A pillanat ereje

Irodaépület Debrecen határában az OCTOGON magazin 185-ös (2023/5-ös) lapszámából

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Megtalálni, átélni és megragadni a pillanatot. Ha jól értem, akkor az is lehet, hogy az építészet erről a pillanatról szól. Próbálok visszaemlékezni, de talán sohasem gondoltam az építészetre úgy, mint a pillanat művészetére. Voltak az első találkozások pillanatai, amikor először megpillant a kritikus egy házat. Ezeket a pillanatokat azonban erősen relativizálja, hogy a kritikus általában olyan házat pillant meg „először”, amit a komputere vagy a mobiltelefonja monitorján már látott. Sokkal gyakoribb az a helyzet, amikor az építészet befogadása hosszútávú feladat. Pillantások sora, majd járkálás, körülkoslatás, csöndes, meditatív nézelődés. Kivétel nélkül erre a tevékenységre emlékszem, valódi pillanatszerű felragyogásra nem. Mintha az épület mindig réteges szerkezetű volna, ahol a rétegek felbontása idő, figyelem, a házhoz történő hozzálassulás. Olyan, mint az írás vagy az olvasás: rétegről rétegre, sorról sorra. (No, meg mint a kapálás – tenné hozzá onnan föntről EP.)

Rendben, elismerem. Ez a befogadásról és a kritikai elemzésről szól, nem az alkotásról. Ez azonban nem zavar, mert valójában a tervezési folyamatot is inkább az összefüggések megtalálásának pillanataiból összeálló láncolatnak gondolom. Több fontos pillanat összekapcsolódásának, mintsem egy dedikált, kiemelkedő pillanatnak.
 

Mindezek most arról jutottak az eszembe, amit Kovács Péter DLA építésztől hallok, miközben frissen belakott debreceni épületéről mesél. Korábban egy interjúban beszélt a tervező arról a tisztán és világosan megjelenő pillanatról, mikor összeáll egy-egy koncepció, de akkor nem figyeltem fel erre a részletre. Most viszont a bejárásunkat szinte rögtön annak a momentumnak, annak a pillanatnak a felelevenítésével kezdi az építész, amikor a Kéri Pharma debreceni gyógyszerforgalmazó cég irodaépülete tervezésének első mozzanataként

gyógyszeres dobozkákat egymásra rakosgatva, egymásra próbálgatva szinte egy varázsütésre találtak rá az építészeti tömeg alapkarakterére.

Ez a kompozíció nem pusztán az építési helyszín adta lehetőségekbe, a funkciótól elvárható racionális épületprogramba és a megrendelői elvárásokba talált bele, hanem megtermékenyítő pillanattá vált a ház egészének stiláris nyelvezetére is. Ez a stilaritás nem előzmények nélkül való, ha tisztában vagyunk azzal a ténnyel, miszerint az építész tervezte az egyik cégvezető családi házát, amit az OCTOGON 2015/4-es számából ismerhet az olvasó [lásd: Fény járta test, OCTOGON, 120. – a szerk]. Ráadásul magunk elé idézhetünk a tervezői életműből még két másik debreceni épületet is, amelyek közül az építész saját építész stúdiójának tervezett Archiko-irodaház (OCTOGON 2014/7) egyöntetű kritikai elismerésben részesült, és villámgyorsan épült be a hazai kortárs építészeti kánonba, másfelől a Lengyel Istvánnal közösen jegyzett Agóra Tudományos Élményközpont épületét (OCTOGON 2014/5.)
 

A Nyulas településrészen át Debrecen-Józsa felé vezető főút mentén kisebb-nagyobb vállalkozások családi ház forma székhelyei és lakóházak váltogatják egymást, így a szomszéd telkek összevonásával létrejött nagyobbacska építési helyszínen kézenfekvő volt, hogy kissé hátrébb, illetve egy nagy, parkosított előteret eredményezve, az utakra merőlegesen épüljön fel a ház. A korábban említett példák azért fontosak az épület megjelenése szempontjából, mert mindhárom él a nagyvonalú fehér falsíkokból, geometriai értelemben letisztult alapelemekből lett kiszerkesztve. Ennek eredményeképpen az a szubjektív benyomásom, hogy

Kovács épületei nem pusztán absztrakt szobrászi kvalitásokat mutatnak, hanem a szó legnemesebb értelmében középület szintre stilizálódnak fel.

Ez alatt azt értem, hogy lakó- vagy irodai funkció sohasem oldja fel, bontja szét, teperi le az építészeti eszközrendszerben lévő minőséget. Olyan, mintha a fehér, zárt falak síkjainak minimalizmusa szétfeszítené a hétköznapok racionalizmusát. Ebből az következik, hogy az irodaépületei is sokszólamúak és tervezői szempontból szerzői műveknek hatnak. Ez a lehetőség általában a legjobb privát megrendelők, illetve a középületek, közberuházások pályázataiban jelenik meg.
 

Bárhogyan csavarjuk is, de az irodaház még akkor is kényszerpályán mozoghat, ha egy székházról és nem bérirodaházról van szó. Mivel az oldalfolyosóra szépen komponált lépcsőkarra felfűzött, kertkapcsolatos, illetve teraszra nyíló irodák, valamint a három vezetői iroda egy irányba fordulhatnak, ezért a ház hátsó homlokzatának hatalmas, absztrakt, szinte ablaktalan síkját úgy alkothatta meg a tervező, hogy megjelenhetett rajta a szerzőiség szabadsága.

Szinte az egész napot a ház fotózásával töltöttük, várva az alkonyati fényeket. A beszélgetések során szó esett az egyetemi oktatói tapasztalatok szépségéről, akkugyárról, BMW-ről és a csodálatos, egy nemrég megjelent könyvben újrafelfedezett Sajó István debreceni „art deco” építészről és persze Térey Jánosról. Bujnovszky Tamás fotográfus indítványozta, hogy a homlokzati nyílászárók mögötti árnyékolót leengedve, az irodai fényeket felkapcsolva készüljenek el az alkonyi képek. A ház új alakot öltött.
 

Főhomlokzati síkjainak plasztikája optikailag összébb zárt. A nyugvó Naptól a dinamikus homlokzati formák árnyékrajzolatai eltűntek. Ekkor a mindig visszafogott építész meg is említi, és látszik is rajta, hogy ez a látvány most neki is újdonság. Látom rajta, hogy megérkezett ő is, a ház is újra abba a fontos pillanatba.