Áramlás

MVM Dome: multifunkcionális csarnoképület a Népliget sarkán. 

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Bujnovszky Tamás, drón fotó | Hlinka Zsolt
• Olvasási idő: …

Felépült Európa egyik legnagyobb fedett, multifunkcionális rendezvénycsarnoka a Népliget sarkán. Cikkünk az OCTOGON magazin 173-as (2022/1-es) lapszámából.
 

Kézenfekvőnek tűnik, hogy az MVM Dome most átadott épületének elemzése kapcsán két gondolati súlypontot jelöljünk ki. Egyfelől nyilvánvaló a párhuzamos olvasatok lehetősége, ha Skardelli György Ybl- és Kossuth-díjas építész, illetve a Közti munkatársainak szerepére gondolunk a Papp László Sportaréna 2003-as (át)építése, a Puskás Aréna 2019-es (át)építése, valamint a Ludovika Aréna (2018), a V30 Belvárosi Sportközpont (2021), illetve a 2022-ben átadott MVM Dome (multicsarnok) épülete kapcsán. Másfelől szélesebb és elemeltebb gondolati horizonton mozoghatunk, ha a monumentalitás építészetesztétika értékét, a középületek épületkategóriájának megváltozott kulturális státusát, illetve a landmark jellegű, városképet formáló léptékű hazai építészet funkciófókuszú, bizonyos tekintetben szélsőségesen ipari logikájú, technokrata, termékelvű jelenvalóságát elemezzük.

Skardelli György a Sportaréna, a Ludovika, a V30, illetve a multifunkcionális csarnok esetében egy-egy képiségében erős természeti formából – vagy korszerűen divatos kifejezéssel élve –, biomorf metaforából indult ki. A Papp László Sportarénánál az emelt városi köztér platóján, egy hatalmas síkon fekvő kavics és a kavicsot körülvevő kristályok lehetőséget teremtettek arra, hogy önálló kontextust, téri kompozíciót hozzanak a tervezők általuk létre. Így a főépület tömege ebben a kompozícióban, belső világban helyezkedik el. Ebben a belső világban a kavics-metafora, a természeti forma átirata hitelesen valósulhatott meg. Hasonló eljárást látunk a Ludovika épületénél, ahol a homlokzat fémalakzatainak „indázása” az Orczy kert fáinak ágvilágát idézi fel. Ettől eltérő, ugyanakkor a lényegét tekintve mégis rokon metaforát alkalmaz az egykori foghíjba beépülő V30, illetve a szabadon álló és léptékében a Sportarénához mérhető méretű MVM Dome. Skardelli több nyilatkozatában és a műleírásban is megerősíti, hogy az utóbbi két épület esetében megjelenő vezérmotívum kapcsán Michelangelo Buonarroti és Leonardo da Vinci anatómiai rajzai, főképpen az izomrostok, tulajdonképpen a sportolók megfeszülő izmainak, inainak rajzi ábrázolása volt az ihletadó forrás.
 

Mivel a multicsarnok esetében az építészeknek nem volt valódi lehetőségük arra, hogy létrehozzák a Sportaréna platója kapcsán emlegetett „belső világot”, épített kontextust, az új csarnok pontszerű objektumként magasodik az Üllői úti felüljáró tőszomszédságában, noha érzem, hogy a pontszerű kifejezés kissé esetlenül hangzik egy ötvenezer négyzetméter nettó szintterületű, negyven méter magas, tizenhétezer négyzetméteres homlokzati felületű, tizennégyezer négyzetméteres tetősíkkal bíró épület esetében.

Magányos, monumentális, egy jelentés nélküli parkolóplaccal övezett épületről van tehát szó, és ez a magány valószínűleg akkor sem változott volna érdemben, ha az eredeti koncepció második ütemében felépíteni tervezett bemelegítő csarnok és parkolóház már átadásra került volna.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy véleményem szerint az új sporttömb nem kerül valódi, városi szövet szintű kapcsolatban sem Lázár Antal (2002) autóbusz-pályaudvarával, sem a térfalat definiálni próbáló, egyre inkább egy fekvő felhőkarcolónak ható Telekom-székházzal (Tiba Építész Stúdió, 2018), sem a Groupama Arénával (Streit Ágnes, Kormos Szabolcs – S.A.M.O.), sem az Üllői út másik oldalán sajnálatosan szlömösödő Népligettel. Volt alkalmam rákérdezni Skardellinél, de azt a választ kaptam, hogy az ovális alaprajzú, két irányban is szimmetrikus, a hossztengelyével a fő megközelítési irány felé forduló főépület alapformájának semmiféle alternatívája nem jött szóba a tervezés során. A csarnok egyféle őszinteséget sugárzott már az első skicceken: az épület tömege tíz fokkal kifelé hajolva egyenletesen bővül felfelé, lekövetve az arénatér és az azt övező lelátók, közlekedőterek tölcsérszerű, koncentrikus kinyílását, illetve az emeletről emeletre növekvő számú látogató térigényét. Elképzelésük szerint az ovális, ívelt forma és a kifelé dőlő falak kellő dinamikát kölcsönöznek az épületnek.
 

Elsődleges szempontjuk tehát az épület tökéletes, precíz használati feltételeinek megteremtése, megtervezése volt, ami nem feltétlenül keresett válaszokat nagyobb urbanisztikai összefüggésekre, nem törekedett a középület műfaj történeti hagyományait, jellegzetességeit hangsúlyozó, ikonszerű esztétikai alakzatok beemelésére a koncepcióba.

Alkalmanként húszezernél is több ember, adott esetben lökésszerű megjelenése, áramlása az épület körül és az épületben, hihetetlen felelősséggel jár a tervezők részéről – tudtam meg Skardelli Györgytől. Jól olvasható, jól használható, jól működő csarnokot terveztek tehát, ami a palástja mögött és az ívelt homlokzat mentén biztonságos használatot tesz lehetővé, legyen szó egy vad rockbanda rajongóiról, sportesemény szurkolóiról, technobuli közönségéről vagy egy szakmai konferencia, esetleg kiállítás decens látogatóiról.
 

M. Gyöngy Katalin és Moravánszky Ákos 2006-ban megjelent kitűnő kritikai antológiája építészeti, filozófiai, művészettörténeti szempontból járja körül a monumentalitás fogalmát. Louis Kahn szerint a monumentalitás fogalma úgy is definiálható, mint egy építményben rejlő szellemi minőség esszenciája, amely „felkelti az örökkévalóság érzetét, nem tehető hozzá semmi, és nem vehető el belőle semmi”. (Louis Kahn: Monumentalitás. 135–145. pp.) Skardelliék házának valódi dilemmája, hogy a tökéletes használati funkcionalitáson, az építés, kivitelezés funkcionalizmusán, valamint az épületet átható mérnöki logikán túl felfedezhető-e számunkra a monumentalitás valódi értéktulajdonítása, hiszen mint a fenti idézetből is kiderül, a monumentalitás távolról sem egyenlő a terjedelemmel, az épületlépték mértékével.

A monumentalitás hermeneutikáját a homlokzati grafikai képpel, a már korábban említett reneszánsz mesterek anatómiai rajzainak absztrakt átirataival teremtik meg.

Ezek a teljes homlokzaton dinamikusan örvénylő, áramló vonalak nem pusztán az izomrostok megfeszült helyzetét adják vissza, hanem a vonalak áramlása optikailag különféle síkokra, szeletekre, alakzatokra bontja az épület felszínét. Ezek a geometrikus fragmentumok bizonyos pozíciókban ablakként szolgálnak, ám legtöbb esetben a két árnyalatban porszórt szürke acélburkolat az épülettömeg optikai felbontásában, a lépték és méret humanizálásban játszik szerepet. Végeredményben ez az az eljárás, amivel az építészek a csarnok óhatatlanul ipari, mérnöki logikából fakadó, érzelmileg nehezen befogadható funkcionális perfekcióját ellensúlyozni képesek.

A látogató ugyanis nem akar egy tökéletes épületgép alkatrészévé válni, divatos szóval élve egyfajta biodíszletként közreműködni egy épületben zajló rendezvény résztvevőjeként, hanem ennek a dinamikus grafikai, optikai áramlásnak az érzelmi hatása alá szeretne kerülni. A ház optikai képének értő, befogadó olvasója szeretne lenni, aki rész és egész dinamikus arányait felfogni képes. Az épületen körbefutó vonalak optikailag szétbontják, befogadhatóbb léptékűvé teszik az összképet, ami a tervezők részéről mesteri fogásnak bizonyult. A méretből fakadó monumentalitás lassan valódi értékekkel töltődhet fel.
 

Még több kép a galériában!