kitárulkozó, transzparens helyre is üvegfallal, minden oldalról vizuális kapcsolatot megengedő ablakokkal. A tiszta arányok és az egyik legősibb fedési mód, a dongaboltozat alkalmazása időtlenné és tájba illeszkedővé teszi az épületet, így az a kortárs részletek és megjelenés ellenére is olyan benyomást kelt, mintha örök időktől fogva itt állna.

Az É-D-i hossztengelyű, bejáratával Dél felé néző monolit vasbeton épület használati szempontból három fő zónára tagolódik: terasz-előtérre, műteremre és raktárra. A főhomlokzat előtti konzolosan kinyúló, a földet szinte súroló, a talaj fölött lebegő terasz jelenti az egész Mediterráneum térkezelésére jellemző, időjárástól, évszaktól függően dinamikusan változó, a külső-belső tereket elválasztó átmeneti sávot – ez a terasz ugyanannyira lehet a belső tér kiterjesztése, mint fordítva, azaz egy vizuálisan kapcsolt darab a külvilágból.

A földszint az alkotóteret foglalja magába, a galériaszint pedig raktárként szolgál. Közlekedni a kettő között a hosszfalból kiálló konzolos lépcsőlemezeken lehet, de alternatív funkciót is ellátnak a lépcsőfokok: mivel korlát nélkül készültek, kiállítás esetén többféle módon is el lehet helyezni rajtuk a műveket.

A csíkszerű ablakok kiosztása követi a Nap égi pályáját, ezáltal a fény mindig máshol jelenik meg a belső tér falain és a padlón. Izgalmasak a teljesen szokatlan magasságban és helyzetben – például a lépcső alatti falsávban vagy a falsarkokban – kialakított ablakok. A nyílászárók és tokszerkezetük, valamint a déli nagy üvegfal és a tömör bejárati ajtó Corten acélból készültek, és az épület öregedésével együtt folyamatosan változnak. Egyes ablakok nyílók, mások fixek, attól függően, hogy csupán a fény bevezetése, vagy a természetes átszellőztetés is a feladatuk. 

Az ablaknyílásokat a betonhéj megkötése és a zsaluzat lebontása után, a már kész falszerkezetből vágták ki. Az így kinyert betontömböket a ház körül, a kertben helyezték el, és a kültéri szobrok talapzataként szolgálnak, vagy ülőbútorként használhatók.

A remetelak egyszerűségű térben a mesterséges fényforrások is egyfajta függetlenséget mutatnak a kül-, illetve belteret elválasztó elméleti határtól, nehéz eldönteni, hogy a kültéri világítás folytatódik-e belül, vagy fordítva. Az íves, barázdált falakra és mennyezetre irányuló falmosó fények kiemelik a felületek struktúráját és formáit, a hátsó raktárrészben praktikusak az irányítható, sínes spotlámpák. Különleges, kortalan hatást keltenek az épületből kisugárzó, geometrikus formájú éjszakai fénynyalábok is.

A főhomlokzat hatalmas üvegfelülete egy olajfaligetre néz. A tájolás szándékos: a kilátás a belső térből így éppen olyan, mintha egy reneszánsz festmény – kerettel, egy enyészpontos perspektívával – zárná le a déli végfalat.

Közvetlenül a műterem köré törtköves szórás került, ez a vegetáció nélküli, fehér sáv emeli ki és ad hangsúlyt az épületnek, illetve képez semleges alapot a kültéri szobrok elhelyezéséhez. A művész ideje nagy részében amúgy sem bent, hanem az épület körül, szabadtéren dolgozik, amihez ez a felület különösen alkalmas.

Az építész elmondta, hogy az egyik legnagyobb kihívás a zsaluzási és betonozási munkák koordinálása volt. Az épületszerkezetek több fázisban készültek, és a zsaludeszkák megfelelő arányainak, méreteinek tervek szerinti alkalmazása és a kivitelezőkkel való betartatása szinte kézműves léptéket és látásmódot igényelt a tervezőtől, a zsaluzó ácsoktól és a kőművesektől pedig nem hétköznapi szakértelmet. 

A műterem teljes egészét kívül és belül, a falakon, a mennyezeten és a padlón egyetlen felület borítja, a látszóbeton. Az építészeti koncepció szerint ez a homogeneitás mintegy festővászonként feszül a művész színes képi világa mögött. A műteremraktár és az azt körülvevő terület mostanra, sok évvel az elkészülte után megtelt festményekkel, szobrokkal, és tökéletesen betölti semleges háttér funkcióját.

A31 | Web | Instagram