Visszatekintve az elmúlt évre Martinkó József, az Octogon magazin főszerkesztője kiemelt 10 meghatározó építészeti projektet a 2021-ben megjelent lapszámokból. Ezúttal íme a BIVAK által tervezett tahitótfalui műteremház.
A BIVAK által tervezett műteremház Tahitótfalun. Cikkünk az Octogon magazin 172-es (2021/8-as) lapszámából.
Hátra kell lépnem egy lépést, hogy tudjak írni erről a házról mint építészeti teljesítményről. Nem csak a lakóival állok barátságban, hanem az épülettel is szoros érzelmi viszonyt alakítottam ki az elmúlt években. Közelről végigkövettem, ahogy a bátor vonalak a papírról egy az egyben átkerülnek a valóságba. Néha úgy érzem, a mi generációnknak (Y) nehezebb áthelyezni a vágyait a fizikai síkra, az anyaggal való viszonyunk egy kicsit problémásabb, többek közt ezért is volt gyógyító számomra látni, ahogy ez a csodás, kompromisszumoktól mentes otthon kinő semmiből – mint amikor végigkísérjük egy gyerek fejlődését az első ultrahangfelvételtől az óvodai ballagásáig.
Ez a ház elbújtatott, vigyázott rám életem nehéz pillanataiban. Az építészkritikus viszonylag ritkán kerül olyan közel írásának tárgyához, hogy kipróbálhatja, milyen a házigazdák ágyában aludni. Mély nyomot hagyott bennem, amikor a ház előtt sorfalat álló fenyőfák ébresztgettek, a téli napfényt tapintatosan, finoman megszűrve engedték csak hozzám. Városi gyerekként mindig rácsodálkozom, hogy a fáknak is van egyénisége, és lehet szeretetteli viszonyulása az emberekhez. Éreztem, hogy számontartanak, és felismerik, hogy vendég vagyok. A hálószoba egyik fala arról szól, hogy a fenyők integetnek, susmorognak, az enteriőr visszafogott természetessége egy kicsit sem vonja el a figyelmet róluk, ők is teljes jogú családtaggá váltak. Annál intimebb viszonyt nehéz elképzelni az erdővel, hogy az ágyamba engedem.
Nem csak a hálóban, a hatalmas ablaktábláknak köszönhetően minden helyiségben szerepet kap a ház körüli növény- és vadvilág, mindennap más-más arcát mutatva. A telek felett már a Duna-Ipoly Nemzeti Park védett erdeje kezdődik, szebbnél szebb madarak és időnként vadak is lemerészkednek a kertbe.
Ebben a projektben az építtetők és az építészek teljes egyetértésben a természetet nem legyőzendő ellenfélként, hanem partnerként kezelték, maximális tisztelettel.
Az egyik kedvenc részletem a dolgozószobát tartó látszóbeton konzolba tapadt falevelek, növénytörmelékek: egy spontán gesztus, nyers és őszinte objet trouvé, fosszília, emléknyom a ház csontvázában. Ez az apróság, akár a nagyívű megoldások, a ház alapgondolatát tükrözik, hogy megszűnik a kint és bent határvonala anélkül, hogy a védettség élményét elveszítenénk. A ház Tahitótfalu hegy felőli végén, egy építkezésre nem kimondottan ideális telken kapaszkodott meg: keskeny, hosszú földnyelv, meglehetősen nagy szintkülönbséggel, amit csak bátor megoldásokkal lehetett áthidalni. Az épített környezet elég heterogén képet mutat – nyaralók, sufnituning házak, klasszikus családi házak kaotikus mixe, amihez lehetetlen idomulni.
A műteremház csendes méltósága, homogenitása ellenpontot alkot, minimalizmusa egy nyüzsgő piactér közepén meditáló buddhista szerzetes attitűdje.
Ennek szellemében a térstruktúra is alázatosan áll a szokatlan terephez, nem ellenkezik vele, a hegy pedig odaadóan tartja a vállán az épület tömegét. A fényigényes funkciók kiemelkednek, a sötétkamrát, műtárgyraktárat, mosókonyhát, tárolókat rejtő alsó szint pedig jó helyen van a hegy gyomrában. A szintek összekapcsolását több ponton is elegánsan oldották meg az építészek: a ház egyik legszebb mozzanata a lakatos remekműnek számító fehér csigalépcső. Nagyvonalú struktúra, mégis könnyed, mintha papírból hajtogatták volna.
A ház arányait tekintve is rendhagyó, mindössze 4,5 méter széles és 30 méter hosszú, a belmagasság pedig kifejezetten nagy, így templomszerű hatást kelt. Ráadásul az egész tér belátható, a legfelső ponton fekvő dolgozószobából egy belső kis ablakon keresztül végig tud szaladni a tekintet egészen a túlsó oldalon elhelyezkedő hálószoba ablaka előtt álló fenyőfákig. A szellős térformálás teszi lehetővé, hogy ne váljon robusztussá, csőszerűvé az épület. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy a terekbe annyi fényt engedtek, amennyit lehetséges: az ablaktáblák gyakorlatilag üvegfalakként működnek, ezáltal a belső terek megnyílnak, kifutnak a tájba.
A családi házak melletti kötelező háromméteres földnyelv általában senkiföldjévé válik, itt azonban a telek adottságai miatt fontos volt, hogy az oldalhajókba kis teraszok kerüljenek, ahová nyáron kifolyhat az élet. De a felső szint által felülről védett tornác is népszerű pontja lett az épületnek – időjárástól függetlenül tökéletes helyszín nagy reggelikhez, elmélkedéshez. Különösen szép, ahogy a ház tartóoszlopai tömegükben, sőt színűkben sem térnek el a fenyőfák törzsétől – „absztrakt fenyőként” hatnak.
A városból elmenekült házaspár számára fontos volt, hogy a kert ne csak függelék, nyűg legyen, hanem az élet színtere, a kint és a bent ne váljon el egymástól, mégis vannak napok, amikor jól esik teljesen becsukódni – ez a ház is képes teljesen eltűnni a világ elől.
A hatalmas ablaktáblák teljesen lezárhatóak az expandált elemekből épített tolóajtókkal – az áttört fehér struktúra forró napokon kizárja a napot, de átengedi a szellőt, illetve arra is alkalmas, hogy általa teljesen becsukódjon a ház.
A nagy mennyiségű fény nem csak esztétikai és közérzeti szempontból volt fontos az építtetőknek, a ház központi tere ugyanis egy tágas, fehér kubus, az alkotótér, ami nem csak oldalról, hanem felülről is kap természetes fényt. Nagy fehér felületek és puritán anyaghasználat jellemzi ezt az épületrészt – a visszafogottság a koncentrációt segíti, semmi sem tereli el a figyelmet a munkáról. Érzékeny kérdés, amikor az otthonunk egyben a munkahelyünk, de itt remekül sikerült a két funkció egymásba folyatása.
Az otthon-funkciók bútorszerűen helyezkednek el a térben, az épület a lakóegységben besűrűsödik, bekuckósodik. A nagy fa felületek sokat segítenek a tér felmelegítésében: a nyír rétegelt lemez elemek, a faburkolatok és a vintage bútorok barátságossága megvédi a teret attól, hogy az egyszerűség rideg minimalizmussá váljon. A lakótér és a műterem finom el- választását a fényforrások elkülönítése is segíti: az ipari lámpák katonás sorát az étkezőben egy ritka Hans-Agne Jakobsson fa függeszték töri meg, ami formailag visszautal a ház túlsó pontján elhelyezkedő origami csigalépcső filigrán szerkezetére.
Egy családi ház pont olyan, mint egy ruha, amit a benne élőknek mindennap hordaniuk kell – hétköznapokon és ünnepnapokon is.
Ennek megfelelően nagyon fontos, hogy kényelmes legyen, ne lötyögjön, ne szorítson sehol, de azért csini is legyen. A ház a megrendelők egyéniségének, életmódjának, értékrendjének kiterjesztése a térben, ezért elképesztő érzékenységet, empátiát kí- ván az építészektől, hogy ráhangolódjanak a ház jövőbeli lakóira. E téren a BIVAK építészei – Vass-Eysen Áron és Máté Tamás – kimagasló teljesítményt nyújtottak, ez a műteremház teljesen autentikus a lakóival, a képzőművész házaspár, Újszászi Tünde és Rajnai Ákos finom rezdüléseként vetül ki a térbe, végtelen szerénység, következetesség és bátorság jellemzi.
Még több és nagyobb fotókért katt a képgalériára!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
