Interjú Csomay Zsófiával.
Az utóbbi pár évben egyre általánosabbá vált - erős összefüggésben a gazdasági fellendüléssel -, hogy a ’70-es, ’80-as évek meghatározó épületeit sorra bontják Budapesten. Így történt ez a Volga szállóval, az ORI székházzal vagy a Fő utcai Industrialexport irodaházzal. A Fővárosi Vízművek Székházat jelenleg bontják. Kevés építész kap lehetőséget arra, hogy egykori épülete helyére egy másik, ugyanolyan funkciójú épületet tervezzen. Csomay Zsófiával éppen ez történt. Ennek az „újraépítésnek” a tanulságairól, a tartósság kérdéséről, illetve az építész szerepéről kérdezte Csomay Zsófiát Gyökér András.
Az 1979-80-ban épült Fő utcai Industrialexport irodaházat, a nagyvonalú beépítés és magas építészeti minőség ellenére, a 2000-es évek elején, húsz évvel átadását követően bontásra ítélték. Mik voltak a konkrét okai annak, hogy az új tulajdonos a lebontás mellett döntött?
Az eredeti épületet egy szocialista nagyvállalatnak terveztük, az általuk megadott alapterületi igényre. Ez alapján nem kellett kihasználni a telek adta szabályozási keretek maximumát, így a házat egy elég határozott elv szerint lehetett formálni, kialakulhatott egy városi tér, ami levegősebbé és szabadabbá tette a beépítést. Ez azért volt fontos, mert a Fő utca térstruktúráját erősíteni tudtuk, a kihasítás olvasható volt a homlokzaton. Később a vállalat megszűnt. Három vagy négy tulajdonos után egy osztrák befektető vette meg az épületet, aki első körben megnézette, hogy mennyit lehet a telekre építeni. Kiderült, hogy az 5,5-ös szintterületi mutatóval másfélszer akkora épület kerülhet a telekre, amihez ő mindenáron ragaszkodott, ezért ugrott a tér.
A Fő utca amúgy egy hihetetlen jó hely, jobbra-balra nyílnak ehhez hasonló kis terek, ez egy meghatározó karaktere az utcának. Legalább tizenöt új változat készült, a szívem szakadt meg azért az elsőért. A megépült új házat nem szégyellem, de építészeti minőségét tekintve elmarad az eredetitől. Azonban a vezérelv ezen a házon is leolvasható.
Egy épület tervezett élettartama messze meghaladja a húsz évet, a fenntarthatóság szempontjából sok kérdést vet fel tehát az itt hozott befektetői döntés. Készült-e terv, szóba jött-e egyáltalán egy esetleges bővítés, korszerűsítés?
Az eredeti épület 3 méteres szintmagassággal készült, tehát 2,7 méter volt a belmagasság. Ez ma már nem felel meg az elvárásoknak. Továbbá a parkoló raszter akkoriban 2,4 méter volt. Ez két olyan dolog, ami miatt nem lehetett megtartani az épületet. De ez nem egyedi eset, a közelben található, egykori Könnyűipari Minisztérium épületének – melyet id. Janáky István tervezett – szintén 3 méteres a szintmagassága, ezért nehéz a hasznosítása. Viszont le van védve, ezért nem tudnak vele mit kezdeni. Régen a 2,7-2,8 méteres belmagasság volt az igény, ma ez már nem működik a gépészeti rendszerek megnövekedett helyigénye miatt.
Befolyásolta-e bármilyen módon ez az előzmény a Palaház tervezését, volt-e olyan, amit máshogy terveztek emiatt? Volt-e bármiféle hozadéka annak, hogy ilyen rövid idő alatt kellett ugyanarra a telekre, ugyanolyan funkciót tervezni?
Nagyon más volt a két épületnél a beruházói környezet. Az elsőt a Köztiben Gereben Gáborral és Magyari Évával terveztük. Ott tényleg az volt, hogy éjszakába nyúlóan dolgoztunk, vitatkoztunk és élveztük. Érdemes volt, mert tudtuk, hogy meg fogják csinálni. A Palaháznál másképp működött a beruházói környezet. A 2000-es évek elején volt egy nagy váltás. A Palaháznál elkezdtem egy teljesen más dolgot, mint ami eredetileg megépült. Az 5,5-ös szintterületi mutatót betartva a környék geometriai és topográfiai kötelezvényét figyelembe véve a szó szoros értelmében összeszőttem az igényeket. Sajnos a kivitelezéssel is sok baj volt. A tetőszint nem a terv szerint készült el. Műszaki egyet nem értés okán engem az építkezés végstádiumában eltávolítottak.
  |
Az első ház sokkal nyitottabb, elvszerűbb volt, a Palaház kényszer megoldás lett sok szempontból.
Fontos, hogy az építész kiálljon az elképzelései mellett, hisz így valósulhat meg az építészeti minőség. Mivel lehet a megrendelőre, beruházóra hatni?
Fontos hogy a megrendelő elhiggye, amit az építész mond. Venni kell a fáradtságot, hogy a tervező kigondolja a saját házának a rendjét és ezt át kell tudnia adni a megrendelőnek. Ez nem könnyű feladat. Minden háznak van rendje, de nagyon sok építész ezt nem keresi meg. Szerintem most maguk az építészek is úgy látják, hogy ki vannak szolgáltatva, a szakma ebből a szempontból nincs jó úton. Jó, hogy nagyon heterogén a világ, és rengeteg fajta dolog épül, és nem lehet tisztán látni. Azért van igazság, és abban bízom, hogy ez valamennyire felül fogja múlni ezeket a majdnem érthetetlen formai vágyakat a megbízók oldaláról.
Felfoghatatlan mennyiségű pénzt költenek borzalmas dolgokra. Ez egyrészről az építészeken múlik. Az országban például egyetlen építész nincs, aki elmagyarázná, hogy miért rossz szakmailag visszaépíteni a Hauszmann-épületeket a várban. A nézőközönségnek pedig tetszik. Ez az építészek felelőssége.
Korábban épültek azért Magyarországon is kísérletező épületek (pl. Domus áruház), ma ezt már nagyon nehéz elképzelni. Miben változott az építész szerepe korábbhoz képest?
A régi építés-kivitelezési etika a múlté. Ígéret, kézfogás sokszor elég volt. Az építésznek sajnos egyre kisebb a szerepe. Ez központi rendeletek eredménye is, építés-szabályozási kérdés. Rossz, hogy szakmai kérdések politikai témává válnak, ami ellen eszköz nincs. Küzdeni kell az építészeknek az ellen, nehogy a gazdaság és a pénzcsinálás szolgálatába álljanak. Egyénileg és kamarai szinten is.
Reimholz Pétert (Janáky Istvánnal és Lázár Antallal együtt) többször összekapcsolták a strukturalizmussal, foglalkozott az időbeli változás kérdésével (például Domus áruház). Mit gondol, figyelembe lehet-e venni egy épület tervezésénél a későbbi technikai, funkcionális változásokat?
Abban az időben benne volt ez a fajta gondolkodás a levegőben, ma ez már egyáltalán nincs. Abban a Mesteriskolás ciklusban, ahova Reimholz Péter, Janáky István, Lázár Antal és Sylvester Ádám is járt, a szakmáról elvszerűen sokat beszélgettünk és vitatkoztunk. Akkor fontos téma volt. Biztos, hogy az az elv, szisztéma, amit a Domus áruháznál kitalált Péter, adott egyfelől egy nagy szabadságot a használatnak, de nagyon meg is kötötte azt, plasztikus és kristályos tereket hozott létre. Ugyanakkor egy ilyen alapállítás lehetőséget tudott biztosítani a használónak a későbbiekben, adott a háznak egy alaprendet, még akkor is, ha a funkció valamennyire korlátozta azt. Ezt nem szabad összekeverni a flexibilitással, ami egy minden irányba diffúz rendszer, és sokkal erőtlenebb.
Előfordult-e későbbi, akár Reimholz Péterrel közösen készített munkánál, hogy ezt a fajta építészeti gondolkodást alkalmazza?
Hegedűs Péterrel terveztünk Békéscsabán egy könyvtárat, ami körülbelül a Domus idejében épült. Azt a házat is hasonló elvek alapján alakítottuk ki, hála a hihetetlen széles látókörű könyvtárigazgatónak. Gyakorlatilag minden könyvtári szabályt felrúgtunk. Egy utca két oldalára szerveztük a zárt és nyitott tereket. Végig tartottunk magunkat ehhez a kötelezvényhez, azóta se kell hozzányúlni, mert ki tudja az új igényeket is elégíteni
  |
A tartósságról beszélve, szóba kerül az esztétikai öregedés is. Míg az egyik a fizikai, a másik inkább a szellemi oldalról közelíti meg az idő kérdését. Mit gondol a szellemi avulásról?
Én erkölcsi elavulásnak nevezem a saját szóhasználatommal, e mögött határozottan megfogalmazott esztétikai kategóriák vannak. Rögeszmém, hogy egy épület erkölcsi elavulásának az ideje akkor nyúlik meg vagy válik végtelenné, ha a lehető legminimálisabb eszközökkel dolgozik, amelyekkel még éppen kielégíti azokat az esztétikai igényeket, amelyek az épülettel kapcsolatosak. Ez korábban mindig összefüggött a tektonikával, ami ma már azért nem igaz, mert az épületek egy része egyáltalán nem tektonikus az új technológiáknak köszönhetően.
Azt gondolom, hogy az a jó ház és az tud erkölcsileg hosszútávon fennmaradni, ami minél homogénebb, minél „unalmasabb”. Ennek a legélénkebb példája a pesti Dunapart, ami időtlen időkig egy azonos rend szerint épült házsor volt. Aztán épült egy ház, ami többet akart mondani, mint az a közeg, ami fogadta, és ez a dolog megszűnt. Ez egy házon belül is igaz. A ház önazonossága fontos.
Ha eléggé homogén a külseje, belseje, anyaghasználata, akkor sokkal több mindent tud befogadni. Ha nagyon nagyot akar mondani, akkor szűkül a befogadó tartalomnak a lehetősége. A körút menti hosszfalas lakóházakat mindenre fel lehetett használni, mert nem akartak semmi egyebet, csak azt tudták, amit az akkori építés technológia felajánlott.
Igen, korábban az épületek rendelkeztek az építési technológia miatt téri és szerkezeti tartalékokkal, ma ezek a tartalékok már nem léteznek. Ahogy Cságoly Ferenc fogalmaz, „az épületek kezdenek egyre inkább eldobható árucikkekké válni.” Jól van ez így?
Nincs. Az ökológiai lábnyommal mi a helyzet? A fenntarthatóság ma még közhely szinten működik. Az új generációnak viszont kötelessége, hogy a fenntarthatóság valóságos kötelezvényeit felismerje, tudja, és a szerint tegye építészeti dolgát, még akkor is, ha néha egzisztenciális és anyagai kár éri.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
