Best of Octogon 2021 | Sou Fujimoto

Visszatekintve az elmúlt évre Martinkó József, az Octogon magazin főszerkesztője kiemelt 10 meghatározó építészeti projektet a 2021-ben megjelent lapszámokból. Ezúttal íme a Sou Fujimoto által tervezett Magyar Zene Háza, amelyet korábbi cikkünk újraközlésével idézünk fel.

• Szöveg: Bán Dávid
• Fotó: Bujnovszky Tamás, © Liget Budapest/Palkó György
• Olvasási idő: …

Az építészetnek egy itthon kevésbé ismert hangja szólal meg mostantól a Városligetben. A Sou Fujimoto tervezte épület az általunk megszokotthoz képest más értelmet és rugalmasságot ad az elemeknek, határokat mos el, valódi kapcsolatot teremt a környező természettel. Cikkünk az Octogon magazin 172-es (2021/8-as) lapszámából.
 

Ahhoz, hogy a sok év várakozás után végre kibontakozott Magyar Zene Háza épületét megértsük, nyilván valamelyest el kell merülnünk a japán építészeti lélekben is. Azzal, hogy a bő hat évvel ezelőtti, a Liget Budapest Projekt keretében kiírt tervpályázaton az akkor Európában még kevésbé jegyzett Sou Fujimoto nyerte el ránézésre nehezen meghatározható funkciójú és formájú épületével az első díjat (nota bene a ház funkciója a pályázat kiírásakor világos volt; hármas felosztás a három funkció számára: kiállítás, koncert és zenepedagógia – a szerk.), egy addig nem igazán ismert új szemléletmód bukkant fel a hazai középületek világában. Majd, üdítő meglepetésként a megvalósítás végig is tudott menni az eredeti koncepció mentén, az egyszerűnek nem mondható építési folyamat rögös útján, és valóban egy újszerű építészeti gondolatvilággal lep meg minket a Liget fái között.

Az 1994-ben, Tokióban végzett Fujimoto kortársai bejáratott útja helyett másik irányt választott és nem lépdelt végig azon a számos, nehezen megmászható lépcsőfokon, ami a különböző, idősebb mesterek mellett eltöltendő inaséveket jelentették volna, hanem már fiatalon saját irodát nyitott. Mivel a kezdeti időszakban nem özönlöttek a megrendelések a fiatal építészhez, a munkák mellett volt elég ideje azon elgondolkodni, hogy milyen irányba vigye tervezési stratégiáját. Irodájával megfontolt brand-építésbe kezdett. Ennek eredménye a Between Architecture and Nature (Az építészet és a természet között) címmel közreadott manifesztum, majd tudatosan igyekezett olyan nemzetközi pályázatokon részt venni, amelyekben érvényesíthette ezt az elképzelését. Több kisebb-közepesebb volumenű megrendelés után ebbe a vonulatba tökéletesen beleillett a budapesti tervpályázat, amely egy nagyváros közepén meglévő zöld sziget megfelelő beépítéséről szólt. Számára nagyon fontos volt, hogy a dús parkban úgy jöjjön létre egy épített felület, hogy az ne csak a szavak, a nagyívű szlogenek és ígéretek szintjén, hanem ténylegesen beleilleszkedjen az adott környezetbe, valóban együtt élhessen a fákkal.
 

Az erdővel borított Hokkaidó szigetén felnőtt Sou Fujimoto számára ez egy természetes közeg. Szerinte a japán emberek lelki világához sokkal közelebb áll a fákkal, az erdővel való aktív együttélés, mint Európában, ahol – ahogy egyszer megfogalmazta – inkább veszélyes helyként tekintenek az erdőre. Számára ez olyan lényeges kulturális különbség, amit igyekezett munkáival áthidalni. Ezért a Városligetbe készülő terv egy olyan formára fókuszál, amelyet egy sűrű fás térségbe helyeznek el, így adva megfelelő keretet a megrendelő által igényelt funkcióknak. A Fujimoto által képviselt japán vagy távol-keleti építészeti megközelítés ugyanis holisztikusabb irányultságot mutat, ahol a formáknak saját logikájuk van, a tér az elemekből pedig másképp épül fel. A legfőbb építőanyag maga az atmoszféra, a konstrukció pedig alapvetően a nyitottság és a zártság váltakozásaiból bontakozik ki. Épített könyvtárat, amelynek szerkezetét a polcok alkották meg, vagy lakóházat, ahol az általunk megszokott fal–ablak-összhatások helyett elfoglalt és felszabadított felületek váltják egymást.

A londoni Serpentine Gallery 2013-ban emelt alkalmi pavilonjában sikerült legtömörebben megfogalmaznia a terek nyitottságán-zártságán alapuló, falak nélküli határolórendszerek alkotta építkezési elképzeléseit. Ezzel lényegében megkérdőjelezte a „jó öreg mesterséges szabályokat”, és a digitális technika inspirációjára hozott létre egy mesterséges teret. A budapesti projekt is a megszokotthoz képest teljesen más határokat húz meg. A Magyar Zene Házában is érvényesül holisztikus megközelítés, a teret konstruáló „elemek számossága”, azaz a kint és bent különböző hatásaiból való építkezés. Adott volt a sűrű, ligetes fákkal körbevett terület, amelyen a Hungexpo korábbi, végletekig elhanyagolódott iroda- és műhelyépületei várták megérdemelt végzetüket.
 

Ebbe térbe helyezte el Fujimoto a Forest of Music, azaz a „Zene a lombok alatt” elnevezésű pályaművét, amelynek lényege, hogy a ház egyfajta lombkoronatestként működik, amely védelmet és szabadságot nyújt egyben. A fák közé elhelyezett zenetermek valóban képesek teljesen egybeolvadni a környező ligettel, ugyanakkor megkapják az időjárás viszontagságaitól és az oda nem illő zajoktól óvó fizikai védelmet is. A szinte teljesen transzparens felszíni térség fölé egy hatalmas, látványos, több irányban hullámzó, kétszeresen meggörbülő tetőrendszer került, amely értelmezhető egyfajta gondoskodó gombakalapnak, ugyanakkor sajtszerűen lyukacsos is. A felület hol egy fát ölel körbe, hol egy teraszt formál és bukkan elő belőle a látogató.

A tájból, erdőből és a zene hullámvonalaiból építkező, teljesen körbejárható épületnek voltaképpen nincs fő nézete, nincs egy meghatározó homlokzata, mindenki számára abból a pontból nyújt élményt, ahonnan elsőként megpillantja. Értelmezhetjük akár egy túlméretezett, mégis teljesen arányos pavilonnak is. Olyannyira transzparens, hogy a parkban sétáló ember majdhogynem észrevétlenül lép be, majd kerül az egyre mélyebb rétegekbe, melyek végig úgy viselkednek, mint maga az erdő, ahol a levelek között átszűrődik a fény.

Az épület három, egymástól szinte teljesen külön viselkedéssel és tulajdonsággal bíró rétegből, alaprajzi felépítésből áll, ezekben találtak helyet a különböző funkciók. A betérő látogató a minden irányban és teljes magasságban üvegezett földszinti térségbe érkezik. A tér minden érdeklődő számára nyitott kíván lenni, ezért a nagyvonalú fogadótér szabadon bejárható, az abból nyíló – az üvegfelületek miatt azonban azzal teljesen egybeolvadó – shoppal, étteremmel együtt, amit a szükséges kiszolgáló részek egészítenek ki. Az épület két átellenes oldalára pozícionálták a multifunkcionális és kiemelkedő színpad- és hangtechnikával felszerelt 320 személyes nagyobb, valamint a nagyjából 120 fő befogadására alkalmas kisebb kamaratermet. Az előbbi, amely határozott vizuális kapcsolatba lép a Városligeti tóval és mögötte a Vajdahunyad várával, mindenfajta zenei igénynek megfelel, a kisebbe inkább prózai előadásokat, beszélgetéseket terveznek. Ez utóbbit az előcsarnok felé kiegészíti egy lépcsőzetes kiképzésű pihenőfal is. A galériaszinten helyezték el a VIP-részleget és annak – eredetileg a tervezett SANAA-féle Magyar Nemzeti Galériára forduló – teraszos kávézóját, az elzártabb terület pedig a fellépők számára kialakított öltözőket foglalja magába.
 

Látványos központi elem az olaszlépcső, amely spirális rajzolatával köti össze az épület szintjeit. A felszín alatti nagyvonalú, a földszint körkörösségéhez képest inkább sarkosabb tereket találunk, a teljesen fehér előtérből nyílnak a feketére festett, nagy belmagasságú és összterületű kiállítóterek külön az állandó és az időszaki tárlatok számára. Szomszédságukban a különleges kialakítású hangdóm a minden hangot elnyelő kupola alakú vásznával, amely különböző kísérletekhez nyújt egyedülálló lehetőséget. A lépcső légterét egy galériaszint is elmetszi, ami a személyzeti és technikai helyiségek egy részét szolgálja ki.

A szokatlan kialakítású tető több, részben nyilvános, másrészt az üzemeltetést szolgáló zártabb helyiséget rejt magában. A látogatók a könyvtárba vagy a gyerekek zenei beavatására hivatott pedagógiai termekbe juthatnak, ezeket hang- és videostúdió egészíti ki, az elzárt részben irodákat, tárgyalókat helyeztek el.

Az összességében egy szabályos köralakot formáló tető ugyan minden irányban megtörik, átlyukad, hullámzik, alapvetően mégis a vastagabb kiképzésű középpont felől kifelé elvékonyodik, de szinte az utolsó, leszűkített szegletében is szolgál valamilyen funkciót.

A tető pereméhez közeli átlyukasztott részeken fák hatolnak keresztül, beljebb különböző orientációjú teraszok nyílnak, vagy felülvilágítókat formálnak. Épp ezért a tető belső terei hol felülről, hol világítóudvar-szerű teraszok felől jutnak természetes fényhez, a bentről való kilátás azonban igencsak korlátozott. Az üvegezett méretes fénykutak azonban nem egy helyen keresztülmetszik a tető terét és hatolnak le a földszinti előtérig.
 

Az épített környezet határainak feszegetését, lebontását az anyaghasználat is nagyban segíti. A hatalmas, egybefüggő, a minimális illesztékekkel állandóan megtörő, szabálytalan felületet alkotó üvegtáblák teljes transzparenciát nyújtanak: a parkban sétálókat szinte semmi sem választja el a koncerttértől, a bent ülő közönség pedig a Liget fái alatt érezheti magát. A három különböző színnel finoman játszó terazzo-burkolat is észrevétlenül kúszik a kültériből az épületbe.

Az eredeti terveken még teljesen fehéren szereplő belső tér idővel megszelídült, meglágyult, számos fafelület teszi melegebbé, egyben teremt közvetlenebb kapcsolatot a környező természettel. A földszint és galériaszint alkotta markáns központi tér fölül minden irányba, látszólag esetlegesen, de összességében mégis egy koncentrikus formát alkotva lép ki a tető folyamatosan hullámzó pereme, amelyet a szélén beharapások, beljebb a már említett fénykutak csipkéznek.
 

Mindez persze statikailag is igen komoly feladat elé állította a főleg hazai mérnökökből álló tervezőcsapatot, számos izgalmas megoldás született a tartószerkezet kialakításra és a megfelelő esővíz-elvezetésre. A tető alsó, mindenhonnan jól látható peremét aranyozott, csillogó, kirakójátékra emlékeztető random hatású, de közben matematikai képletet alapján megalkotott pixelizált leveles mintázat burkolja.

Az aranyló összhatás tovább erősíti a leveleken áthatoló fénysugarak koncepcióját, ősszel pedig különösen jól egybeolvad a megsárgult levelekkel. Az épület köré további közösségi terek is kerültek: az oldalában jól felszerelt szabadtéri színpad, domboldalon kiképzett egyszerű nézőtérrel, mögötte a Liget felé nyitott, a lombkoronák védelme alatt megbújó kellemes hatású kerthelyiséggel.
 

Sou Fujimoto a több ezer kilométeres távolságból nagy precizitással követte végig a projektet. A járványhelyzet elharapózásáig számos látogatást tett, ezt követően pedig online tartotta a kapcsolatot – s szinte minden anyagot és felületet állandóan fizikailag modellezett. Nagyon sok valódi makett, valódi szemléltetés született a tető kialakításától kezdve a burkolati elemek találkozásáig.

Szigorúan, lényegében igen kevés kompromisszummal vitte végig a Magyar Zene Házát, amelynél legnagyobb hangsúlyt a formai kialakításra helyezte. Ehhez pedig az kellett, hogy hazai partnere, a M-Teampannon iroda levezényelje azt a nagyon összetett szakági kooperációt, amellyel ez a szokatlan szemléletű, nagy precizitást, számos apró elemet és finom kidolgozást igénylő épület tényleg magas színvonalon megvalósulhatott.
 

A teljes cikk a képgalériával ITT olvasható.