Becsületbeli ügy

Iskolabővítés Érden.

• Szöveg: Götz Eszter
• Fotó: Danyi Balázs
• Olvasási idő: …

Az érdi Kós Károly Szakképző Iskola hosszú évtizedekig egy hetvenes években épült, jellegtelen, és a benne zajló tevékenységhez méltatlanul szűk, majdhogynem alkalmatlan épületet használt. Most a 3h Építésziroda jóvoltából megújult, és a város hosszabb távú terveinek is köszönhetően központi helyzetbe hozott épületegyüttes született – okosan megtartva a régit, de a kortárs építészet eszközeivel méltóságot adva az intézménynek, egész karakterével a szakmák és az oktatás megbecsülését hirdetve. Cikkünk az OCTOGON magazin 179-es (2022/7-es) lapszámából.
 

Érd már régen nem az egykori kertváros: lakosságszámának gyors növekedése és a legutóbbi időben megyeszékhellyé nyilvánítása kiemelt pozícióba helyezte. A fejlődés egyik fontos állomása a csaknem 800 diákot oktató szakiskola megújulása. 2016-ban a város meghívásos tervpályázatot hirdetett az épület bővítésére, amelyen a 3h építészeinek terve nyert, és mostanra elkészült a beruházás első üteme.

Csillag Katalin és Gunther Zsolt koncepciója a régi és az új harmóniájára törekedett. A hetvenes évek téglaborítású típusépületét értéknek tekintették – ez a döntés már önmagában is kivételesnek számít ma –, és

úgy rendelték hozzá az új beépítéseket, hogy mind a telepítés, mind az anyaghasználat kifejezze a folytonosságot, de a megújulást is.

Ott, ahol eddig csak tantermek, folyosók, irodák és műhelyek voltak, megjelentek a közös terek, ezáltal az iskola identitása megerősödik, az itt elsajátítható sokféle szakma – a karosszéria-lakatostól a cukrászig, a pincértől a mechatronikusig – a térben is egymásra talál. Ugyanis az eredeti épületből hiányzott az aula, nem volt hely a közös ünnepekhez, találkozásokhoz.

Az építészek a földszinti tornaterem helyére egy tágas aulát javasoltak, ami immár két oldalról is természetes megvilágítást kap, és ide helyezték át a főbejáratot. Ezzel a gesztussal bekapcsolták az épületet a városfejlesztésben évek óta napirenden lévő gyalogos-kerékpáros sétány kialakításába is: a főbejárat erre a tengelyre nyílik.

Az új tömb, amely tankonyhát, menzát, műhelyeket és tantermeket foglal magába – ez a projekt második ütemében fog megvalósulni –, a tengely túlsó oldalára kerül, és a két részt egy hídszerű elem kapcsolja össze a kapu fölött, ebben kap majd helyet az iskola könyvtára. Ez határozott nyitást jelez a város felé, azt mutatja, hogy az eddig zárt intézmény mintegy átfolyatja magán a városközpont felé tartó sétálóutcát – kitárul és kommunikálni kezd a település mindennapi életével.

Mindezt olyan vizuális nyelven teszi, ami az iskola jellegéből fakad: a régi épület világosabb téglaburkolatát sötét, barnás árnyalatú téglával váltja fel, megtartva az ablaknyílások arányait, de felnyitva a tömböt a földszinten végigvonuló üvegfallal. Az üvegsávot sötétszürke acél előtető kíséri. Ennek anyaga köszön vissza az új épület homlokzatain hullámzó fém lamellasoron, ami kortárs középület homlokzatán meglepő, ám az itt tanult ipari szakmákhoz nagyon is sok köze van.

A tiszta és racionális szerkesztés, a következetes színvilág belül is áthatja a teret, de kiegészül, fellazul abban a szabadságban, amit az átlátások, vizuális kapcsolatok kínálnak. Az aula teljes hosszában ráláthatunk a lesüllyesztett, hatalmas méretű tornacsarnokra, de nem közvetlenül, hanem az innen nyíló lelátón keresztül. A tornacsarnokot egyben, vagy három részre osztva is lehet használni; a tervezők arra is gondoltak, hogy a város NB I-es kézilabdacsapata itt tarthassa az utánpótlás-edzéseket. A három rész saját öltözőkkel van ellátva, és külön-külön is megközelíthető. Az élénk, terrakotta színű burkolat szépen oldja a nagy légtér monotóniáját, a lelátó hófehér V-pillérei pedig az iskolai tornaórákat is egy rangos sportesemény hangulatával dobják fel.

Az aula és a tornacsarnok színezése inverz módon válaszol egymásnak: míg a sport terét alul és az oldalfalakon dinamizálja a narancsszín, az aula fehér terét felülről zárja le ugyanez az árnyalat, majd feljebb, az emeleti folyosók mennyezetén is felbukkan. Az aula fölötti szinten a szakképzési központ irodái és tárgyalói, följebb tantermek, egy üvegfalakkal körülvett nagy, egyterű tanári és az igazgató iroda kapott helyet. Ami azelőtt a szűk folyosókon és cellás irodákban történt, az most tágas, kényelmes, panorámás terekbe költözött – a tanárok megbecsülése is sugárzik az épületből, ami a kortárs iskolaépítészetben nem igazán hangsúlyos elem. 
 

Az egész kompozíció akkor lesz teljes, amikor elkészül a könyvtár-híd és az éttermet és tankonyhát is befogadó műhelyház – remélhetőleg már a következő tanévkezdetre. Akkor lesz látható, milyen érzékeny a külső és a belső terek viszonya, hogyan differenciálódik a két egymást metsző tömb által elkülönített négy, jellegében is más-más udvar. De az irány már most határozottan érezhető. Például abból, hogy a tornacsarnok fölötti udvaron a felülvilágítókat körbeölelő kis zöld szigetek nem csupán tagolják az udvar felületét, de kis intim zugokat is kínálnak a diákoknak, széles padokkal, bőséges zölddel. Vagy azon a szépséges acéllemez csigalépcsőn, amelyik a hátsó udvarból vezet föl ugyanide.

De hosszan folytathatnánk a példákat a narancs, sötétszürke, fekete és fehér színvilág következetes – és funkciókhoz kapcsolódó – használatával, a bejáratot őrző szikár, látszóbeton portásépülettel, vagy azzal, ahogyan a folyosókon az erős, karakteres grafikai elemek felfrissítik a „gyerekálló” burkolatok neutralitását. A tervezők láthatóan partnerként tekintenek a diákokra. Nem próbálnak becsempészni trendi, fiatalos részleteket, nem „érdekes” épületet nyújtanak nekik, hanem jól működő, okos és kellemes tereket. Egy olyan együttest, ami időtálló egységben ötvözi a régi iskolát az új szárnyakkal, ami a város eleven része, mégis otthonos, saját terep tud maradni. Ahol a megtartott részek nem válnak külön az újaktól, és ahol az udvarok változatossága, a terek átláthatósága átírja a kint és a bent fogalmait – ahol az iskola nem falak mögé zárkózik, hanem izgalmasan komplex térré nemesül.