Arquitecto Pitpit a MINUSPLUS-tól
Mindennapos eset, hogy világhírű színészek ebédelnek, vacsoráznak a pesti vendéglátóhelyeken, az ilyesmit ma már csak az elszánt bulvárfalók jegyzik meg, de az, hogy Jack Sparrow hoppon maradt és nem jutott be az Építészek Háza épületében működő Arquitecto Pitpitbe, a legjobb hírverés a tavaly nyílt bárnak. A MINUSPLUS munkáját az OCTOGON magazin 183-as (2023/3-as) lapszámában mutattuk be.
A legfurább mégiscsak az, hogy itt tavaly nyílhatott egy étterem. A belváros egyik legszebb és leghangulatosabb belső udvarán járunk, amit nem vesznek körbe lakások, így tökéletesen alkalmas a vendéglátásra. Pár száz méteren belül rengeteg vendéglátóhely üzemel ennél sokkal kevésbé alkalmas helyeken. Budapestre igencsak jellemző abszurditás, hogy ez a gyönyörű udvar nagyjából kihasználatlan volt az elmúlt évtizedekben.
Aki szeret a városban kószálni, annak már bizonyára volt szerencséje betévedni a repkénnyel befuttatott belső udvarba. A Magyar Építőművészek Szövetsége székházaként is ismert egyszintes épület szinte elbújik a környező nagyobb léptékű házak között, mintha szégyenlősen rejtegetné vidéki kúria-gúnyáját a sok törtető városi úriember közt.
A század első felében még Széchenyi István üzente meg az ország arisztokráciájának, hogy tessenek városi palotákat építeni a fővárosban. Ifj. gróf Almásy Kálmán 1877-ben engedelmeskedett a felszólításnak és megvette a szóban forgó telket, de érezhetően nem készült fel teljesen a városi életre, és Gottgeb Antal építésztől nem egy tipikus grandiózus városi palotát rendelt, illetve nem egy 19. század végi városi palotát, hanem egy kedves kis városi kúriát, ami inkább illett az ásítozva zötyögő 18. századba vagy egy vidéki kisvárosba. Ám ez a szégyenlős, dísztelen kis palota kincset rejt az ölében. A díszkővel burkolt belső udvart egy kétszárnyú lépcsőfelépítmény és az azt fedő elegáns fémszerkezetű üvegtető uralja, melynek bővérű ívei a szecessziót idézik. A ház maga régies és szerény, ez a lépcsőzet viszont már inkább a huszadik század elejének ízlését tükrözi, és a nyugat-európai art decót, mintha csak Párizsban vagy Barcelonában járnánk. Az udvart három oldalról az épület határolja, az utca felől pedig tömör kőfal védi, amitől az kifejezetten otthonos, intim hangulatú terecskévé alakul. Ezt a már-már mediterrán hangulatú kis privát-piazzát koronázza meg az urbánus eleganciájú art deco lépcsősor, melynek üvegtetejéről szinte földig lóg a túlburjánzó futónövény. Az Építészek Házának udvara így olyan egyedi és szemet gyönyörködtető harmóniát sugároz, amit nem felejt el, aki egyszer járt ott.
És a jelek szerint nem csak nekem volt mindig nyilvánvaló, hogy ebbe az intim köztérbe egy vendéglátóhely kívánkozik. Ahogyan a pár fehér abroszos asztalkából álló trattoriák nyílnak egy olasz kisváros hasonlóan intim középkori sikátoraiban, ugyanolyan természetesen tudna itt a vendég üldögélni egy itallal merengve, fecsegve, mindenféle felhajtás nélkül élvezve az életet, a létezést magát. Tavaly ugyanis Budapest legjobb spanyol tapasozóját, a Padront alapító és vezető Beck Márton régi és új társaival összefogva kibérelte az erről az udvarról nyíló régi Építészpincét és megnyitotta a vendéglátóhelyet, amit ez a páratlan lokáció már rég megérdemelt volna.
A Beck család régóta elkötelezett híve volt a spanyol gasztronómiának, de a vendéglátás rázós pályájára csak azután léptek rá, hogy megszűnt a Malév és a stewardessként dolgozó „madre” munka nélkül maradt. Azóta viszont a Padron minden szempontból bejött: komoly közönség- és kritikai sikereket aratott a maga egyszerű, de hatásos koncepciójával: nem egyszerűen spanyol recepteket főznek, de spanyol alapanyagokból spanyolul főznek, és a helyet is olyan emberközeli átéléssel vezetik, ahogy azt egy spanyol helytől elvárnánk. Itt a tulaj nem nagy Mercivel jön este összegyűjteni a bevételt, hanem folyton ott van, családostul, és csinál mindent, amit kell, amikor meg nem, akkor éppen Spanyolországban kutatja a végigehetetlenül sokrétű spanyol konyhát.
  |
Az Arquitecto Pitpit koncepciója ugyanez – ami működik, azt nem kell megszerelni. Azért a rend kedvéért a stáb elutazott Barcelonába és Madridba inspirálódni és rá is találtak egy új műfajra, melynek itthon eddig hírmondója sem volt: ekkor döntötték el, hogy a Pitpit műfaja a vermuteria lesz.
A vermut ugyan torinói találmány, mégis a katalánok építettek rá életstílust, vagyis stílusos életet: a napközbeni könnyed iszogatás-falatozgatás kultúráját.
A 20. század végén a műfaj kihalni látszott, de a jelenleg éppen nagy visszatérését ünnepelheti, és Barcelona egyik legdivatosabb fogalma lett a vermuteria. A közepesen erős, fűszeres, erősített bor hazánkban sem ismeretlen, de az édes verzió főképp a színházi büfékben, a száraz pedig koktélbárokban fogy – mint a Martini alapanyaga. Barcelonában ma már számtalan kézműves vermut közül választhatunk, de a vermuteria kultúrája nem arról szól, hogy keressünk a legfinomabb, legdrágább vermutot. Talán éppen ellenkezőleg: a vermut legyen könnyű és olcsó, semmi extra, mindössze az élmény megalapozója: az élmény ugyanis a tapas, azaz falatkák, illetve a csodálatos tengeri herkentyű- és hal konzervek, melyeket nagy mennyiségben fogyasztunk hozzá – meg persze a társaság, melyben fogyasztjuk –, hisz a vermutozás mindenekelőtt közösségi élmény.
Beck Mártonék mindezt értik és a Pitpit egyik alapköve a gondosan kiválasztott, nem túl drága, nem túl erős, de pont jól iszogatható csapolt vermut, amit egyenesen Spanyolországból importálnak. Az itt működő régi vendéglátóhelyek által hátrahagyott leharcolt enteriőr újjáépítésére a MINUSPLUS architecture and design csapatát kérték fel.
Alexa Zsolték nem gondolták túl a dolgot: ahogy a vermut íze, a design sem arra való, hogy elterelje a figyelmet a társaságról, az élet mindennapi élvezetétől. Egy erős kezdőmondattal képbe helyezik a látogatót: a lépcsőn leérve azonnal feltárul előttünk a látványos pultépítmény, melynek legyezőszerűen kitáruló, vasszerkezetű üvegteteje érzékien rímel az udvari lépcső üvegtetejére, de a hátulról megvilágított tejüveg és a körbeülhető márványpult egy barcelonai bevásárlóközpont pezsgőbárját is felidézi. Innentől már nyert ügyük van, akit érdekel, tovább olvashatja a designt, de el is feledkezhet róla, hisz pontosan tudja már, hol van. A pultot környező falak fehér csempeborítása és a falra szerelt polcokon sorakozó spanyol élelmiszerek azokat a delikátesz boltokat idézik, melyekben a spanyolok szintén előszeretettel fogyasztanak helyben. És nem hiányozhatnak a szép tonhalkonzervek sem, de ha valaki jobban megvizsgálja a vitrineket, melyekben ezek a konzervek tartózkodnak, akkor kis félmosollyal nyugtázhatja a designer főhajtását a hazai romkocsmakultúra előtt: ezek ugyanis leszerelt és újrahasznosított áramdobozok.
A falak festése Füredi Tamás festő munkái, aki maga is kint volt Spanyolországban a stábbal megismerni a vermuteriákat. A visszafogottan elegáns, de nagyon is praktikus lokális és általános fényt is adó lámpák a Lumoconcept munkái.
Az első pesti vermuteria designja szerencsére nem vált Barcelona-témájú Disneylanddé, viszont könnyed kézzel idézi a kulcsszavakat, miközben nem tereli el a figyelmet a lényegről: a felszabadult társaságról, a napközbeni iszogatásról és falatozástól.
MINUSPLUS | Web | Facebook | Instagram
Az OCTOGON magazin 183-as (2023/3-as) lapszámában sok egyéb mellett a 3h Építésziroda tervezte balatoncsicsói présházról, a MOL Campus belsőépítészetéről, a Grand Hotel Savoy újjászületéséről (INTRAMUROS Építész Kft.) és a MINUSPLUS tervei alapján megvalósult Arquitecto Pitpit étteremről is olvashattok.
Magazinunkra ITT tudsz online előfizetni.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
