Az egyszerűség luxusa

Az építész saját családi háza, Csíkszentlélek.

• Szöveg: Wesselényi-Garay Andor
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

A 2004 óta önálló Csíkszentlélek öt kilométerre fekszik Csíkszeredától a Bánátus patak völgyében. Lőrincz Barna 2010-ben fogott önálló családi háza tervezésébe egy faluszéli telken, amely mára a beépítések miatt fokozatosan külvárosi környezetté vált. Cikkünk az OCTOGON magazin 175-ös (2022/3-as) lapszámából.
 

A telekről rálátás nyílik a falu két viszonyítási pontjára, a templomra és a Véreskép nevezetű emlékműre. A templomról a falu első, 1332-es említése során is nyilatkozik egy okirat, a Véreskép pedig annak a győztes csatának az emlékét őrzi, amelyet a határban a székely seregek arattak a tatárok felett 1694-ben. Ugyancsak meghatározó a Nagysomlyó közelsége, továbbá – mintegy természeti térfalként – a háttérben húzódó Hargita látványa.

Az idilli környezet vonzerején túl a telek érdekessége abban a kettősségben rejlett, amelyet a falu viszonylagos közelsége és az akkor még beépítetlen táj jelentett. Annak lehetőségét, hogy nem egy kompakt, kialakult szövetbe kell új házat tervezni, Lőrincz Barna úgy használta ki, hogy némiképp szoborszerű, de egynemű anyaghasználatával a csűrök hangulatát idéző épületet tett a telek közepére. 

A székelyföldi falvak körül terjengő szubruráliákban egészségtelenül keverednek a vadul burjánzó fejlődés kaotikus tárgyleleményei a hagyományos életmód folyamatosan korrodeáló házrekvizitumaival. Lőrincz Barna ezért látványos, építészeti autonómiát hirdető ház helyett olyan, találtnak tűnő tárgyat helyezett a telekre, amelyik éppúgy kapcsolódik a táj rögzített elemeihez, mint amiképp reflektál az épített környezet már említett kettősségére is.

A tájkaraktert mentális értelemben is meghatározó három elem, vagyis a templom, a Nagysomlyó és a Véreskő alakítják, formálják és deformálják a házat – az épített helyett – olyan tájkontextust és térbeli összefüggéseket keresve, amelyek a helyszín pszeudourbanisztikai-szubrurális adottságai miatt egyébként nem állhattak rendelkezésre. A fiatal építész a metszések és kiharapások elvével élt, amelyek aprócska formai beavatkozásokként megfelelő intenzitású átmeneti helyzeteket alakítottak külső és belső; építészet és természet között. Ugyanezek a játékok tették lehetővé azt is, hogy a ház geometriai eszközökkel keressen – és találjon – kapcsolatot a már említett tájelemekkel.
 

A Véreskő irányába törik meg az utcai bütühomlokzat, a gesztust a Nagysomlyó felé tett biccentésként követi a bejárati homlokzat ereszvisszametszése. A kidőlő kerti homlokzat a fákkal és a virágokkal keresi a kapcsolatot, ugyanitt a sarokablak lépcsős kiharapása pedig a távoli templomtornyot emeli az (ön)értelmezés horizontjára. Míg kívülről a helyszínt kontextualizáló elemek faragják és harapják, nyírják és csiszolják a tömeget – helyére is horgonyozva evvel a házat –, belülről a fenti formajátékok következményeként jelentkező rések és nyílások; metszések és sűrűsödések szervezik a teret, modellálják a fényeket és keretezik a látványokat.
 

Lőrincz Barna családi házának megfelelő kereteléséhez egy pillanatra fel kell idéznünk azt a tanácstalanságot amely a „székely ház” mibenléte kapcsán jellemezte a nullás évek helyi szcénáját. Korántsem volt ugyanis egyértelmű, milyen formai- és tömegszervezési válaszokat lehetne – kellene – találni a modern székely lakóház problémájára. Milyen építészeti eszközökkel lehetne kezelni a felbővülő programot, a kényelmi szolgáltatások által kikövetelt bonyolultabb helyiségkapcsolatokat anélkül, hogy a falukép ritmusát szétverő házak születnének. Ebben a faluképvédelmi programokkal és a Székely Ház pályázat által is megtámogatott folyamatban kerültek a csűrök az érdeklődés középpontjába, amelynek során nem csak az derült ki, hogy egy olyan emlékanyagon ülnek a székely építészek, amelyik a legtöbb elemében – sztereometrikus, de picit aszimmetrikus forma; egynemű anyaghasználat; geometriai részletek; transzparencia és hatalmas, de eltérő sűrűségű térkompozíció –, megfeleltethető a kortárs építészet szerethető és divatos attribútumainak. Kiderült az is, hogy a faluképben rendelkezésre áll egy olyan archetípus, amelyik alkalmas akár szélsőségesen nagy programok, így egy villa befogadására is. 

Lőrincz Barna házának különlegessége, hogy a rafináltnak tűnő telepítési és motiválási koncepcióján túl egy pillanatra sem hagyja, hogy kiüresedett közhellyé váljon a csűrökre tett hivatkozása.

A ház az ősi szabályoknak megfelelően a telek közepén áll két, térben is jól elkülönülő udvarra osztva a portát, egynemű, kéregszerű anyaghasználata pedig úgyszintén a csűrökből nyerhető tapasztalatokat hasznosítja. Lőrincz Barna eljárása kettős: úgy helyez egyfelől kompakt családi házat a gyengén szabályozott környezetbe, hogy saját szabályrendszerrel pótolja a hiányt, a történeti archetípus felelevenítésével pedig egyértelmű, de visszafogott építészeti választ ad arra a jelenségre, ahogy a külvárosok bekebelezik a falvakat.

Csakhogy. Miközben a csűr karteziánus, Lőrincz Barna átgyúrja ezt az alapanyagot és a székely csűr időtlenségéből növeszt kortárs, dinamikus tömeget. Ennek zártáságát a kerti terasz feletti kihúzható vászon oldja, amely szerencsésen reflektál arra a folyamatra, ahogy a melléképületek a portákon egyre egyszerűbb, puhább, időlegesebb anyagokból épülnek. Noha minden ízében abból származik: Lőrincz Barna végül elengedi a csűrt mint koordinátarendszert, nem engedi el viszont a faluképet, így avval sem vádolható hogy hamisítana egy csűrt magának csak azért, hogy élhessen egyben. 
 

A belső szervezés rendkívül racionális: a bejárattól egykarú lépcső vezet az emeletre, a földszinten pedig a konyha-étkező-nappali térsora nyílik a szülői hálóval. A voltaképp kéttraktusos épületben világos rendszer szerint válnak el egymástól a kiszolgálóhelyiségek és a nagyobb lakóblokkok, hálószobák. A zavartalan használatot egyedileg készített, a tereket rugalmasan összenyitó-elválasztó, emeletmagas tolófalak segítik. Ezek mozgatásával a földszinti élet zavarása nélkül lehet megközelíteni az emeletet, illetve lehet egyetlen helyiséggé ömleszteni a földszinti szobákat.

Lőrincz Barna a kivitelezésben és a mesterségekben jártas édesapjával építette a házat: hagyományos eljárásokat alkalmazva hasznosították a hozzájuk közel állók tudását, a helyben rendelkezésre álló anyagokat. Saját házként, a szokásos tervezési praktikákhoz képest rengeteg „puhán” hagyott részlet maradt a terveken, amelyek a kivitelezés során, a deszkákra rajzolva nyerték el végleges formájukat.

„Kovács, cipész, asztalos, villanyszerelő. Örvendenék, hogyha őseim szakmájának, mintegy folytatásaként, egy jó mesteremberként tartanának számon. Egy valamikor nagyon egységes szövetet próbálok tovább öltögetni. Itthon vagyok” –  mondta el Lőrincz Barna.

Amennyiben a kortárs építészet diskurzusába helyezzük a házat, az leírható a tárgyszerűség, némi túlzással a bútorszerűség, megengedhető intellektuális mértéktelenséggel pedig akár a minimál fogalmaival is. A már bemutatott formálási algoritmus és az egynemű geometriai részletek ugyanis némiképp tényleg hátérbe szorítják azokat az elemeket, amelyeken keresztül házszerű házként ismerhetünk erre az objektumra. Tárgyjellege, jelenség-szerűsége formai értelemben is eltávolítja a székelyföldi házak ikonográfiájától, és lelkesítő alternatívát nyújt egy új, 2.0-ás helyi faépítészet megszervezéséhez.
 

(A cikk a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet gondozásában megjelenés előtt álló, „A valóság ideái, Kortárs ökoregionalista építészet Erdélyben” című album alfejezeteként készült el.)