A világ legrondább városházája

Másutt sem egyszerű a modern építészet hagyatékának kezelése.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

A szatmárnémeti „új főtér” felújítása körüli polémia egyszerre szól a huszadik századi modernizmus hagyatékának kezelési nehézségeiről, illetve az építészet és a történelmi emlékezet összefonódásáról, annak társadalmi fogadtatásáról. Bár a háttér közel sem azonos, az eset tanulsággal szolgál a magyar gyakorlat számára is. Cikkünk kapcsolódik a Jánossy-ház kálváriájához, és a hét „Városháza” tematikájába is illeszkedik. 

Szatmárnémeti úgynevezett „új főterét” kéretlenül „lenyomták” a 80-as évek elején a város lakosságának torkán. Amennyire itthon nem állja meg a minden esetben a szocializmus idejének építő tevékenységével kapcsolatban mindegyre hangoztatott erőszakos politikai beavatkozás vádja, Szatmárban az új főtér építése minden kétséget kizárólag szándékos politikai üzenetet hordozó tett volt. 

A magyarlakta város történelmi múltjának elidegeníthetetlen kifejezője a kedélyes polgári építészet, amely különösen a századfordulón virágzott. Kiemelkedő darabja és egyben a Partium, de talán egész Erdély egyik legszebb szecessziós épülete a Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei alapján épült, 1902-ben megnyitott szálló, amely a város telkén, a korábban itt álló legrégibb városháza, „a Tornyos ház” helyén épült. A parkosított tér a századfordulón nyerte el lényegében mai küllemét, tengelyében épült a szecessziós szálloda, amely először a Pannónia, majd később a jellemzően a Dácia nevet viselte, és Szatmárnémeti szimbólumának is tekinthető a térrel együtt.

A nyolcvanas években a román állam jónak látta a hatalmi viszonyokat azzal is kifejezni, hogy a régi szecessziós főtértől nem messze, a Szamos partján a hajdani zsidónegyed helyén egy középületekkel körbevett új főteret építettek, egységesen a kor modern, mondhatni brutalista stílusában. Nicolae Porumbescu román építész tervezte 1975 és 1986 között az összes épületet, a térburkolatot és a tereptárgyakat, berendezéseket is. Az új központ épületegyüttese a 97 méter magas Közigazgatási palotából (a 80-as években ez volt Románia legmagasabb épülete, ma a negyedik helyen áll), a szakszervezetek művelődési házából, tömbházakból, valamint a Szamos áruház épületéből áll, melyek egy hatalmas, lekövezett teret vesznek körül.

A város lakossága érthető módon nem fogadta szívébe az új teret, és ez a rendszerváltás után sem változott, köszönhetően nem csak a hozzá kapcsolódó történelmi asszociációknak, de a diszfunkcionális betontengernek is. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az együttes mára érdekes mementója a korszak építészetének. Igaz, hogy 2013-ban egy torontói újságban a Közigazgatási Palota tornyát vizuális bűncselekménynek nevezték, és példaként hozták fel a lapban meghirdetett „legrondább városháza” verseny esélyesei között – mindjárt a torontói után. Míg a Toronto Star szerint Szatmárnémeti új főtere „olyan hely, ahol minden polgári reménynek befellegzett” addig a Romániai Építészek Rendje (OAR), valamint a Romániai Építészek Egylete (UAR) szerint „az egyik legértékesebb városfejlesztés és építészeti alkotás a környéken, sőt, az 1980-as évek Kelet-Európájának egész területén.” 

A romániai építészeti szakmai fórumok szerint „a figyelemre méltó szakmaisággal kigondolt és kivitelezett, eredeti koncepciót fémjelző, egységes építészeti nyelvezetet használó beruházást a hazai és külföldi szakmai környezet különösen nagyra értékelte.” Állásfoglalásuk annak kapcsán született, hogy a város EU-s támogatást nyert a két főtér felújítására, és a munkálatok az új főtéren már meg is kezdődtek.

A rendelkezésre álló szűkös anyagi keretek miatt természetesen fel sem merült az épületek bontása – ahogy az Magyarországon lassan bevett gyakorlattá kezd válni, köszönhetően a kiapadhatatlan állami pénzeknek. Szatmárban beérték a tér humanizálásával, zöldítésével, a burkolatok cseréjével, de ez is kiváltotta a román építész szövetségek tiltakozását, akik egyúttal felajánlották segítségüket az áttervezéshez. 

Kompromisszumos megoldásként végül a tér egy részén a régi burkolatkiosztás fog megjelenni. Bár nyilvánvaló, hogy az építészeti karakter megőrzése ez esetben másodlagos, illetve inkább ürügy az erőviszonyok tisztázásához, figyelemre méltó, hogy a szkander eredménye egyfajta win-win megoldás lett. Jó példa az eset arra is, hogy egy adott építészeti „stílus” bizonyos társadalmi körülmények között egyértelműen konkrét szimbólummá válhat – jelen esetben Szatmárnémeti szecessziós építészete máig a magyarság polgári ideálját helyezi szembe a szocialista időszak erőszakos román hegemóniájával. 

Az már viszont hab a tortán, hogy a magyar építészettörténet számára is jelentős szecessziós Pannónia szállodát a rendszerváltás után Szatmár megye egykori (magyar) tanácselnöke átjátszotta egy román befektetőnek, aki hagyta a jelentős műemléket lerohadni. 2016-ban egy, a magyar állam tulajdonában álló részvénytársaság, a Manevi Zrt. vette meg az épületet, ám változás azóta sem történt, a becses műemlék ázik, a tulajdonos arra hivatkozva nem kezdett a felújításhoz, hogy nem találja az épület kulcsát (!). 

Szatmárnémeti nem dúskál anyagiakban, a város vezetése csak a magántőkében, illetve az EU-s támogtásokban láthat reményt a hajdani pompa visszaállítására.

A modernizmus kétes emlékezetű relikviáinak ledózerolását – amely Magyarországon ideológiai indokkal annyiszor megtörtént és történik például most is a Budai Várban – a Partiumban nyilván a pénzhiány is akadályozza, bár talán a józan szemlélet sem ebben látja a hosszú távú megoldást. Tény, hogy a műemlékvédelem pénzigényes szórakozás, de néha a pénz hiánya válik az értékőrzés javára. Talán itthon is sok huszadik századi épület élné túl a 21. század első évtizedeit, ha nem hinnénk a mesebeli aranyat tüsszentő szamár halhatatlanságában.