Korok és stílusok, fantázia és valóság, élő munka és százéves high-tech alkot lélegzetelállító elegyet.
A Párisi Udvar egy minden értelemben elképesztő épület: olyan időutazással ajándékozza meg a látogatót, amelyben korok és stílusok, fantázia és valóság, élő munka és százéves high-tech alkot lélegzetelállító elegyet. Megrendelők, tervezők és kivitelezők pazar meglepetése a budapestieknek, a magyaroknak – illetve végső soron mégiscsak az egyetemes kultúrának.
Mai napig élő évszázados rituálé, hogy egy-egy építkezés kezdetén az építők sajátos gesztussal üzennek az utókornak a jövőbe. Legtöbbször az alapkőbe, de gyakran valamelyik fő tartószerkezetbe – falba, tetőbe – időtálló anyagból készült dobozt, hengert vagy perselyt helyeznek el az épület tervrajzaival, aznapi friss újságokkal, pénzérmékkel, személyes üzenetekkel. Ha évtizedek vagy évszázadok múltán az adott épületet lebontják, átépítik és rátalálnak ezekre az üzenetekre, megható pillanatként tárul fel a múlt, az egykori építők személye, az építés, a tervezés folyamata. Az időkapszulákból előkerülő tárgyakkal való találkozás sajátos időutazás. Időutazás a múltba. Az időkapszulából előkerülő tárgyak a múlt darabkáinak montázsa.
A Párisi Udvar rekonstrukciója kapcsán az az érzésünk támadhat – hiszen konkrét időkapszula nem került napvilágra a múltból –, hogy az épület maga viselkedik időkapszulaként. Időutazásra csábít minket a Párisi Udvar épülete jelenből a múltba – Budapest és tulajdonképpen az egész építőművészet, az építőmesterség, az építészeti kultúra múltjába. Ezt az érzést elsősorban az eredeti tervező stílusbravúrjainak köszönhetjük. Schmahl Henrik építész lenyűgöző magabiztossággal, arány- és stílusérzékkel vegyítette össze a különféle korstílusok formai jellegzetességeit gótikától a reneszánszig, a keleti szufizmus szimbolikus, misztikus geometriájáján keresztül a romantikus orientalizmuson át egészen a 19. század végén „high-tech”-nek számító vasbeton- és kerámia-technológiáig. Mai szemmel ez az alkotói szabadság, az építészettörténet különféle korszakainak jellegzetességeit megidéző tervezői attitűd a posztmodern lecsengésével végleg eltűnt.
A 19-20. század fordulójának Budapestje a fejlesztéseknek köszönhetően rendkívül gazdag a historizáló építészeti elemeket vegyítő eklektikus stílusú épületekben. Ezek színvonala azonban gyakran távolról sem kiemelkedő. Schmahl művét áthatja valamiféle sajátos szellemiség, amitől a Párisi Udvar egyedivé válik a városban. Ha egy nagyon korszerű, szinte a sci-fik világát idéző analógiával szeretnék élni, akkor ez az épület mintha élő organizmus, pulzáló, lélegző organikus „lény” volna. Ezt az érzést a stílusok szabad vegyítése mellett a hihetetlen részletgazdagság kelti.
Mintha minden látogatásunk alkalmával újabb és újabb részleteket mutatna meg az épület. Olyanokat, amelyeket korábban talán észre sem vettünk.
Schmahl elképesztően merész fantáziájának – a meghökkentő természeti tüneményeket, virágokat, rovarokat vagy emberalakokat idéző, örvénylő formavilágú képzeletének – lélegzetelállító hatása végeredményben a szecesszióban összegződő stílus ideáját teljesíti be. A kortárs építészet iránt érdeklődők számára így érthető meg, hogy a világhírű Makovecz Imre szerves, organikus építészeti mozgalmát miért is foglalkoztatta annyira épp a szecesszió korszaka.
A 21. század építészetének egyik alapfogalma a „skin”, vagyis (épület)bőr, amit általában a homlokzati burkolat és látványvilág elemzésére használnak a szakírók. A Párisi Udvar külső felszínének kerámiavilága mintha hasonlatos volna ahhoz a kortárs törekvéshez, hogy az épület külső látványa rendhagyó, ikonikus, a környezetétől eltérő legyen. Mindemellett fontos észrevenni azt is, hogy különféle áttöréseken keresztül a határolófalak szerkezete gyakran a belső oldalról, az épület belsejében is megjelenik. Hozzájárul mindez ahhoz, hogy az épület ne csak a felületi ékeivel, hanem a tervezett szerkezeti szépséggel is hozzájáruljon a befogadói élményhez.
Ugyancsak időutazásról beszélhetünk akkor, ha a Párisi Udvar megépítésének részleteit vesszük szemügyre. Egy olyan kor idéződik fel ezekben, amikor a mai ésszel felfoghatatlan aprólékossággal, műgonddal, szinte ékszerszerű finomsággal gyártottak még üveg-, ötvös- vagy kerámia-alkotóelemeket a beszállítók; amikor egyszerű mesteremberek kezében, szemében, agyában volt valamiféle olyan tudás és évszázados tapasztalat, ami a jelen tömegigényekre szabott, sorozatgyártású, robotizált, digitális világában már sajnos egyáltalán nem lelhető fel.
A passzázs üvegkupoláinak üvegtéglái, vagy a Róth Miksa műhelyéből kikerült színes üvegek, illetve a Zsolnay-kerámiák egyszerű építőmunkások, mesteremberek szépérzékét és igényességét dicsérik.
Korunk embere ma már szinte elképzelni sem tudja, hogy ebben a léptékben, egy épület egészén végigvonulva, hogyan is készíthették el a kivitelezők, az ácsok, az asztalosok, a kőművesek és egyéb iparosok ezeket a finom részleteket ilyen hatalmas tömegben. Túlnyomórészt kézműves munkáról van itt szó, iparművészetről, manufaktúrák gyártmányairól.
Varázslatnak tűnik ma már mindez, és nem építőiparnak.
Ha a Párisi Udvar Hotel Budapest tereiben járunk, az épület külső homlokzatát nézzük, akkor valami olyat látunk, ami a jövőben már soha nem jöhet létre. Üveg, habarcs, kerámia, tégla, beton, acél… Mindennapi dolgok, amelyek ma ritkán válnak művészi alkotássá. Ez a csoda száz éve még a munka világának valósága volt, míg ma már a múlt lenyűgöző mesevilága.
A felújított épület funkcióváltáson ment át. Az egykori pompás üzletházból, lakóépületből jól funkcionáló szálloda lett. Az áttervezés építészeinek és megbízóinak, valamint a kivitelezőknek úgy kellett új elemeket komponálniuk az épületbe, hogy azok szinte rejtve maradjanak, ne próbáljanak meg a régi épület ellenpontjaiként viselkedni. A poligon udvar lefedésének geometrikus tartószerkezetével, az új lépcsőház, felvonó, gépészeti terek tervezésével, a tetőszintre felépült rezidencia komponálásával sikerült mindezt az elvet tökéletesen megvalósítani.
Legszebb kortárs részletként mindenképpen fontos kiemelni a belső nyitott udvart, amelyben az üvegkupola látványos külső bemutatása mellett négy egyedi, mégis összeillő belső homlokzatot alkottak meg a tervezők.
Időutazásunk itt véget ért. Múltból a jelenbe, majd vissza a múltba – szobáról szobára, udvartól udvarig, lépcsőháztól lépcsőházig szinte minden méter újabb átjárót nyit. Múlt-jelen-jövő összeér.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
