„Az átlátható lépték izgatott...”

Feltörekvők sorozatunkban júliusi Balaton-parti tematikánkhoz illeszkedve Béres Attila keszthelyi építész mutatkozik be

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Béres Attila vonyarcvashegyi és Kőszeg melletti kabinházát, illetve első hazai munkáját, a Hideg-házat mi is bemutattuk, utóbbi a nemzetközi sajtóban is szép karriert futott be. A Béres Építésziroda hazaitól némiképp eltérő tervezői és szakmagyakorlói attitűdje – amit az észszerűségben gyökerező következetes építészeti minőség mellett leginkább a megfontolt tudatosság jellemez – nem véletlen: Attila több mint egy évtizeden át a norvég Saunders Architecture iroda külső munkatársaként dolgozott, és küzdötte fel magát projektvezetői státuszba. Mindezt Magyarországról, mert a jövőjét és otthonát hosszú távon itt képzelte el. 
 

Házaira, melyek közül sok szűkebb pátriájában, a Balaton környékén épült fel, egyfajta szerény öntudatosság jellemző: nem akarnak többek lenni önmaguknál, de kevesebbek sem. Vállalják épített karakterüket, azt, hogy mesterséges, ember alkotta részei a természetnek. Nem bújnak sem a mesterkélten visszafogott, sem a formalizáló illeszkedés álarca mögé, de nem is harsogják túl a környezetüket. Magas minőségük hátterében megkérdőjelezhetetlen szakmai és építőmesteri tudás áll, amely a hagyományt úgy tiszteli, hogy közben tudatosan a jövőnek épít. A norvég iroda, a Saunders Architecture szemlélete egyértelműen hatással volt építészetére, de az, hogy éppen oda került, nem véletlen, hanem tudatos döntések sorozatának következménye.


Kezdjük az elején, miért választottad az építész pályát?

Valójában nem emlékszem arra, hogy tudatosan erre készültem volna, például sokáig állatorvos és informatikus is szerettem volna lenni. Az viszont furcsa, hogy nemrég  a kezembe került egy alsó tagozatos rajzfüzet, amibe szórakozásból rajzoltam – rajzolni mindig is szerettem. Legnagyobb meglepetésemre alaprajzokat találtam benne, hozzárendezett homlokzattal. Bevallom, nem emlékszem, hogy miért, milyen elképzelés alapján készültek. A családban nem volt építész, gimnáziumban láttam először egy építészhallgató munkáit közelebbről. Mivel a rajzolás mindig érdekelt, és matek-fizika fakultációra jártam, az építészet lett az a közös halmaz, amiben benne van a műszaki és a művészeti vonal is. Az egyetemen kezdett aztán kitisztulni, hogy mennyi mindent lehet ezzel a végzettséggel csinálni. Az már ott eldőlt, hogy a tervezés érdekel, azon belül is a kis lépték, nem vonzottak a felhőkarcolók.

Az átlátható lépték izgatott, ahol a tervező az apró részeket is egyben tudja kezelni.

Voltak meghatározó tanárok az egyetemen, akik formálták a szemléletedet?

A középülettervezési tanszéken diplomáztam, de a praxisban végül visszakerültem a lakóépület-tervezéshez. A negyedéves komplex tervet és a diplomámat Lenzsér Péternél készítettem, vele egy rugóra járt az agyunk, jó egyensúlyban volt a praktikum és a költészet. A lakó tanszéken Masznyik Csaba tankörében voltam, a szemlélete nagy hatással volt rám, rövid ideig az egyetem után dolgoztam is nála. A Lakóépülettervezés volt az első tárgy, amikor egy házat végig kellett gondolni sok szempontból. Azt gondolom, ehhez még annak is jó érzéke van, aki nem építész, működik az otthonról hozott érzék. Az egyetemen az volt az izgalmas, ahogy ez a laikus tudás építészetileg mérhető dolgokba fordul át.

Csaba előadásai arról szóltak, hogy megértsük a modern lakóház történetét a népi építészettől a modern villáig, vagy hogy a szimpla házépítés és villaépítés között mi a különbség. Többek közt ebben is rejlik például a tömegízlés és művészi ízlés közötti különbség magyarázata. Megmutatta, hogy azért kell tanulni az építészetet, hogy megértsük a házak rejtett mondanivalóját.

A közízlés és az építészeti ízlés közti szakadékot hogy hidalod át? A házaid elég messze állnak a megszokottól, kifejezetten „építészesek”…

Azt vallom, hogy nem lehet az ember elégedetlen a megrendelőjével. Távol áll tőlem az a mentalitás, hogy fotózzuk le gyorsan a házat, mielőtt beköltöznek és tönkreteszik. Irodai szinten abba a rétegbe tartozunk, akiket a megbízók tíz százaléka választ. Nem reklámozzuk magunkat direkt módon, a referenciák alapján találnak ránk, így tudja a megbízó, hogy tőlünk mire számíthat. Ennek persze veszélye is van, nem lehet lejjebb adni a színvonalból, amit a médiában mutatunk. A munka elején mindig megkérdezem a klienst, hogy talált ránk. A skandináv tapasztalataim egyike pont ez volt, ott is épülnek csúnya házak persze, de köztudomásúan nincs ekkora szakadék a magas ízlés és a tömegízlés között, a tradíció töretlenül fejlődött tömegépítészetté.

Valószínűleg részben a közízlés magas színvonala vonzott a skandináv építészethez: nem fényűző, nem sok pénzbe kerülő házakat építenek, és van közmegegyezés abban, hogy ez mitől lesz jó. 

Hogyan kerültél ki Norvégiába?

Harmadév után 2004-2005-ben Finnországban töltöttem egy félévet Erasmus programban. Az Oulu-i Egyetem az északi sarkkörhöz közel található, a világ legészakibb építészeti egyeteme. A skandináv építészet természetközeli szemlélete már akkor vonzott. Nagyon hirtelen döntés volt, csütörtökön döntöttem el hogy hétfőn beadom a pályázatot, a pályázati portfólióm körülbelül két névjegynyi volt. A kurzus, amin részt vettem, Modern Nordic Architecture címmel futott, a finn állam is támogatta, és része volt, hogy Skandináviában tanulmányutakat, workshopokat szerveztek, nemzetközi rangú külföldi előadókat hívtak. A hidegben, a sötétségben eljutni egyik-másik helyre szürreális volt, de máig meghatározó élmény.

Az egyik workshopon egy alkotóhét keretében találkoztam Todd Saunders kanadai származású norvég építésszel, aki ott előadó volt. Utcabútort terveztünk és építettük, aztán teszteltük a városban különböző helyzetekben, a befagyott tengeren, iskolaudvaron, múzeum előcsarnokában. A kurzus végén Todd többeknek, akikkel elégedett volt, névjegykártyát adott. Amikor később úgy döntöttem, hogy szakmai gyakorlatra külföldre szeretnék menni, a Monarch programon megismert néhány építésznek küldtem emailt. Todd volt, aki azonnal válaszolt, hogy szívesen lát, így Leonardo ösztöndíjjal kimentem, fél évet dolgoztam Bergenben. Előtte lediplomáztam, de az ösztöndíj miatt fél lábbal még diáknak érezhettem magam. 2008-ban, hat hónap munka után aztán meghívtak, hogy leszerződtetnek, költözzek ki.

 

Száz emberből kilencvenkilenc igent mondott volna, te miért döntöttél máshogy? 

Én azért mentem külföldre, hogy szétnézzek, tanuljak, de mindig bennem volt, hogy haza akarok jönni a családom, a környezet miatt. Akkor kerültem oda, amikor Saunders újraépítette az irodát, alapember lehettem volna. Nem akarok elcsépelt, nagy szavakat használni, mint mondjuk hazaszeretet, a lényeg, hogy minden normális ember igent mondott volna, én nemet. Pár hét múlva új ajánlattal kerestek meg, dolgozzam nekik távmunkában. Akkoriban az internet már éppen alkalmas volt erre, létezett video-telefonálás, képernyőmegosztás.

Hat hónapos tesztidőszak után, ami alatt egy konkrét projekten dolgoztam, 12 éven át tartott az együttműködésünk.

95%-ban Magyarországról bonyolítottam észak-amerikai, skandináv projekteket, de terveztünk házat Isztambulba és Francia Polinéziára is. Később, amikor eldöntöttem, hogy teljes kapacitásommal az itthoni feladatokra fogok koncentrálni, fél évre előre jeleztem, hogy kiszállok. Én ott „első tiszt” voltam, a 12 év alatt a fejemben összegyűlt tudást is át kellett adni. Amíg velük voltam, erre tudatosan törekedtem. A norvég kapcsolat a mai napig él, máig felhívnak, ha kérdés merül fel valamivel kapcsolatban, gyakran kikérik a véleményem az új projektek koncepcióterveinél is.

Miben látod a különbséget a skandináv és hazai építészeti praxis között?

Általánosítani nem szeretnék, de leginkább a lényeglátás, a tudatosság terén láttam különbséget. Más a munkamódszer, tudják, hogy nem lehet keretek nélkül élni. Nincs éjszakázás, határidő csúszás, elképzelhetetlen, hogy az építész olyan házat tervez, amiben az ízlését ráerőltetni a megrendelőre. A lényeglátás abban is tetten érhető, hogy úgy gondolják, ha túl távol kerül egymástól a ház és a hozzá fűzött magyarázat, az nem jó.

Az egyik legfontosabb nyugat-európai tapasztalatom, hogy amit magyarázni kell, az senkit nem érdekel. Kedvelem a magától értetődő, jó megoldásokat.

Én a hazai egyetemi oktatásról alapvetően jó véleménnyel vagyok. Úgy fogalmaznám meg, hogy jó szerszámos ládát kaptunk, dacára annak, hogy voltak beragadt gondolatok, módszerek: például tiltották a számítógépes tervezést az első 3 évben. 2001-2007-ig jártam a Műegyetem tradicionális képzésére, szerettem és máig tisztelem. Ehhez képest Finnország egészen más volt, egy vadonatúj infrastruktúrával rendelkező, fiatalos egyetem, mindenkinek volt saját íróasztala, profi modellezőműhely működött, nagyon jó feltételek voltak. Friss volt a program, a tematika is, nagy kitekintést adott, főleg a kortárs és modern építészet vonatkozásában. Tanulságos, hogy a finn identitást tudatosan építették fel a huszadik században, a hagyományosan magas színvonalú építészeten, tárgykultúrán, a textilművészeten keresztül. De például a tanulmányutakon azzal is szembesültünk, hogy a skandináv népek építészete mennyire összefonódik, milyen nagy hatással van a régióra. Nálunk ez nem történt meg, a háború utáni időszak nagy szakadékot teremtett, látványos visszaesés-átalakulás mutatkozott. Erre tett rá egy lapáttal a rendszerváltás, amikor a magánépítkezésekre a tüzépek bővülő kínálata rászabadult. A magyar tömeges építészet nívója legmélyebben szerintem a rendszerváltás környékén volt. A tradíciók folytonosságának hiánya, illetve félreértelmezése itthon nagy probléma. Alapítója vagyok a Keszthelyi Városvédő Egyesületnek, ahol többek között az is célunk, hogy egy kis léptékű városban se csak a tradicionális épület legyen műemlék.

Valahogy meg kell értetni a városlakókkal és a döntéshozókkal, hogy egy számukra esetleg ronda lakóház vagy középület is lehet építészetileg védendő, a Balaton körül sok jó példa van az értékes modernre. 

Hogy jött létre a saját irodád és milyen munkákat vállalsz szívesen? 

Az itthoni munkáknak erős felütést adott az első projektünk, a Kőszegen megépült Hideg-ház. Érdekes módon Magyarországon először nem volt visszhangja, aztán ahogy a nemzetközi médiában megjelent, itthon is felfedezték. Máig kicsit abból élünk, sokszorosan visszaköszön. Amíg megvolt a norvég háttér, a magyar projektek között válogathattunk – feleségem, Balázs Jusztina is építész – olyat vállaltunk el, amit érdekesnek tartottunk, ami lelkesítő volt szakmai szempontból is. Egyre több, érdekesebb munka talált ránk, amivel túlórákon hétvégéken tudtunk csak foglalkozni. 2016 körül a norvég vonalon átmentem részmunkaidős foglalkoztatásba, aztán 2019-ben dönteni kellett, hogy a család mellett egy héten hány órát akarok építészettel tölteni.

A feltörekvő irodák többnyire úgy jönnek létre, hogy bizonyos tapasztalatszerzési idő után kiválnak egy nagyobb irodából. Én a külföldi tapasztalataim alapján próbálok irodát vezetni. Pikáns feladat, és nyilván hiányosságai is vannak ennek a modellnek, a szemléletet fordítom le a magyar gyakorlatra. Rugalmasak vagyunk, minimum hárman dolgozunk, de nem vagyunk soha öt-hat főnél többen. Ez persze a léptéket is korlátozza, ha nagyobb feladat adódik, projekt alapon tudjuk bővíteni a csapatot. Szándékosan nem építek nagy iroda-gépezetet, mert az meghatározza az irányt, gazdasági értelemben kényszerpályára állíthat.

A múlt héten egy hatalmas projektre mondtam nemet, mert környezetvédelmi szempontból nem értettem vele egyet. Egy nagy iroda nehezebben engedheti meg magának, hogy ilyen feladatokra nemet mondjon.

Milyen típusú munkáid vannak?

Sok kicsi házunk van, gyakran tervezünk a Balaton környékére. Ezen kívül tervezünk Kőszegre, illetve más nyugat-magyarországi településekre, Budapestre és az agglomerációba is. Egyszerre 6-8 családi ház, nyaraló kivitelezése zajlik, és ezzel párhuzamosan ugyanennyinek a tervezése. Ötleteket mindenkitől szívesen látok, de a felelősség az én vállamon van. Norvégiában nem egyedül vittem a projekteket, de itthon nem rakom rá a munkatársaimra a döntés súlyát. Így csak magamat okolhatom a rossz döntésekért – nem lehet másra mutogatni. 

Az építész fő feladata manapság, hogy segítse a megrendelőt a döntéshozásban. Szűkíteni kell a kört, mert akkora a választék az építőanyagokban, műszaki megoldásokban, hogy még a szakmabelieknek is nehéz jó döntést hozni.

A konkrét feltételrendszer vagy a fix büdzsé például segít, mert akkor a döntéshozásnál van racionális keret. A népi építészet vagy a szociális bérlakás-projektek – amiből nálunk nagyon kevés van – jó példát adnak a racionális tervezésre. Kedvencem (lenne) egy szociális bérlakás projekt, ott nincs mese, racionálisnak, hatékonynak kell lenni, de mégis építészetileg érdekes házat kell tervezni, nem cukrászipari habkinyomóból kijövő formákat. Érdekes Csok-os házat tervezni például jó tornagyakorlat az építész agynak. A másik véglet a megbízói sztár-allűr: ha az illető nem tud döntést hozni, vagy irracionális elvárásai vannak. Volt rá példa, hogy 4000 soros excell táblát hozott a megrendelő – nem lett belőle megbízás. De csak addig vagyok kritikus, míg eldöntöm, hogy elvállalom-e a munkát, onnantól illik korrektül végigcsinálni. Tervezési fázisonként szerződünk, közben is ki lehet szállni, ha mégsem beszélünk egy nyelvet. Mivel nem költünk fizetett reklámra, nagyon ügyelünk a média-megjelenésünkre, illetve a honlapunkra – ez eleve jó bemutatkozási lehetőség a potenciális megbízóink számára. 

Zajlott tavasszal egy sorozat a KÉK-ben a nemzeti építészeti kánonról, tágabb értelemben az építészetben megjelenő identitásról. Te mit gondolsz erről, hogy nyúlsz egy új feladathoz?

Nem gondolom, hogy egy ilyen sokszínű országban „egyszínű” választ lehet adni erre a kérdésre. Persze kár lenne összetéveszteni a szabadságot a szabadossággal. Ha nekem kellene kánont megfogalmaznom, arra törekednék, hogy jól körülírt keretek között legyen sokszínű a kép. Érteni kell hozzá a múltat, szükséges a helyi identitás. Igen…

a Rubik-kockától a tarsolylemezig ebbe valahogy mindent bele kell tudni „desztillálni”.

Alapvetően azt gondolom, hogy tradicionális környezetben tradicionális gyökereken nyugvó kortárs házat szükséges építeni. Korlenyomatot kell tervezni, senkit nem érdekel, hogy tudsz-e készíteni egy 150 évvel ezelőttinek tűnő házat. A közeg meghatározó: van olyan településrész, ahol elsődleges a tradíció, van, ahol értékes modern a kontextus, ott ahhoz kell jól illeszkedni, és van, ami messze van minden épített értéktől – ott tiszta lappal lehet indítani a tervezést, ott több lehetőség nyílik a kísérletezésre.  

Nehéz kérdés az építészeti önmegvalósítás, hiszen tízből tíz projektnél nem lehet ez a fő szempont. Ugyanakkor a szabályozott hagyománykövetés – az adott anyag, szín, tetőhajlás másolása, ismétlése – egy idő után unalmassá válik, kifut a lehetőségekből. Megvan a trendje a nyugati példák importálásának is, de ez adott ponton túl veszélyes, terjed a Pinterest-építészet. Jó ízlés rossz helyen? Most van egy izgalmas feladatunk, Vászolyon körülbelül 10 szőlőhegyi gazdasági épületet tervezünk, itt alapvető a hogyan kérdése. Szerencsés település, van mire vigyázni, így lehet is erre „alapozni” építészetileg.

A hagyományokhoz viszonyulás tekintetében alapvető példa számomra az a projekt, amin a Sanders Architecture csapatával dolgoztam, és szerintem az iroda legjobb, a nemzetközi médiában is jegyzett projektje, a Fogo Island Inn. Egy tradicionális építészettel bíró, elhagyott kanadai szigetre kellett szállodát és művészeti stúdiót tervezni, olyan közegbe, ahol minden esszenciálisan régi, népiesen tradicionális. Abszolút kortárs házak születtek, de benne van a hagyomány egyfajta spontaneitás, esetlenség révén.

Mi foglalkoztat még az építészet területén?

A településtervezés hatásai, következményei nagyon érdekelnek, de nem vagyok benne képzett, inkább a következményeivel szembesülök. Szerintem alulértékelik a településtervek fontosságát és főleg a tervezéssel, döntésekkel kapcsolatos morális felelősséget. A településkép nem kizárólag az építészeken múlik, legtöbb esetben a döntés az ingatlanfejlesztők és lobbisták kezében van, a jó településtervnek fontos szerepe lenne a mértéktartásban.

Kis beruházásoknál jó, ha van egy szabályrendszer, a nagy beruházásoknál viszont a valódi szakmai párbeszéd lenne hatékony, ami olyan egyedi szabályok megalkotását eredményezi, amihez társadalmi elfogadás és adott esetben társadalmi haszon társul. Nem mindegy, milyen hatással van a szabályozás a meglévő városi közegre. Keszthelyen például jelenleg a szabályozás arra ösztönzi a beruházókat, hogy a védett történelmi belvárosban bontás után újat, nagyobbat építsen. Felfoghatatlan ellentmondás. Ahogy nőnek és átalakulnak a települések, mérlegelni kellene, hogy elveszítik-e azt, amiért szeretjük őket.

Biztos, hogy egyre több lakás kell, miközben fogy a népesség és pusztul az épített örökség jelentős része? Sok esetben a településtervezés nagy hibája az átfogó stratégiai gondolkodás hiánya, a rövidlátás.

Részben azért alakult nyolc éve a Keszthelyi Városvédő Egyesület, hogy az ehhez hasonló ellentmondásokra felhívjuk a figyelmet és egyben válaszokat is keressünk. Önkéntes alapon dolgozunk, tiszta, önzetlen lokálpatriotizmusból teszünk javaslatokat helyi ügyekben. Ha szemléletet tudunk formálni, ötleteket elültetni, azt már sikerként éljük meg. Néha sziszifuszi küzdelem, de vannak kézzelfogható eredményei – például javult a zöldfelületek értékének megbecsülése, az épített örökség fontossága. Keszthelyen egyébként országos szinten nagyon sok építész működik. Szeretnénk elérni, hogy egy-egy, a várost érintő döntés kapcsán érdemi szakmai vita legyen. Az ilyen, politikától független vitának leszűkült a tere, mi arra törekszünk, hogy a hosszú távú és közös városérdeket képviseljük.

Hogy képzeled az iroda jövőjét?

Nincsenek nagyratörő terveim, a munkámat akarom igényesen végezni, a legkisebb munkában is ugyanazt a minőségi szolgáltatást nyújtva. Nyugodtan szeretnék aludni, látni a bevitt energia megtérülését. A nemzetközi publikáció jó visszajelzés arról, hogy jó úton járunk, jó döntés volt nemzetközi irodából kis vidéki építészirodára váltani. Világhírű kiadóknál vagy Kengo Kumával egy oldalon megjelenni mégiscsak jót tesz az egónak...

Számomra fontos, hogy a munkám során nem kellett elveket feladni, elköteleződni. Szívesen terveznék komplexebb projektet, például társasházat, középületet – Norvégiában sok nagy léptékű munkán dolgoztam. Ez más szintje a gondolkodásnak, összetettebb feladat, más kihívás, és egyben folytonos tanulási kényszer is. Itthon egyelőre nem valósult meg hasonló munkánk, de lenne rá fogadókészségünk. Van olyan apró projektünk is, ahol többe került a tervezés, mint amennyi bevételt hozott – működő irodaként ezt kell egyensúlyban tartanunk. A cél, hogy jó irányba menjen a hajó; fontosnak tartom azt is, hogy eljusson az emberekhez az, hogy miket tervezünk, és hogyan valósult meg. Az OCTOGON jó szűrő a minőségre. 

Béres Építésziroda | Web | Facebook