Tégla és pártázat

Rejtőzködő art-deco Budapesten.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Tégla tematikánkban ezúttal kevésbé ismert épületeket válogattunk, amelyek talán azért maradtak többségükben visszhang nélkül, mert nem illenek a fősodorba. Az art deco meghatározása egyébként is problémás, a harmincas években épült házakról néha nehéz megítélni, hogy a hazai modern egyedi változatáról van szó, vagy inkább az art decóhoz soroljuk őket. Az alább bemutatott házak kétségkívül szándékoltan dekoratívak, még ha bizonyos vonatkozásban egyértelműen magukévá tették is a modern építészeti elveket.
 

Az art deco az utóbbi időben kifejezetten divatba jött; az építészettörténet is egyre gyakrabban foglalkozik vele. Vélhetően a közönség szívéhez is közelebb áll az építész-szemmel néha kissé suta arányú, esetleges díszítéssel próbálkozó építészet, mint a klasszikus modernizmus szigorú dísztelensége, annak mesteri arányai dacára. Az art deco, ahogy neve is mutatja, az iparművészet és az építészet terén is vállaltan a díszítettségre törekedett, az erőteljes vizuális hatásokra, amihez többnyire a luxus és a nagyvárosi életérzés társult. Legjellemzőbb, legkönnyebben beazonosítható építészeti példái az amerikai és távol-keleti felhőkarcolókon, mozikon, áruházakon jönnek szembe, Magyarországon nem találunk a stílusra ilyen nagyszabású példát. Nálunk inkább a klasszikus modernnel párhuzamos jelenségként mutatkozik, a geometrikusan egyszerű tömegekkel tervezett villák, bérházak egy-egy részletének dekoratív megformálásában. A következő példák kivételt képeznek, egységes formanyelvük, a tégla és világos kő együttes használata rokonítja őket, és egyúttal ki is emeli a korszak, a harmincas évek épületei közül.

Elsőként egy „valódi” art deco alkotás, Budapest első felhőkarcolója: Az 1912-13-ban Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján átadott Országos Társadalombiztosító Intézetet 1930-31-ben a tervezőpáros oldal irányban és felfelé is bővítette, a tervezésben már Sós Aladár, Komor veje is részt vett. Az eredeti szárny tükrözésével létrejött hatalmas tömböt megkoronázó, középtengelyben álló, 18 szintes, visszalépcsőző torony méretével és klasszikus art deco díszítésével meglehetősen egyedülálló monumentalitást kölcsönzött a nagyvárosi funkciójú középületnek. A pártázat, a sarkokon álló gigászi szobrok mind az art deco világvárosi formakészletéből származnak, sok korabeli, meg nem valósult budapesti épület tervein köszönnek vissza. 1969-ben azonban az egyetlen megépült példányt is le kellett bontani, mert egyik építőanyaga a 2. világháború előtti évtizedekben előszeretettel alkalmazott CITADUR, azaz bauxitcement volt, amiről később kiderült, hogy elmállik, és életveszélyessé válnak az ebből készült szerkezetek. Így már csak képről ismerhetjük a még tornya nélkül is tisztelet parancsoló, máig a társadalombiztosítást szolgáló intézmény eredeti állapotát.

A tégla és pártázat a közel-keleti (asszír, babiloni) építészet jellegzetessége, nem csoda ha a következő két épület keleti asszociációkat ébreszt. A 2. kerületi Tüdőgondozó egy forgalmas és jellegtelen kereszteződésben áll, talán ezért sem figyelnek fel rá sokan. Almási Balogh Lóránt 1931-ben átadott, eredetileg is erre a célra tervezett, tetőtől talpig tégla épülete egészen egyedi ízt képvisel a budapesti épületanyagban. Szerkezete már vasbeton, statikusa az első magyar mérnöknő, Pécsi Eszter, aki Fischer Józsefnek a magyar modernizmus kérlelhetetlen hívének a felesége volt. Sík, párkányok nélküli téglahomlokzatainak tagolása, ablakosztása, billenő acélablakai már a modernizmust mutatják, részletei azonban funkcióját megcáfolóan dekoratívak. A pártázatos saroktorony, a lőrésszerű ablakok, illetve az ablakokat függőlegesen összefogó keretezés és az ablakkötények kőfaragványai, valamint az ablakrácsok egyértelműen az art deco ízlésre vallanak. A tervező a tégla és a világos kő kontrasztjával játszik, ahogy ez az art decóban egyébként is szokás volt, de a szigorú moderntől eltérő hazai modernizmusban is bőven van rá példa, többnyire sötét klinker és sárgásfehér mészkő vagy műkő párosításával. A vöröses tégla alkalmazása azonban ezt a furcsa, a környezetétől mindenben elütő házat határozottan keletiessé teszi.

Sokat kell utaznunk, hogy párjára akadjunk: a kilencedik kerületben, cseppet sem előkelő környezetben, a Soroksári út egyik mellékutcájában a Dandár utcában áll a Dandár fürdő szintén téglahomlokzatú, pártázatos épülete. Maróti Kálmánnak 1930-ban megnyílt háza eredetileg közfürdőnek készült, a környék fürdőszoba nélküli lakásainak lakói számára, de ide jártak a Boráros téri kofák és rakodómunkások is, ha felfrissülésre és megtisztulásra vágytak. Prózai funkciója dacára az épület homlokzata olyan, mintha egy keleti, vagy még inkább mesebeli keleti kastélyba lépnénk be. Kőkeretes kapuk, sőt kapuzatok, erőteljes pártázat, függőleges lizénák a homlokzaton, dekoratív fémszerkezetek – mintha csak a nagyvárosi nyomorúságot kívánta volna a tervező feledtetni a dekoratív épülettel. Talán a Tüdőgondozó is azért mímelte magát kiskastélynak, hogy a tüdőbaj rémét elhessentse.

Ez persze csak feltételezés, de az biztos, hogy az 1922-ben átadott Fő utcai bíróság és börtön épületének architektúrája nem a véletlen műve. A sötét klinkertéglával burkolt, kőlábazatos, bejárati oldalán hatalmas pillérekkel és díszített ház a törvény szigorát üzeni az esetleg megtévedt állampolgárnak. 1909-ben írtak ki pályázatot a tervezésére, a nyertes Aigner Sándor azonban hamarosan elhunyt, így a házat Jablonszky Ferenc tervei alapján fejezték be. Komor, erődszerű, klasszikus tömegtagolású épület, közép- és sarokrizalitokkal, de részleteiben és arányaival már egy új formanyelvet képvisel, amely utólag leginkább az art decóhoz sorolható. Megjelenésében alapvetően eltér a kedélyeskedő eklektikától, a modern jog palotáját inkább az amerikai magasépületek mintájára képzeli el. Itt ítélték halálra Nagy Imrét, innen szökött meg a whiskys rabló néhány lepedőt összekötve, és itt tüntettek Gulyás Márton fogvatartottért, aki nem átallotta festékes bödönnel megdobálni az államfő palotáját. A forma és funkció teljes egységben van, a figyelmes szemlélő még olyan, a tervező humoráról tanúskodó játékos részleteket is felfedezhet, mint a hátsó börtönszárny homlokzatán a szögesdrót mintájú ablakrácsok.

A tégla és világos kő párosában rejlő lehetőségeket kiaknázó harmincas évekbeli épületek közül minden bizonnyal Györgyi Dénes és Román Ernő Markó utcai trafóháza a legkiforrottabb. Ez az az épület, amit az építészettörténet is rangos helyen tart számon. Az 1929-1930-ban épült transzformátorház eredeti funkciójában a rendszerváltozásig működött, 2018-ban a DPi design tervei alapján irodaházzá alakították át. A szűk utcában álló, feltűnő téglahomlokzatú épület műemlék, szerkesztésének szellemisége modern, megjelenése mégis az art decót idézi. Ritka és kiemelkedő példája a korszak gondolkodásának, amelyet hiba lenne ilyen-olyan szűk kategóriákba gyömöszölni. Oldalhomlokzatának vertikális tagolása a funkció következménye, amelyből a tervező keze nyomán formai játék született: a pincében elhelyezkedő olajtartályok négyzetes keresztmetszetű szellőzőkürtői futnak végig a falon, csak éppen 45 fokkal, átlós irányba elfordítva. az utcai homlokzat ablakosztása is a függőleges irányt hangsúlyozza, az ablakok tengelyében világos kővel vaskosan keretezett kapuzat kap hangsúlyt, és kölcsönöz erődszerű megjelenést az oldalt felszabdalt kubusnak.

A bemutatott példák bármennyire is eltérnek esetleg hangulatukban, a tégla és világos kő párosa mindnek valamiféle archaikus karaktert kölcsönöz, el- és kiemelve őket a nagyvárosi masszából.