Ami változik, és ami örök

Aliga emlékezete.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Walton Eszter
• Olvasási idő: …

Balatonaliga szépen csengő, belső alliterációt rejtő neve sokféle szójátékra ad lehetőséget. Mi most ezt a ziccert kihagyjuk, enélkül mutatjuk be az üdülőhely kalandos történetét, amely a magyar Monte-Carlóból előbb a Kommunista Párt és utódja, az MSZMP elitjének üdülőtelepe lett, majd rendszert váltott, és három évtizedes közhasználat után Aligaliget néven visszatért az országot jelenleg uraló pénzügyi elit kebelébe. A terület építészeti múltja és jövője sokat elárul az elmúlt évszázad változásairól, és arról is, ami sosem változik.
y

Aliga különleges adottságú település a Balaton főváros felőli kapujánál. Mint Budapesthez a legközelebbi partszakasz, kínálná magát a beépítésre, de egy természeti képződmény ezt nehezíti, nevezetesen a Magaspartnak nevezett, változó magasságú függőleges partfal. A tengerszint felett 130-140 méter magas leszakadt part Fűzfőtől Világosig keríti a tó észak-keleti végét, lépten-nyomon löszfalként emlegetik – tévesen, mivel anyaga a környező terep folytatásaként üledékes kőzet, agyag és tömörödött homok. A tévedés többek között abból a környezeti hatásvizsgálatból derül ki, amelyet a Somogy Megyei Kormányhivatal írt elő az aligai magaspartra tervezett legújabb gigaberuházás kapcsán a megbízók számára. És bármily meglepő, a tanulmány semmiféle kifogást nem emel a szó szerint meredek ötlet kapcsán. Az ide tervezett üdülőkomplexum, Aligaliget látványtervei már bejárták év elején a sajtót (generáltervező: LIMA Design Kft.), ennek alapján építészetileg és a környezetet illetően sok jó nem várható. 

A tavat és településük érdekeit védő civilek, a balatonvilágosi önkormányzat és a beruházó PRO-MOT HUNGÁRIA Ingatlanfejlesztő Kft., illetve csendestársa, a Hellnarik Hospitality Kft. csatározásairól, a beruházás hátteréről bőven tájékoztat a sajtó, legalaposabban Zsuppán András cikkei a Válasz online oldalán. Mi ezeket mellőzve a terület ma már sajnos csak nyomokban látható építészeti múltját vesszük szemügyre, az említett cikkekre, továbbá Walton (Reimholz) Eszter fotográfus 2017-ben készült képeire és tanulmányára – na meg az elvarázsolt parton szerzett saját benyomásainkra – alapozva. 

A balatonaligai nyaralótelep kiépítése a 20. század elején kezdődött meg, a lökést a déli parti vasútvonalon létesített két új állomás (Aliga, Világos) kiépítése adta. A Déli Vasúttársaság vonalát üzleti okokból nem kötötték össze az északi oldalon haladó MÁV vonallal, amelynek kedvéért a Magaspartot Akarattyánál átvágták. Nincs nagyobb élmény, mint amikor az akarattyai alagútból kibukkanva feltárul a magasból a tó – talán csak az vetekszik vele, ha a meredek lépcsőn lebaktatva, az alagút tetején állva várjuk a kibukkanó vonatot, és mindehhez nyolcéves kisfiúk vagyunk. A legszebb kilátás a tóra Akarattyáról, a kiépített sétányról és kilátópontról nyílik, ahonnan, ha minden a tervek szerint halad, hamarosan az aligai gigaszálloda bámul majd szembe, pont úgy, ahogy a Rózsadombról a volt SZOT szálló helyére épült Elysium néz le a földi halandók Budapestjére. 

A 20. század elején parcellázott területen a fővárosi értelmiség számára polgári villák és két kisebb szálloda (a Rákóczi és a Terézia Szálloda) épült a meredek viszonyok között, a part menti keskeny feltöltésen. 1943-ban jött az első nagyszabású fejlesztési ötlet: a Balatonaliga Fürdő- és Gazdasági Rt. Olgyay Aladárral és Olgyay Viktorral beépítési tervet készíttetett a területre a magyar Monte-Carlo, a Balaton legelegánsabb üdülőhelyének kialakítása érdekében. Ebből a háború előtt a mostani beruházás nyomán mára már elbontott, de 2019-ben, az én ottani biciklis terepszemlém idején még álló Csongor és Tünde ikerszállók és a kikötő készült el. Egyelőre megmenekülni látszik viszont a már 1946-ban, a háború után befejezett, szintén Olgyayék által tervezett hajdani Községháza épülete, amely helyi védelem alatt áll, nagyon helyesen, hisz a szakemberek a negyvenes évek modernizmusának kiváló képviselőjeként tartják számon az összetett tömegű, jó ritmusban tagolt homlokzatú, az emeleten pillérek mögött visszahúzott üvegfalas, a Balaton felé végig teraszos épületet. 

A Monte-Carlo terv még számolt a területen álló, a századfordulós villákhoz hasonló stílusban épült nyaralóépületekkel. Nem úgy, mint Rákosi elvtárs, aki a partszakaszt államosította, felismerve a magas partfal nyújtotta jótékony védelmet, amelyet a víz felől azzal fokozott, hogy a part mentén előnevelt, kellően magas fenyvest telepített. Az akkori elit minden módon igyekezett a feltűnést kerülni, ami kifejezetten jót tett a háború utáni új beépítés léptékének. A polgári villákat természetesen lebontották, három élte túl a likvidálást, melyek ma már szintén helyi védelem alatt állnak, és mint ilyenek, esélyük van a mostani bontást is elkerülni. Az aligai fürdőtelep alapítói közé tartozó Szász Károly politikus és publicista 1906-ban épült, svájci stílusú, fűrészelt faoromzatos villája és a hasonló stílusú, úgynevezett Bíró-villa nagyon romos, Kmetty Károlyné emeletes villáját azonban a közelmúltig használták, ezt a beruházók egyértelműen hasznosítani akarják. A telepen áll még egy kis terméskő kápolna a negyvenes évekből, szintén helyi védelem alatt.

Az igazi izgalmat azonban az aligai partszakaszon a szocializmus pártvezetőinek üdülői jelentették – míg tavaly le nem bontották őket. Az aligai pártüdülő két részre oszlott, Aliga I. a funkcionáriusok emeletes szállóit rejtette, Aliga II. viszont a legfelsőbb vezetők vityillóit. A jelző nem túlzás, szerény és rejtőzködő épületekről van szó többnyire. A leginkább klasszikusan reprezentatív az Elnöki villa, amelyet híres lakójáról Castro-villának is hívtak (fiatalok kedvéért Fidel Castro a baráti szocialista Kuba halhatatlan, sildes sapkás vezetője volt). Ez az épület még a Rákosi érában épült, és igazi szocreál, oszlopos tornácával, míves kilincseivel, zsalugátereivel a hagyományos balatoni kúriákat idézi. Hosszú ideig, egész a közelmúltig használták is, rendezvényekre lehetett bérbe venni. 
 

A rendszerváltás után kapuit megnyitó Aliga épületeinek nagy része azonban a hatvanas és főként a hetvenes években épült, és a kor valódi építészeti skanzenjét kínálta az arra járóknak. A buja növényzet ölelésében pusztuló házak még romjaikban is mutatták, amit addig egyszerű földi halandó nem láthatott: építészeti értékeiket, a könnyed, pavilonos stílust, mely a Balaton-vidéki nyaralóépítészet legjobb hagyományaival ötvöződött. A magánvillákat nagyobb közösségi létesítmények egészítették ki a közönség elől elzárt, szigorúan őrzött telepen.

Az Olgyay fivérek egykori Községházáját étteremmé és az elvtársaknak nyugati filmeket vetítő titkos mozivá alakították, a kis kápolnát raktárrá, és egészen a nyolcvanas évekig épültek az új létesítmények a területen. Volt uszoda, bowling pályával a tetején, szállodák, kertmozi, parti büfésor, és persze őrbódék, na meg jól őrzött kerítés. Kádárnak külön mesterséges kis szigetet hoztak létre a vízben, ahol magában pecázhatott – ez még nem a plebejus viselkedésükkel tüntető népvezérek korszaka volt. 

A megnyitás után persze legtöbben Kádár villájára voltak kíváncsiak, amelyet az ország vezetője ajándékba kapott, és az emlékezések szerint nem örült a meglepetésnek, pedig jó kis házról van szó. Ő azonban jobban kedvelte oszlopos-neobarokkos elődjét, mint a körben üvegezett nappalit, az egymásba úszó modern tereket. A szomszédos villák – köztük a nagyhatalmú kultúrpolitikus Aczél Györgyé – építészetileg érdekesebbek voltak, a talaj felett konzolosan lebegő földszinti teraszukkal, beton lamelláikkal. Sajnos már csak voltak, a fejlesztői mohósággal keveredő racionális üzleti érdek a földdel tette őket egyenlővé – 2019-ben én még láttam, jártam is a zöld mohával benőtt falak között. Aligában épp az volt a leginkább megejtő, ahogy a természet birtokba vette a lakójukat és funkciójukat vesztett, hajdan nívós házakat, ahogy az idő szelíden magához ölelte a már meghaladott történetet. 

A rendszerváltás után az aligaiak szimbolikusan és valóságosan is birtokba vették a területet: az állam kezében maradó Club Aliga szabadon bejárhatóvá vált, a többszintes szállóépületek egy részét szociális üdültetésre használták, egy részen az addig nem létező aligai strand működött. A magukra maradt magánvillák azonban használaton kívül hamar romlásnak indultak. A helyi önkormányzat utat és lépcsőt vágatott a magaspartról a tóig, az egykori pártrezervátum közkinccsé vált. Pénzt azonban nemigen költött rá az állam, talán tudva, hogy nagyobb tervei vannak annál, sem mint hogy szabadon napozzanak a nép fiai az egyébként időnként és helyenként rendszeresen lemálló partfal tövében.

A hely potenciálja aztán bevonzotta a kormányközeli vállalkozókat, a területet az állam eladta, és Aliga életében új fejezet kezdődött. A nemrég napvilágra került látványtervek a partfal tetején jókora szállodát, körülötte negyven villát ígérnek, a parton az immár fizetős strand körül a büfésor megtartását, a település érdekét is célzó köztéri fejlesztést. A még megmaradt magánvillákat is tartalmazó partszakaszt azonban a tóig kiparcellázzák, vízparti telkeket kialakítva, aminek egyenes következménye, hogy végleg megszűnik a parti sétány lehetősége. Az új szálloda méretén és kétes építészeti megjelenésén túl ez borzolja leginkább a kedélyeket. Ez már nem az a – még ha csak kényszerből is, de – szerény és a környezetet tiszteletben tartó beépítés, amelyet a polgári Magyarország, majd a szocializmus nagyhatalmú vezetői (el)követtek. A pénz büszkén mutatja önmagát, és nincs tekintettel a burjánzó természetre, sőt nem fél még a magas fal bizonytalan állékonyságától sem – megelőzésképpen inkább legyalulja a tetejét. 
 

Ezzel a magaspartnak annyi, lesz belőle ványadt bokorcsomókkal tarkított rézsű, pechjére ugyanis a partfal nem védett természeti érték, csak építéshatósági eljárásban vizsgálandó, és hát a vizsgálat kimutatta, hogy környezeti érték nem sérül.
 

Az egyesület bíróságon megtámadta a környezetvédelmi tanulmányt is, de jogi lehetőségeik egyre szűkülnek. Az építkezés természetesen már újszülött korában kiemelt kormányzati beruházás státuszba került, ennek folytán lényegében nem vonatkozik rá semmiféle építésügyi korlátozás.

Egyelőre még csak az építési terület előkészítése zajlik: fakivágás és bontások. Az Olgyay testvérek iker-szállodáit, a földszintes villákat, és néhány szállóépületet már elbontottak, és a legutóbb készült környezeti hatástanulmány nem konzekvens abban, hogy mi vár még bontásra. Rajzon csak a Kádár-villa, a Castro-villa és a Kmetty villa éli túl a fejlesztést, a szöveg azonban a helyi védett épületek megmentéséről beszél, ez hét objektumot jelentene – persze a védettséget le is lehet venni, mint azt sokszor tapasztaljuk. Megőrzik és felújítják a terv szerint a kertmozit és a parti büfésort. A legpikánsabb, hogy a parcellázás folytán a  megmaradó villák, köztük Kádáré egy mezei állampolgár (= vevő) birtokába jut majd, aki azután eldöntheti, hogy a múltat végképp eltörli, vagy a felújított üvegfalak között sakkozik Kádár János szellemével. A logikus döntés, hogy az egész terület a pártállami nyomás alól felszabadulva közcélt szolgáljon a közös emlékezetet egyfajta mementójaként – nem született meg, mindnyájunk veszteségére, és néhányunk nyereségére.

Az emlékezésre és újraértelmezésre tett kísérletet 2020-ban az Építész Szakkollégium, amikor Partraszállás címmel egy hetes workshopot szentelt helyben a terület múltjának és hagyatékénak. A munkáról megjelent kiadvány tanúsága szerint inkább a történelem, mint a hetvenes évek építészetének izgalma foglalkoztatta a résztvevőket. Érthető, hisz olyan korszak hagyatékáról volt szó, amelyet ők már nem éltek át, viszont ebben gyökerezik a jelen, amit élniük kell. Ugyanakkor a hely konkrét hasznosítására az építészet adta lehetőségekre kevés elképzelés született. Azóta az épületeket zömükben elbontották, a maradék már nem egységes telep, csupán torzó, csecsebecse a komód tetején. A tervezett beruházás nélkülözi a terület múltjából fakadó kontinuitást, visszatér a kisajátítás jól bevált gyakorlatához. Környezeti vakságán és otromba üzleti hozzáállásán túl is hatalmas kihagyott ziccer Aliga szocialista skanzenjének, múlttal átszőtt jelenének feláldozása a privát profit oltárán. Legalább akkora, mint a már alig létező Aliga nevéből nem szójátékot faragni.

Köszönet Walton (Reimholz) Eszter fotográfusnak a képanyagért, mely a szerző 2017-ben összeállított tanulmányának része, illetve az elmúlt években készült a telep bontása idején. Ahol a fotó szerzője/forrása más, ott ezt külön feltüntetjük. 
 

Archív, valamint a bontás előtti állapotról és a bontásról további képek a galériában!