A Tours-i Szent Márton és Flüei Szent Miklós-plébániatemplom rekonstrukciója Budapesten.
Egyedülálló rekonstrukciós története van a népnyelvben csupán vizafogói templomnak nevezett Szabó István-féle szakrális épületnek, röviden a tervező „szelleméhez” való visszanyúlásként írható le. A megújult plébániatemplom, amellett, hogy kortárs szakrális építészetünk értékes eredménye, radikális újszerűséget mutat az építész múlttal alakított viszonyában. Berecz Tamás és Batári Attila munkájában egyszerre jelenik meg a megőrzés és a továbbépítés szándéka, bátran vállalva a szubjektív döntés bírálhatóságát is.
Egy újabban megjelent kelet-európai kulturális folyóirat, a Kajet első számában Nagy-Sándor Zsuzsa figyelemreméltó cikke veszi górcső alá az autentikus népi éneklés elmúlt évszázadát, a népdalok sajátos evolúcióját.1 Bár az alapdallamok egy-egy személyhez kötődve születnek, az összhangzat elválaszthatatlan az azt gazdagító, éltető, továbbadó szociokulturális környezettől. A tudatos megőrzést célzó külső törekvés aztán elvezet a kanonizációhoz: a rögzített, felvett, lekottázott népdal elnyeri hivatalosnak ítélt formáját. Amint azonban a népdalkultúra belép a klasszikus előadói közegbe, heterogén helyzet alakul ki: vannak a tradicionális helyzetekhez és előadásmódhoz ragaszkodó művészek, de előfordul az is, hogy újra közösségek formálják tovább ezeket a dalokat és dallamokat, saját igényeiknek megfelelő módon. Felmerül hát: az egyéntől a közösségen át a nagyközönségig vezető evolúció állomásain mikor tekinthető autentikusnak a népdal?
A folyamat egészét tekintve könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy az autenticitás fogalma viszonylagos: az előadó és közönsége közmegegyezésén alapszik, feltételezve azt is, hogy adott esetben bármelyikük alkotóként viselkedik. A szellemi kulturális örökség tágabb kategóriáján belül persze nem feltétlenül ennyire lazák ezek a kategóriák – bizonyos műfajokban, mint az irodalom vagy a képzőművészet, jellemzően könnyű meghatározni egy-egy mű önazonossá merevítésének momentumát. De ide tartozik-e az építészet? Sajátos következményeként a 20. század elméletének és gyakorlatának, a kanonizáció hagyományos folyamata ezen a területen is átalakul. Az átörökítés valós idejű gyakorlatát alapvetően befolyásolja számos kulturális, társadalmi tényező, az aktuális anyagi és szabályozási helyzet, sőt: pályázati előírások s lehetőségek mellett értelemszerűen a mindenkori szereplők kiléte is. Az elmúlt évek hazai örökségvédelmi gyakorlata a második világháború után épült házak terén széles spektrumát mutatja az autenticitás értelmezésének, a nagyjából eredeti állapotában megújított szombathelyi Sportháztól a kiegészített nyíregyházi művelődési házon át a teljesen átépített veszprémi Hangvilláig. Ahol pedig ezeket a sorokat írom (a szerző jelenleg Berlinben él – a szerk.), még radikálisabb példa is akad: David Chipperfield irodája épp azon ügyködik, hogy még a padlószőnyeg is pontosan ugyanaz legyen a megújuló Neue Nationalgalerie épületében, amit Ludwig Mies van der Rohe 1968-ra kitalált.
Mint látni fogjuk, a vizafogói templom felújításának tervezője, Berecz Tamás számára korántsem volt egyértelmű, hogy mi is tekinthető autentikus állapotnak. (A megválaszolandó kérdések közül ráadásul a kevésbé fajsúlyosak közé tartozott az a sokunkat érdeklő talány, hogy kicsoda egyáltalán Flüei Szent Miklós?).2 Az eredeti tervek s a tervező kutatása ugyanis nem várt következményekkel járt a tervezés folyamatára nézve.
Szabó István (1914-1988) tevékenysége az utóbbi években került be a szakmai köztudatba. Szabó világéletében csendes figura volt, aki a minőségi tervezést többre értékelte a sajtószereplésnél; így, bár fűződik a nevéhez algériai sportstadion, a Rádió főépületének legendás Pagodája és közúti határátkelőhely is, tulajdonképp két fővárosi munkája nevezhető közismertnek. Az egyik az a Szervita téri iroda- és parkolóház, amely az igencsak hányatott múlt évtized során számtalan át- és újratervezést megélt, míg végül 2017 végén végleg bontócsákány áldozatává vált. Nem sokan siratták. A másik a farkasréti Mindenszentek-plébániatemplom, amely 2011-ben a hetvenes évek egyik első épületeként lett műemlék, és méltó hazai helyének elnyerését követően lassan nemzetközi babérokra tör: egyetlen magyar műként szerepel a brutalizmus első globális múzeumi seregszemléjében, a frankfurti Deutsches Architekturmuseum SOS Brutalismus című kiállításának katalógusában. A templomépítészettel nyugdíjazásától, 1975-től foglalkozó Szabó többi szakrális épülete közül elsősorban a szerkezeti merészségével hódító budapesti, Ildikó téri és dunaújvárosi református imaházak, a márkházai fatemplom, valamint a rútul átépített Táltos utcai templom lenne érdemes védelemre.
A Tours-i Szent Márton és Flüei Szent Miklós-plébániatemplomot soha nem sorolták a tervező legjobb munkái közé – viszont ez volt az utolsó, még életében felépült munkája. 1985-ben szentelték fel, de harmincéves korára egy letűnt világ viharvert mementójaként magasodott a hármas metró Forgách utcai megállójánál. Az építéskori helyzet kompromisszumai, a házilagos kivitelezés, a gyenge minőségű építőanyagok ekkorra félreérthetetlenül megmutatkoztak. A Váci út forgalma elviselhetetlenné nőtt, az épített környezet jelentősen átalakult. Az egyházközség igényei is formálódtak: szükségessé vált egy tágasabb, flexibilisen használható terem, és szerették volna kihasználni a kapcsolódó kertet is. Ezeket a problémákat felismerve kezdett el teljes átépítéshez és bővítéshez tervezőt keresni az egyházközség, és jutott el Berecz Tamáshoz.
Berecz 1995-ben Debrecenben, majd 2000-ben Budapesten diplomázott. A Mesteriskola elvégzését követően, 2004-ben alapított 2SL Stúdió, majd 2013-tól a B+B Műterem vezető építésze – utóbbiban Batári Attila építésszel együtt, aki a jelen munkák kiviteli tervezésében és az építés folyamán is oroszlánszerepet vállalt. A B+B magas igényszintű családi házak, villák tervezésével, valamint kereskedelmi belsőépítészeti feladatokkal foglalkozik – utóbbira ismertebb példa a budapesti Bálna sajátos koncepciójú kereskedelmi-közösségi tere, a Hygge. Inkább a hazai viszonyokról, mint személyéről árulkodik a tény: miközben 2010-től a BME Középülettervezési Tanszék meghívott oktatója, Berecz Tamásnak a gyakorlatban a Váci úti templom lett az első megvalósult középülete.
Berecz számára gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy itt egyszerű megbízásnál többről lesz szó. A megkeresés idején már évek óta dolgozott „Determinizmus – az építészeti alkotás külső erői” című DLA-kutatásán. A Major György által javasolt (és vezetett) téma egy adott időszak külső feltételrendszere (általános és helyi szabályozások, településrendezési előírások) építészetre tett konkrét hatását vizsgálta volna; a kutatás spektruma azonban az évek alatt számára beláthatatlanná terebélyesedett. A rekonstrukció mint potenciális doktori munka új lendületet adott a folyamatnak – és ez mind a feladat, mind a tervező számára pozitív következményekkel járt. Csakhamar kiderült, hogy a Váci úti templomnál aligha találni jobban determinált épületet Budapesten. Az érvényes szabályozás gyakorlatilag konzerválta az egyébként semmilyen védettségi státuszt nem élvező házat, megtartandónak minősítve a beépítési módot, a telek területét és beépítési százalékát, az építménymagasságot és a funkciót is. Hogy mi az autentikus? Ami itt van – hangzott a szabályozó válasza.
A tervezők gyanították, hogy ennél komplexebb a helyzet – a doktori kutatás lehetőséget kínált ennek feltárására. Berecz Tamás felkutatta a templom építéséről elérhető dokumentumokat, megkereste Szabó István örökösét és az eredeti társtervezőként ismert Borsányi Pált, a plébánia archívumából előkerítette és feldolgozta az építéskori dokumentumköteget, benne az akkori lelkipásztor gondosan iktatott levelezésével. Így derült fény arra, hogy az eredeti koncepció az építés közben jelentősen átalakult, a megvalósítás folyamata közben ugyanis Szabó kiszorult a munkából, az azt átvevő Borsányi lényeges részleteket dolgozott át a megvalósítás közben.
Ezen a ponton Berecz célkitűzésévé az vált, hogy a templomot, megválaszolva az építtető újabban megfogalmazott igényeit, közelebb hozza a soha meg nem valósult eredeti koncepcióhoz – mindezt úgy, hogy a lehető legtöbbet őrzi meg a templom értékesnek talált eredeti jegyeiből.
A tervezés egyik sarokpontját az a szándék jelentette, hogy az épülettesten belül, fedett térben, jól használható összeköttetés keletkezzék a két szint (az utcaszinti plébánia és közösségi terem, valamint az emeleten található templomtér) között. Ez alapjaiban kérdőjelezte meg a templom karakteres, de kevéssé sikerült elemét, az emeleti bejárathoz vezető, kétkarú kültéri lépcső létét. Bontását indokolta, hogy a lépcső az eredeti koncepciótól eltérően valósult meg, ráadásul egy szabályozási kiskaput kijátszva az így nyert beépíthető területet hozzá lehetett illeszteni az épülethez. A bővítés kubatúrája a ház sajátos tömegének köszönhetően alig érzékelhető. A templomtest falai ugyanis a sarkokon merőlegesen kifordulva ferdén levágott támfalakká válnak, felnyitva a tömeget. Berecz egyszerűségében is elegáns megoldással önálló hasábbá egészítette ki a Váci úti homlokzat két támfalát. Ez ad helyet az emeletre vezető lépcsőnek, a felsőbb szintek feljáróinak, és az eredeti párkánymagasság fölé nyúlva a harangoknak is. A toldást a burkolat eltérő rakási iránya különbözteti meg az eredeti tömegtől.
A külső további beavatkozásai még kevésbé tűnhetnek fel. A korábban a Váci út fölé magasodó fémkereszt a templom északi oldalára került, így jobban látható az autóval érkezők számára. Megszűnt a felesleges előkert, viszont a többi zöldterület használhatóbbá vált. A főbejárat a régi templomajtó alatt, a földszinten nyílik; innen közvetlenül elérhető a földszinti, kertkapcsolatos közösségi terem, az irodahelyiség, a plébános garzonja és a vendégszoba, valamint az ezeket és a közösségi termet is kiszolgáló, nagyméretű konyha. Az emeletre vezető utat ünnepélyessé teszi a kürtőszerű, szűkülő lépcsőtér sajátos hangulata. A rekonstrukció egyik vitatható pontját jelenti a középből a saroktengelybe helyezett templomi bejárat. Ez a pozíció azonban sem Szabótól, sem a történeti templomépítészettől nem idegen; ráadásul így a templom belseje a lehető legjobb szögből tárul fel a belépőnek. Az áthelyezett bejárat újszerűségét hangsúlyosan kortárs megoldás emeli ki: a belső fal geometrikus kimetszése és a külsőn megjelenő, színezett üvegfelület együttesen rajzolják ki a kereszt formáját. Míg ez a gesztus kissé túlgondoltnak hat, a korábban befejezetlennek, üresnek ható belső tér többi beavatkozása telitalálat. A szentély eredeti, sekrestyét rejtő háttérépítményét Berecz tovább magasította, püspöki mitrát vagy bibliai sátrat idéző védőburkot képezve a templom legszentebb tere körül. Ennek párjaként jelenik meg az új kápolna a korábbi főbejárat helyén, a karzat alá helyezett, felülvilágítós dobozként. Egyértelműen helyes döntés, hogy a szentélyépítmény a régi kőburkolattól megszabadítva, azaz a belső épített egészéről leválasztva önálló tárgyként jelenik meg, előnyösen tagolva a teret. A felületek markáns hatását, a natúr tölgy és a fehér nemes harmóniáját az eredeti állapotában hagyott, barnás mészkő falburkolat és az újonnan lerakott, de hasonló színvilágú padlóborítás némiképp tompítják; a belső elbírna ennél a kissé konzervatív színezésnél radikálisabbat is.
A leginkább eltalált gesztus az új mennyezet. A Borsányi-féle fa fedélszéket Szabó korai vázlatainak ihletésében Berecz kristályszerkezetet –, illetve Szabó közismert találmányát, a KIPSZER-térrács geometriáját – idéző, fehér struktúrára cserélte le. Az új mennyezet magától értetődő szépsége a későgótika jellegzetes hálóboltozatait idézi, váratlan szakralitással ruházva fel a korábban értelmetlennek tűnő nagy belmagasságot.
Az összetett, számos tényező mérlegelésével járó tervezési folyamatot az engedélyeztetés követte, amelyet a maga féktelen abszurditásában részletesen megismerhetünk Berecz párhuzamosan készített doktori értekezéséből. A dolgozat legérdekesebb része a templom építésének és felújításának folyamatát hasonlítja össze, meglepő párhuzamokra világítva rá az 1980-as és a 2010-es évek közállapotaiban. Építészeti tényfeltárás ez a javából, kiadót érdemelne már csak az olyan ínyencségek miatt is, mint a két nagy patrónusi döntés: az építtető plébános levelezésében csak idézőjeles Szent Jánosként emlegetett pártfőtitkár engedélye, és a 2017-es úszó-világbajnokságra készülő politikai elit támogatása a mostani munkák finanszírozásában. Az építés az elmaradhatatlan konfliktusokkal és költségcsökkentésekkel járt, amelyek egy részét a tervezőkkel együtt fájlalhatjuk. A belső világítás egyszerűsödése, valamint a főbejárat fölé szánt absztrakt képzőművészeti alkotás elmaradása és a helyén kialakított, banális felirat valóban vesztesége a koncepciónak.
A megújult vizafogói plébániatemplom, amellett, hogy kortárs szakrális építészetünk értékes eredménye, radikális újszerűséget mutat az építész múlttal alakított viszonyában. Az épület történeti rétegeit visszafejtve, bizonyos talált és általa felkutatott elemeket kiemelve Berecz Tamás egy komplex módon sosem létezett Szabó-féle őstervet jelölt meg ideálcélként, annak egy saját értelmezését autentikusként – a megvalósult épület pedig egyszersmind korának és környezetének sajátosságait is tükrözi. A munkában egyszerre jelenik meg a megőrzés és a továbbépítés szándéka, bátran vállalva a szubjektív döntés bírálhatóságát is.
Ez a gondolati síkon és fizikai elemeiben is recycling építészet magában hordozza a megvalósulás magas rizikófaktorát. Ami tehát Berecz tervezői döntését és Batárival közös munkáját igazán izgalmassá teszi, az az, amit itt utóéletnek nevezhetnénk – mindenki más viszont a templom valós életeként tekint rá. A belsőbe a megbízó igényeit követve visszakerültek a korábban beépített képzőművészeti elemek: az üvegablakok, a keresztút, a kápolna oltára; a nyolcvanas-kilencvenes évek egyházművészetének leglaposabb, középszerű vonala. Az újonnan létrehozott, a korábbihoz képest emelt igényszintű belsőépítészet itt nyíltan konfrontálódik, figyelmen kívül hagyva, hogy ezek a tárgyak is a közösség hitéletének részei.
A vizafogói rekonstrukció ugyanis, akárcsak napjaink összes temploma, egy elképzelt vagy személyesen megélt „legmagasabb jó” számára épül, és kevéssé vesz tudomást annak követőiről. Pedig a fehérterítős piedesztálok, a szentszobrocskák, a kristályvázába pakolt virágcsokrok szerves részei ezeknek a mindennapoknak – egy eltűnőben levő, de még létező generáció vallásgyakorlásának tárgyi nyomaiként.
Ez azonban újabb definíciók, további önazonosságok megkérdőjelezését vonja maga után. Lehet-e az építészetre úgy tekinteni, mint folyamatra, ahol a tervező egyetlen szereplő csupán, és részese éppúgy az épületet használó közösség, mint az azt meghatározó előírások (sőt, azok szerzői), valamint a történelem és a településkép változásai? Ebben az értelemben az építészet nem művészet, hanem csoportos aktus, amelyben az építész bizonyos közösen megfogalmazott vágyak és hivatalos szabályzók, szakmai hagyományok és egyéni invenciók orkesztrájának alkalmi karmestereként lép fel. Nem egyetlen, autentikusnak titulált, kamerán át kimerevített pillanat számára épít, hanem körülmények e komplex rendszerét (bizonyos értelemben: determinációját) figyelembe véve – vagy pedig ez automatikusan magával vonná a középszerűséget, amit Berecznek saját alkotói énje előtérbe helyezésével sikerült elkerülnie? Elképzelhető-e az, hogy az építő közösség és az általa teremtett körülmények alkotó módon, az építész által koordinálva szervesülnek részévé egy ház születésének és fenntartásának? És persze, feltéve hogy igen: magunkénak éreznénk-e ezt az építészetet?
Jegyzetek:
1. Nagy-Sándor Zsuzsa: From Villages tot he Big State: the Path of Hungarian Folk. Kajet, 2017/1. 40-49. o. A cikk magyar fordításban is elérhető a ritmuseshang.blog.hu oldalán.
2. 15. századi szent, aszkéta; Svájc védőszentje. A titulust az építést segítő svájci adományozókra tekintettel kapta a plébániatemplom.
A cikk nyomtatásban az OCTOGON magazin 2018/2. lapszámában jelent meg.
Építtető: Vizafogói Tours-i Szent Márton Plébánia
Eredeti tervező: Szabó István (a templom felszentelése: 1985)
Építész tervező: Berecz Tamás, Batári Attila (B+B műterem Kft.)
Építész munkatársak: Gál Szabolcs, Kató Dalma, Rainer Anna
Táj és kerttervező: Kérey Dóra
Akusztikus tervező: Borsiné Arató Éva
Tervezés: 2014-2016
Átadás: 2017
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
