Modernista műemlékvédelem: a volt MÉMOSZ-székház hét évtized után is műfajteremtő

A műemlékvédelem helyzete, szigorú szabályai vagy épp saját beszűkített keretei ma hot topic-nak számítanak szakmán kívül és belül: a piacon lévő, új funkcióért kiáltó műemlékekhez az átalakítás engedélyezésének mértékét megállapítani szinte kötéltáncnak számít, ráadásul a MÉMOSZ-ra vagy a Körszállóra gondolva megjelent a színtéren egy új műfaj is: a dilemma ugyanis ezentúl a modernista műemlékeknél is gyakoribb kihívás lesz. Az OCTOGON egy egész különszámot is szentelt a Liget Centernek, a felújításról szóló cikket pedig a 195-ös lapszámunkból közöljük. 

• Szöveg: Pleskovics Viola
• Fotó: Palkó György
• Olvasási idő: 5 perc

Sokszor hangzik el a mondat: „ma már nincs műemlékvédelem”. Paradoxon, mikor sok újságíró mégis ezt a mondatot hallja más építészektől: „az örökségvédelmi hivatal ezt vagy azt az ötletet nem engedte.” Ez egy zavarba ejtő, de nem negatív jelenség. A fejlesztők, az építészek, és az örökségvédelem nagyon is aktív, ám az interdiszciplinaritáson és átjárhatóságon sokat kell még itthon csiszolni. Szép lassan azért haladunk efelé, mely úton a Liget Center egy fontos mérföldkő lesz az építészettörténetben. Az eredmény ugyanis életszerű lett, egy-két pontban azonban feltűnnek rajta a szakmai autoritások.

A fejlesztő restaurálta Lányi Dezső szobrát is, mely hamarosan visszakerül eredeti helyére, az Auditorium rész bejárata elé, Fotó: Lovas Dániel restaurátor

I-re a pontot

A Liget Center múltja jól ismert: Szrogh György, Gádoros Lajos, Perényi Imre, Perczel Károly és Preisich Gábor tervei szerint 1950-re készült el MÉMOSZ székházként, melynek nyugati ihletettsége gyorsan megvetendő eset, a „szindikalizmus betonba öntött példája” lett, átadására ugyanis a szocreál tétel gyökeret vert már hazánkban. Az auditóriumi és Dózsa György úti szárnyakból, valamint egy nyaktagból álló épületegyüttes utóbbi két részét évtizedek után Erick van Egeraat, valamint a későbbi TIBA Építész Stúdió építészei újították meg az ezredfordulón, míg végül újabb két évtizedet követően a WING vette kézbe az egész komplexum sorsát.

A Dózsa György úti szárny már előtte is használatban volt, ám az auditóriumi tömb kongott az ürességtől. Ez elég imperatívusz arra, hogy az idealisztikus, „befagyasztott” műemlékes hozzáállásról le kell mondani. A kihasználhatatlanság után az i-re valahol pontot kellett tenni – főleg itt, a város egyik ütőerén. Lehetne beszélni Alois Riegltől Alexander Stummon át Szrogh saját maga által publikált felújítási gondolataiig, de tegyük szívünkre a kezünket – sem az építészek, sem a fejlesztők nem hagyatkozhatnak kizárólag fontos műemléki teóriákra. Az új igényeket, életszerűségeket a „most, a jelen” rajzolja ki, és –, ha már fontos nevek – inkább Cesare Brandi nyomdokain a kritikai restaurálás elvei szerint érdemes egyensúlyozni értékmentés és önfenntarthatóság között, egységes szabályok helyett.

Az épületrészek homlokzatai 1952-ben, Forrás: Fortepan, Adományozó: a Preisich család

A jelenlegi egyenlet végén sokan sajnáljuk az Alvar Aalto Viipuri Városi Könyvtárából megidézett előadóterem elvesztését. Csakhogy a mérlegen az értékmentés jóval nagyobb volt így is az auditóriumi tömb részen, melyet Király Zoltán és Bozsik Zoltán vezetésével napjaink TIBA Építész Stúdiója tervezett. Ez az attitűd kívülről egyértelmű például a mészkőtáblák mögé rejtett szigetelés vagy Tar István meghatározó mélyreliefjének restaurálása láttán. A részletek viszont ennél is sokatmondóbbak. Az auditóriumi tömb bejáratánál már maguk a műmárvány borítású hengerpillérek is szívet melengetőek, ráadásul az emeleti hírstúdió miatt plusz kettő is született újonnan. Rájuk olyan szakember készítette a burkolatot, kinek láncolata visszavezethető a századforduló előtti műmárvány mesterekhez.

Az élesebb szeműeknek végképp kuriózum az 1940-es évekbeli ajtók jellegzetes kilincspajzs-rekonstrukciója vagy az auditórium új falain felbukkanó, magasfényű króm-falilámpa sorozat újragyártása.

Megmentett részlet az auditórium alsó szintjének lécborítása is (mely mögött a hangelnyelő üregektől az ’50-es években féltek, hogy esetleg kémek rejtőzhetnek bennük), de az innen elbontott kubai nádburkolat előcsarnokban felbukkanó újrahasznosítása is elégedett mosolyt csal az arcunkra. A sort folytatni lehet a büfé műkő borítású, valamint az oldalsó falszövetből kibontott V tartóival, de az előadótérből indult banán-lépcső üvegszerkezetes elválasztójának in situ restaurálása is tisztelettudó hozzáállásról mesél.

Az eredeti padló alapján végigvitt burkolat, a régi és új műmárványos pillérek, középen pedig egy új, üvegfalas vezérlő az Auditorium előcsarnokában, Fotó: Palkó György

Az új adás

Viszont el kellett jönnie az új kor új építészeti megoldásainak is – tudva ráadásul, hogy a bérlő egy médiavállalat lesz, igen speciális igényekkel. A Dózsa György úti szárny szárny elsősorban belső fitout felújításon esett át, az Auditorium viszont szerkezeti változásokat is kapott. Az új átriumos megoldás tükrözi is a történelem helycserés támadásait: ugyanis az egykori előadótér immáron az információáramlás mai platformját, egy stúdiót foglal magában, a hajdani nézőtér pedig a szerkesztőség zsizsegő helyszíne. Ők immáron nem az itt ülő, hanem az otthon lévő közönségnek sugározzák a tartalmat.

Mivel irodai tér lett az osztatlan tömbben, szükség volt természetes fényre. Kibontották a tetőszerkezetet egy nagy üvegfödémnek, amely alatt plexi-fátyol hullámzik. Ez a hajdani „kubai nád” struktúra reinkarnációja, bizonyos csövei pedig targetáltan a munkaállomásokért, míg többségük a tér általános bevilágításáért felel. Kényes, anyaga miatt is sérülékeny megoldásról van szó, melyre hasonló példát nem találunk itthon. Transzparenciája a napfényen túl azért is érdekes, mert az eredeti téglafödém megmaradt részeit is láttatja. Mindig úgy voltam vele, hogy csak akkor engedjenek valamit bontani, ha legalább egyenrangúan érdekfeszítő történés léphet a helyébe, és ez itt úgy tűnik – sikerült.

A mennyezeten túl belenyitottak az auditóriumi tömb délnyugati, zárt falába is, és akárcsak felül, itt is egy számítógép által generált geometrikus minta került az üvegre. A fényt ez megint csak átengedi, mégis olyan sűrű a minta, hogy kívülről a mészkőburkolat homogenitásába illeszkedik.

A régi előadótér átriumos iroda lett, oldalt szerkesztő szobákkal. A mennyezet Frank Lloyd Wright Johnson Wax Headquarters tornyának nappal fényt átengedő, éjszaka pedig fényforrásként működő kettőségét idézte újra, Fotó: Palkó György

Belső műemlék-show

A bérlő belsőépítészeti arculatát a LAB5 architects nyerte el 2021-ben, egy meghirdetett pályázat keretében. Az auditóriumi tömb belsejében abszolút feltűnő a TIBA Építész Stúdió által tervezett egyedi, kerámia-kannelúrázott térelválasztó rendszer a galéria északkeleti oldalán vagy mondjuk a liftház esetében. Utóbbi egy ponton a szocializmus időszakára hajazó katedrálüvegbe vált a felső szinteken. Bár az eredeti együttes az ’50-es évek legelejére készült el, ezek a kikacsintások utalnak az ezt követő érára is – átugorva a rövid ideig regnáló szocreált. Így aztán a ’60-as, ’70-es éveket is észbe juttatja sok minden, például a LAB5 által választott, elképesztően hatásos bútorvilág, vagy a büfé stílje.

Az auditórium új átriumos terében a csapathangulat, az egymás asztalához gurulás jegyében alakítottak ki látványos asztalöblöket, ám a Dózsa György úti tömbbel együtt inkább a könnyű változtathatóságot, gyors adaptálhatóságot helyezték előtérbe. Maguk a munkaállomások szürkés-feketések, mivel az itt dolgozók épp elég ingert kapnak a műsorok szerkesztése során, de a körülöttük lévő bútorok kizárólag élénk színekkel játszanak. A lockerek is így impulzívak, és a teakonyhák fémcsöves elválasztói mögött is változtatható fényforrások hozzák be a színes TV erejét, több meglepő textúrával egyetemben. Csak példaként ilyen egy kaméleon függöny a sajtóesemények helyszínén vagy mondjuk a régi TV-k „hangyacsata” képét megidéző padlószőnyeg.

A háttérben látható, hogy még az eredeti faliburkolat osztást is tartották, a visszafordíthatóság érdekében pedig acélszerkezetes beiktatásokkal, és kerámia felületű térelválasztókkal tudták variálni az Auditorium magját, Fotó: Palkó György

A főhős megmenekült

A végén hadd térjek vissza a felvezetőben tett megjegyzéshez.

Az Auditorium épületrész új külső felújításában, a nyílászárók osztóinak vagy épp a kőburkolatok színeinek elválasztásában azt látjuk, hogy az építészek törekvése ellenére nem vették egységes egészként a három traktust: kicsit úgy tűnik, a hivatali oldal inkább egy elszeparált, önálló műemléki korszak és projekt mementójaként, új fejezeteként vette az auditóriumi részt.

A LAB5 architects a Dózsa György úti, Classic nevezetű szárny legfelső emeletén is a háború utáni évek formavilágát absztraháló, de nem másoló bútorvilágát és lámpainstallációit tervezte be, Fotó: Palkó György

Egyáltalán nincs szó negatívumról, inkább csak azt mutatja, hogy a már említett interdiszciplinaritásban kell még hazánkban fejlődni. A lényeg viszont abszolút szem előtt volt: miszerint a műemlék a főhős – és annak újjáélesztése. Mert én apukám révén a Tőzsdepalotában működő Magyar Televízióban töltöttem a gyerekkort, azaz egy páratlan, monumentális műemlékben, ahol láttam, hogyan próbálják beleerőszakolni egy stúdióvilág technológiáját a történelmi boltozatok közé. Ahhoz viszonyítva a Liget Centerrel ki lehet mondani, hogy a műfaj kihívása óriási és minőségi fejlődésen ment keresztül a tervezők által.

További képek a cikk végén található galériában!
 

1 / 22 fotó