Az Év Tájépítésze Díj 2022-es nyertese, Bardóczi Sándor méltatása.
Nagy öröm manapság, ha egy díj jó helyre kerül. Különösen akkor, ha az eredményben az OCTOGON magazinnak is része van. 2022-ben az Év Tájépítésze Díjat Bardóczi Sándor, Budapest Főtájépítésze nyerte, mindenki megelégedésére. A zsűri döntését saját bevallása szerint a díjátadó gálán elhangzott méltatás alapvetően befolyásolta. Zöldi Anna alább olvasható laudációja mindent igyekezett összefoglalni, ami a Főtájépítészt a díjra méltóvá teszi – az eredmény alapján sikerrel. GRATULÁLUNK Bardóczi Sándornak!
Tisztelt Ünneplő Közönség,
egy látszólag ide nem illő információval kezdem: tegnap este gyöngyvirágillat vett körül a Moszkva téren. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert a következő szigorúan megszabott hét percben – amit biztos túllépek – Budapest gyöngyvirágillat-felelőséről kell beszélnem. Az a megtiszteltetés ért, hogy én méltathatom e jeles alkalomból a tájépítészet kalapos királyát. Magamnak „kerestem a bajt”, mert amikor választanom kellett, azonnal lecsaptam a kínálkozó lehetőségre, hisz sajtómunkásként régóta követem a tevékenységét.
Kicsit idegenként állok itt, építész végzettségű vagyok, a tájépítész szakmát csak újságírói munkámon keresztül ismerem, de amióta ismerem, irigykedve tekintek rá. Az építész, aki valaha a teremtővel versengve alkotott, ma lelkifurdalástól gyötört kollaboránsa a beteg bolygó túlépítésének, a tájépítész viszont a nagy zöld varázsló, aki a gyógyírt hozza. Mi, építészek gyakran panaszkodunk azért is, mert az átlagember – ritka kivételektől eltekintve – nem ismeri név szerint épített környezete alkotóit. Úgy sejtem, a zöld szemlélet hódításának dacára ez a tájépítészekre fokozottan igaz, abban viszont biztos vagyok, hogy Budapest lakói egy nevet feltétlenül ismernek: Bardóczi Sándorét.
Ismerhették már azelőtt is, hogy a főváros főtájépítészeként méhekkel és birkákkal riogatta volna a derék polgárokat. Szűkebb szakmájában tervezői és szervezői munkája révén hamar megkerülhetetlenné vált, és nem a szó mostanság egyre inkább irritáló értelmében. Saját egója mindig eltűnik a feladat mögött, pedig a külső megfigyelő számára nem akármilyen szilárd egóról van szó. Felelősség, megkérdőjelezhetetlen szakmai tudás, kommunikáció és kooperáció – ezek azok a pillérek, amelyekre Sanya pályája épül, tégláról téglára, vagy inkább stílszerűen, gyeptéglára. A téglák kötőanyaga a türelem és a szakmai alázattal párosuló eltökéltség, amellyel a célt soha nem tévesztve szem elől a köz érdekében munkálkodik.
A tágabb értelemben vett, nem szakmai közönség a Városliget-projekt kapcsán kaphatta fel a fejét a nevére. Azon kevesek közé tartozott, akik nem csak szájkarate szintjén érveltek a projekt kérdéses elemei ellen, hanem munkatársaival a projekt gazdáinak igényeit is maximálisan figyelembe vevő alternatív tervet készített. Sajnos hiába, vannak falak, amelyek egy adott pillanatban bevehetetlenek. Egy mondás szerint azonban a türelem az az akarat, amely úgy tud várni, hogy közben nem csügged, és nem felejt. A főtájépítész ezt prózaibban fogalmazza meg: a tájépítészet 4 dimenziós műfaj, az idő megkerülhetetlen – és tegyük hozzá, a természetnek dolgozik.
A Liget projekt idején még nem mostani funkciójában, csupán „mezei” tájépítészként, Budapest érdeke iránt elkötelezett szakemberként emelte fel szavát és ceruzáját. Ahogy tette ezt több mint két évtizedes pályafutása során minden, a fővárosban megvalósult projekt kapcsán, legyen az a Moszkva tér átépítése, a régi meg az új Közlekedési Múzeum terve, a rakpartok jövője, a Déli pályaudvar sorsa, vagy a Római parti gát megvalósítása. Ráadásul irigylésre méltóan közérthető és higgadt stílusban kommunikál, ami egy alapvetően vizuális szakmában ritka adottság, és nagyon fontos küldetés. Megszámlálhatatlanul sok publikációját 2012-ben Ezüst Ácsceruza díjjal ismerték el, az akkori méltatás 165 önálló publikációt és 800-nál több esszé-terjedelmű hozzászólást említ – ez a szám azóta csak növekedett.
Magam is író ember lévén tudom, micsoda kényszer az írás: a tanítani akarás, a tudásmegosztás kényszere. De azt is tudom, mennyi idő és szellemi energia szükséges hozzá. Bardóczi Sanya a népművelést saját tanult szakmájának művelése mellett végzi, hiszen országszerte számos hatásvizsgálatban, településfejlesztési tervben, konkrét tervezési feladatban vett részt, miközben arra is volt energiája és késztetése, hogy a szakmai közéletet felpörgesse. Az ő ötlete nyomán született a TÁJodüsszeia című kiállítás, melynek kurátori feladatait is ellátta, a kiállítás katalógusát, és a 2015-ben megjelent, öt év jeles alkotásait bemutató TÁJodüsszea című kötetet szerkesztette. Neki köszönhetően ülünk ma itt, immár tizedik alkalommal: társalapítója és szervezője az „Év Tájépítésze” díjnak, mellyel az elmúlt évtizedben számos kiváló kollégáját jutalmazták. Többször jelölték már őt is e díjra, de összeférhetetlenségre hivatkozva mindig elhárította.
2019-ben azonban gondolt egy nagyot, és kalapot cserélt: a Főváros meghívására az 1949 óta betöltetlen főtájépítészi (előzőleg főkertészi) pozíciót vállalta magára. „Ez egy olyan feladat, amitől tájépítész nem hajolhat el, ha megkeresik vele. Ezért én sem hajolok el, úgy döntöttem beleállok."- írta akkor a Facebookon. Irodájának falát elődei portréi díszítik a terebélyes fikusz benjamina és a tetszhalott állapotból életre csalogatott leander fölött. Hivatali munkájának első éve az eddig nem létező Tájépítészeti osztály megteremtésével telt. Az új hivatal feladata Budapest zöldfelületi stratégiájának, jövőképének megalkotása és menedzselése. Egy ilyen pozíció a jelenlegi körülmények között sokszorosan igényli mindazokat a tulajdonságokat, melyeket korábban felsoroltam, de nem árt megismételni: elsősorban a türelmet és az eltökélt szakmaiságot. Itt aztán sokszorosan igaz, hogy 4D-s műfajról van szó, ahol a látványos eredmények csak évtizedek után mutatkoznak. Ehhez képest abszolút sikerként könyvelhető el az azonnali dühödt felháborodás, ami az ártatlan méhlegelők megjelenését kísérte.
Bár még alig vagyunk túl a ciklus felén, a stratégiaalkotás gőzerővel folyik. Első lépésként a közgyűlés elfogadta a Radó Dezső Tervet, a város 2030-ig megvalósítandó középtávú akciótervét. A gyakorlati eredményekről ki-ki meggyőződhet a saját szemével, legyen szó Stockholm módszerrel elültetett fákról, biodiverz zöldfelületekről, rakparti fasorról, további zöldterületek levédéséről, vagy a város kiemelt parkjainak részvételi szemléletű tervezéséről. Három nagypark stratégiai terve már elkészült, négy készenlétben áll, tíz közparki rehabilitáció részletes tervei készülnek, hármat pedig már átadtak – és épp ma hirdettek eredményt a Városháza park tervpályázatán, ami a Főváros talán legnagyobb horderejű tájépítészeti beavatkozása lesz. Mindezt egy súlyos forráshiánnyal küzdő költségvetés dacára sikerült elérni. Őszintétlen dolog lenne tőlem, ha sorolni kezdeném a külföldi jó gyakorlatokat, melyeket ez a főtájépítészi szemlélet fáradhatatlanul igyekszik megvalósítani és kommunikálni – a jelenlévők ebben nálam sokkal tájékozottabbak. Amit én tanulékony laikusként látok: egy 21. századi szemléletű város víziója, amit a magam részéről boldogan üdvözlök, és csodálattal adózom annak, hogy milyen türelmes figyelemben részesülnek a főtájépítész úr részéről mindazok a honfitársaim, akik tőlem eltérően nem örülnek ennyire.
Még nem tudtam, hogy ma itt meg kell szólalnom, amikor április első napjaiban egy építész társaságban arról beszéltünk, hogy ki az a szakmában, aki ellenszélben is szakmai kompromisszumoktól mentesen képes látható eredményeket elérni. Egyetlen nevet találtam. Olyasvalakiét, aki a mai napig gyalog jár munkába és vissza, télen keménykalapban, nyáron szalmakalapban. Aki a halott leandert életre kelti, aki magát emberkerülőnek tartja, mégis minden pillanatban embertársaiért dolgozik. Akinél méltóbbat nehezen tudok erre a díjra elképzelni.
Budapest, 2022. április 29.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
