Az otthonfogalom fenomenológiája különös tekintettel az 50-es korosztályra

Az építész háza Budaörsön. Cikkünk az OCTOGON magazin 178-as (2022/6-os) lapszámából.

• Szöveg: Szira Péter
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

„A boldog családok mind egyformák, minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan”.

Így szól az Anna Karenyina egyszerre talányos és ijesztően egyértelmű nyitómondata Gy. Horváth László tavaly megjelent új fordításában. Némi bizonytalansággal kezdjük ezzel a Tolsztoj-idézettel a recenziót, mert a személyességnek rögvest olyan szintjeire jutunk vele, amelyeknek jellemzően nincs helyük az építészetkritikában. De végtére is miért ez a merev eltávolítás mű és alkotója között? Furcsa is lenne úgy beszélni teszem föl az Operaházról, hogy nem tesszük hozzá azonnal a tervező nevét, és ez nem csupán azért van így, mert operaházból csak egyet számlálunk Budapesten.

Nem vagyunk könnyebb helyzetben, ha a hermeneutika felől közelítünk a dologhoz. Kit illetne meg inkább példának okáért az Andrássy út 52. alatt álló palota névazonosításának dicsősége? Az építtetőt, Haggenmacher Henriket, vagy a tervezőt, Schmahl Henriket? Ha figyelmünket a mű és alkotójának viszonyára vetjük, különös metódusokkal találkozhatunk. Itt van mindjárt az a faramuci helyzet, mely szerint a tervező csak a tulajdonos beleegyezésével nevezheti alkotását bármilyen építészeti seregszemlére. Ez nyilván nem csupán tulajdonjogi kérdés, annál jóval messzebbre mutat. Felfoghatjuk intelligencia-vizsgaként is, hasonlóképpen ahhoz, ahogy neves mecénások viszonyultak támogatottjaikhoz. Hallottunk-e arról pletykálni például, hogy Esterházy Miklós gróf belejavítgatott volna Haydn neki dedikált zeneműveibe? Áthelyezhetünk egy ablakot, mókolhatunk-e a homlokzaton, miután kifizettük a terveket? Helyénvaló-e a mű iránti alázat akkor is, ha ingatlanvagyonunk nem áll műemléki védettség alatt?

Mármost, visszatérve induló gondolatunkhoz, a boldogság–boldogtalanság-dichotómiához, azon kezdtünk lamentálni önmagunkkal, vajon fel lehet-e tárni egy épület titkát, lényegét egy élet – egy sors – parabolájaként? Meg lehet-e feleltetni egy házat az életpálya, a kor és a hely általi kitettségnek? Itt van ugyanis ez a meghökkentő, a környezetéből valósággal kiragyogó épület, amely egy különös, utólag akár szimulákrumnak nevezhető együttállás következtében kerülhetett csak ide, hasonlóképpen, mint amikor a szultán így szól Aladdinhoz: – És van-e a leányomhoz, a szépséges Badr al-Badurhoz méltó palotád, fiam? Mire a fiú megdörzsölte a kaftánja alá rejtett lámpát, és a dzsinnel folytatott rövid dialógusukat követően: lett. Kiszámíthatatlan események sora döntött arról, hogy ez a két, eggyé váló, közös akarat szülte épület ma itt áll – pontosabban hogy ez az épület áll itt, és nem valami egészen más. Különös, váratlan körülmények hatására egyedi minőség született: Pólus Károly építész háza.
 

Ennek a folyamatnak az utólagos magától értetődőségére, evidenciájára és axiomatikus vitathatatlanságára csodálkozik rá újra és újra a tervező: erre az álomszerű levésre. És ennek a nem rövid, de annál hevesebb négy évnek a csodája előtt ma is értetlenül áll a tervező. Ebből, a személyesség döntő befolyásából mármost az is következnék, hogy a ház mintha maga is személlyé, egy létezővé lényegülne át, integráns és elválaszthatatlan részként lüktetne építtetői és használói mindennapjait befolyásolandó.

Roppant árulkodó például, hogy miről beszél legszívesebben a tervező. Például hogy vannak „őszinte anyagok”, mint a vörösfenyő, ami szépen öregszik. Galambszürke lesz, mint azt az alpesi síházakon is látni lehet. Aztán arról, hogy

vannak ösztönös, befolyásolhatatlan döntések, bizonyos értelemben természetes válaszok egyes élethelyzetekre, amelyeket úgy lehet megkülönböztetni a tucattól, hogy megélt gondolat és érzés húzódik meg mögöttük. Tapasztalat és tett. Gondolat és cselekvés.

Ezek úgy illenek egymásba mint kard a hüvelybe, magzat az anyaölbe, vagy egyik kéz a másikába. Ezzel szemben vannak anyagok, módszerek, noch dazu! eszmék, amelyek csak ki akarnak nézni valaminek, de valójában nem azok. Nincs meg bennük az egyértelműség fenomenológiája, az a magától értetődőség, amely a szavak és tettek mögött nem ködösítést, maszatolást tételez, hanem őszinteséget és kölcsönös megbecsülést. Egy ház sem attól válik épületté, hogy megvan minden kötelező alkotóeleme, akár a mondatnak, csendéletnek vagy szimfóniának. Ezek taxatív számbavétele, leltározása és alkalmazása még nem művészet, ahhoz, hogy az legyen, kell valami furcsa adalékanyag, ami a tehetség és a pillanat (egy belső hang, egy látomás, egy megérzés) megragadásának kevercséből áll össze phainomenonná. Magától értetődően jelenvalóvá. Ott, akkor, azért.
 

Amikor a meredek Szalonka utcán át a recenzens elhagyja az objektumot, s körülnéz, különös, már-már delejes érzés lesz rajt úrrá. Hogy mit nézett? Talán a szívszaggatóan gyönyörű panorámát? Nem, nem azt, nem biza, hiszen ilyet a Buda-környéki dombtetőkről többet is lát. Talán a meredeken alábukó motoros kisgépek pilótáinak vagabund mutatványai kötötték le a figyelmét? Nem, nem, de még a rendezett kertek látványa sem tudott felérni ahhoz a harmóniához, amellyel feltételezhetően egy gondos, az életével és a környezetével összhangban álló építőmérnök döntése ajándékozta meg a Szalonka utca burkolatának meghökkentően gyakorlatias, logikus és környezettudatos felújításával. Az elv, mely szerint ami reparálható, azt javítsuk meg, tökéletesen párhuzamba állítható a tervező háza megszületésének körülményeivel és egyértelműségével.

A Szalonka utcán az oldalesést a páratlan oldal felé, egy keramitkockával burkolt vízelvezető övárokkal tervezték, ám a burkolat – főképp az övárok anyagának különbözősége okán – mozaikosan repedezni kezdett. A töredezett betonburkolaton önálló szigetek képződtek (ezekre hívták fel egykor a figyelmet a kétfarkúék aktivistáinak díszítőfestései). Az ilyen típusú úthibát jellemzően a burkolat fölverésével, majd terített új aszfaltfelülettel szüntetik meg, amelynek tartósságát és ökonomikusságát illetően ne legyenek kétségeink. Itt viszont mi történt? A budaörsi építőmérnök a lehető legkézenfekvőbb és legtermészetesebb megoldást választotta: a repedéseket folyékony bitumennel öntette ki. Bitumenszalagocskák tekeregnek ide-oda, absztrakt mintát rajzolva az útkoronára, hirdetve az alaposság, a gondosság és a természetesség korának röpke hajnalát.

Efféle derűt fakasztó bűbáj játszódott le a tervezővel is:

az elmúlt négy évben valamilyen keresetlen természetességgel simult össze benne szükség, lehetőség és szándék, s született meg belőle egy kapcsolat, és annak manifesztációjaként a ház.

Őszinteségben és póztalanul. Mindenféle rátartiság nélkül válaszolhatunk tehát korábban feltett kérdésünkre: egy ház lényegét, szükségszerűséget, vagy haszontalanságát igenis az ember sorsa felől lehet csak a maga mélységében feltárni.
 

Jó szem, hallás és némi tájékozottság elegendő ahhoz, hogy a formajegyek alapján ismeretlenül is azonosítsunk írót, festőt, komponistát vagy építészt. Egy ház formajegyei pedig különösen árulkodóak. Ez Pólus Károlynak az Archikon stúdióban többnyire Nagy Csabával közösen jegyzett munkáira különösen igaz.

Az egyszerű és hivalkodásmentesen harmonikus külső váratlan gazdagságot rejt: mindenkori használói szempontjait helyezve előtérbe.

Az épület egyébiránt roppant csalóka, hiszen kívülről kétszintes, de valójában hat padlószintet rejt, amely nem túl nagy alapterülete ellenére két felnőttnek – de véletlenszerűen akár öt gyereknek – és két kerti kutyának is helyet tud adni. A két irányban is átlósan lejtő telekre ültetett ház lakóterületeinek minimalizálását megcélzó tervezés gyakorlati okokból táplálkozott, hiszen az öt gyerekből négy már a saját életét éli, de a szerkesztői bravúroknak köszönhetően azért mégis jut hely mindenkinek, ha a hónap utolsó vasárnapján barátnőkkel, barátokkal eljönnek.

A déli, kert felőli fő szinten a konyhát, az étkezőt és a teraszokat találjuk kétméteres szinteltolással a belépő felett, amitől egy méterrel lejjebb a garázst, a gépészeti helyiségeket és a mosókonyhát helyezték el. A domináns színhasználat kívül és belül a fekete, a fehér, a szürke és a szibériai vörösfenyő aranybarnája, amelyek látszóbetont, fát és festett kompozit alumínium-burkolatot jelentenek az anyaghasználatra lefordítva. A padlószintek nagyjából egy-, illetve kétméteres szinteltéréseket rejtenek, amelyeket széles, jól járható és pihenőpontnak is kiváló látszóbeton lépcsők kötnek össze. A kertkapcsolatos fő szinttől nagyjából egy méterrel feljebb a ragyogó panorámás nappalit, a házaspár hálószobáját, fürdőjét és a gardróbot találjuk.
 

A legfelső egy galériaszint tágas pihenővel, egy hálóval és fürdőszobával. Két fontos szempontot feltétlenül ki kell emelni. A főbb szinteken található legalább egy hálószoba, valamint az épület valamennyi detektált pontja elvonulásra, leülésre – alanyi tűnődés, tépelődés, feltöltődés, meditáció, esetleg munka vagy olvasás stb. – csábítanak. Ehhez az élményhez ad hozzá a pazar kelet-nyugati irányú átlátás, illetve az a tervezői tudatosság, hogy az épület olyan funkcionális térsorok összességeként működjön, amely az elemeket nem leválasztja, hanem a használat természetességének jegyében összefűzi. A fűtést és a hűtést hőszivattyúval oldották meg, és csak pár napkollektor kellene a tetőre, hogy az épület megkapja a nulla energiaigényű minősítést.

Kevés olyan házzal volt dolgunk eddig, amelynek fő üzenete viszonylag egyszerűen megfogalmazható:

ha nem muszáj, inkább ne menjünk sehova, de ha mégis elkerülhetetlen, igyekezzünk minél gyorsabban haza.

Három hónapja költöztünk, mondja a tervező, de mintha már évek teltek volna el.
 

Még több fotó a galériában!