Wesselényi-Garay Andor 24 órás interjúja Martinkó József olvasatában.
Néhány hete megszületett a leghosszabb, szakmai tematikájú, kötött időtartamú személyes interjúsorozat hazai rekordja. Wesselényi-Garay Andor, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa 24 óra alatt 24 vendéggel beszélgetett a Pesti Vigadó könyvtárában, a váltóban az Octogon is részt vett Martinkó József révén, aki a friss, 170-es lapszámban írt szerkesztőségi jegyzetet a maratonról. Ez utóbbit idézzük most fel.
Nem tudom, korosztályom tagjai hogy’ vannak vele, de én — emlékeim szerint — imádtam gyerekkoromban a „beszélő fejeket" televízióban. A hetvenes, nyolcvanas évek szűk műsorkínálatából a játékfilmeket ritkán nézhettük meg a nővéremmel — szigorúság volt ebben a kérdésben: Kojak- és Kántor nyomoz-megvonással, meg nem vonással büntették vagy ajándékozták a gyerekeket. Mivel az akkori módi szerint a televízió állandóan be volt kapcsolva a nappaliban, amikor csak műsort közvetítettek a szocialista családok szórakoztatva nevelése érdekében, tanulás után mindent nézhettünk, ha éppen ki nem voltunk büntetésből tiltva a „nagyszobából”. Így lettem „beszélő fej függő” gyermek, aki órákon át tudott stúdióban rögzített beszélgetéseket nézni, legyen szó a szocialista országok kőolajbányászati együttműködéséről, a KISZ KB vezetőit foglalkoztató kérdésekről, Fejes Endréről vagy Berkesi Andrásról, a kisgyerekes szocialista családok gyermekvállalási problémáiról, az „ifjúsági problémáról" vagy a termelő-szövetkezetekben ellő kocák várható választásimalac-hozamáról. Bármiről! Nyilván egyrészt a tévénézés gyermeket zsongító, szedatív érzése és a felnőttvilághoz, főleg az apám világához való kapcsolódás lehetőségeként érdekeltek ezek a műsorok, és nem a tartalom.
Televízió stúdiókban ülő emberek, akik láncdohányoznak, miközben véget nem érő körmondatokban beszélnek valamiről a — gyakran vastag keretes szemüveget viselő — riporter kérdései kapcsán. Negyven év telt el azóta. Se téesz, se szocialista földgáz-kitermelés Algyőn, egy éve televíziókészülékem sincs már, előtte évekig meg csak amerikai focit láttam a készüléken. A „beszélő fejek” mint műfaj szinte teljesen eltűnt a kereskedelmi és a közszolgálatinak nevezett médiából. Helyébe a „mikrofonállvány" típusú, jelentés- és tartalom nélküli forma lépett, illetve a rádióinterjút leváltó, hihetetlenül gazdag és gazdaságos podcast műfaja. Mozgókép fronton, de ugyancsak online platformon a „beszélő fejek” műfaj megújítását Gulyás Mártonék valósították meg a Partizánon, a Partizán Pop, Monoszkóp, Daráló & Markoló albrandekkel. Véleményem szerint szinte politikai pártállástól függetlenül mindenki elismeri, hogy a Partizán YouTube-csatornája, illetve Gulyás Márton riporteri szerepben, és a mögötte működő szerkesztői stáb elképesztően magasra állította a lécet. Ennek a műfaji reformnak az alapeleme az idő. Egész egyszerűen úgy működnek az interjúk, hogy
a riporter akár négy-öt órányi kérdéssel is készül, a beszélgetések maratoni hosszúságúvá nyúlnak. Ennek abban van szerepe, hogy a riportalanyok az első órában elhasznált rutinválaszok, pózok, semmitmondás után, az idő előrehaladtával óhatatlanul tudat- és figyelmmódosuláson esnek át. Vagyis elfáradnak a kitérő válaszokban, és átkerülnek abba a regiszterbe, ahol a közléseik immár valódiak, érdemiek, ahol közelebb kerülünk a riportalany belső értékrendjéhez, habitusához, temperamentumához. Egyfajta lélektani színházi eszköz ez, az előadás és a nézők, befogadók közötti kapcsolat megteremtésének eszköze.
  |
Nem kérdeztem rá Wesselényi-Garay Andornál, hogy pontosan azonosítom-e az előképet, nem spekulatív-e az analógiám, de úgy vélem, hogy WGA-nak sikerült a „beszélő fejek" új műfaji modelljét az építészeti kommunikáció, az építészeti reprezentáció terébe konvertálnia. WGA a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének munkatársaként régebb óta rögzít, vezet és készít interjúkat építészekkel. Építész nőkkel, illetve Tesztoszteron Építészet címen férfiakkal készült sorozata sikeresen használja a „hosszítás", az időtágítás eszközét. Szeptember 17-én a Pesti Vigadó könyvtárában azonban a műfajreform, a beszélő fejek műfaj ún. „kimaxolása” történt, amenyiben a kitűnő építészetelmélet-kutató, kritikus, tanár huszonnégy óra alatt huszonnégy építésszel készített huszonnégy 45 perces interjút.
Vegyük észre a különbséget! Itt az idődimenzió-tágítás aktusa nem a beszélőkre, nem az interjúalanyokra vonatkozott, hanem az interjúkészítőre magára. A maratoni hosszúság, aminek az interjúkészítőre gyakorolt tudatváltozási hullámzását bárki láthatja az MMA—MMKI YouTube csatornáján, távolról sem erőfitogtatás, sportteljesítmény, az építészeket egyetemistaként, majd pályázati időszakokban jellemző alváshiány, alvásmegvonás reprodukciója WGA részéről. Sokkal inkább azt bizonyítja az interjúmaraton, hogy az építészet, az építészetről történő beszéd, a gondolatcsere lehet valaki számára nagyon fontos, és ha egyvalaki számára nagyon fontos, miért ne tehetnénk a hétköznapokban is több erőfeszítést annak érdekében, hogy beszélgessünk az építészetről. Nem pusztán zarándoklat, aszkézis, WGA saját erejének felmérésére vonatkozó lelkigyakorlat, hanem erős üzenetekkel bíró, szimbolikus, ugyanakkor rendkívül médiaérzékeny kísérlet egy üzenet megfogalmazására: az építészeti gondolat, a felépült épületeket tervező akarat mögött emberek elméje, elmejátékai, szeme, figyelme, szája, hangja, elgondolkodásai, elkalandozásai, megakadásai és szárnyalásai vannak. Nézzük tehát kitartóan a beszélő fejeket, ha építészetről beszélnek, kérdeznek hosszan.
A szerk.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
