Bemutatjuk a XIII. kerületi építészeti díjat elnyerő Marosi Miklós egyik fontos kerületi épületét, a Klapka Központot.
Marosi Miklós a héten kapta meg a XIII. kerületi építészeti díjat a kerületbe tervezett nívós épületeiért, nem kis részben a kiemelkedő jelentőségű Klapka Központért, amely „a különleges építészeti minősége mellett egy városrész életének központi helyét jelöli ki, társadalmi mozgásokat támogat”. Az alábbi cikkünk az OCTOGON 151-es (2019/3-as) lapszámában jelent meg az Ybl Miklós-díjas és Pro-Architectúra díjas építész tervezte épületről.
Angyalföld határozott mozdulatokkal írja jelenét, a távlatokban gondolkodni és cselekedni tudó kerületvezetés tudatossága budapesti összehasonlításokban is figyelemre méltó. Mindez nem csupán a Váci út menti, számos kiemelkedő színvonalú épülettel jelentkező irodaház-folyosóban, hanem a belső területeket egyre nagyobb számban megújító projektekben mutatkozik meg. Ide sorakozik fel a Klapka és a Tüzér utca találkozásánál felépült, a környező városnegyedet ellátni hivatott, önkormányzati bérlakásokkal kiegészülő szolgáltatóház.
Maga a helyszín váratlan fordulattal tárul fel. A történeti beépítés peremén, a kertvárosi lakóövezet és a klasszikus, tízemeletes paneles lakótelep találkozásánál megtorpanásra késztető az az erő, amivel az épület jelen van. Valóságos sűrűsödési pontként nem csupán saját életterét jelöli ki, hanem jelenlétével távolabbra hatva szervezi maga köré az eddig kissé álmos, magára hagyott városrészt.
Az alapfunkció nem újkeletű, azonban a ’70-es, ’80-as évek fordulójáról itt maradt korábbi üzletház utolsó időszakában szélsőségesen lepusztult világot képviselt, annak lebontásával azonnal friss levegőhöz jutott a terület. Fontos várostervezői felismerésként erre a helyre modellértékű, az itt élők várakozásainak szociológiai mélységű feltárásával megalapozott, új funkciócsoport álma született meg. A tervező kiválasztásának talán leginkább alkalmas módjaként kiírt tervpályázat meglepő fordulattal szolgált.
Marosi Miklós tervének legnagyobb erénye, hogy el tudott szakadni a megszokott és megkerülhetetlennek hitt beépítési paraméterektől, merész felvetéssel kompozíciós értelemben is felszabadítva a lehetőségeket. Mindennek alapja az a felismerés, hogy akár a hasznosítható négyzetméterek kárára, de a lehető legnagyobb kiterjedésű, valós használatot, megélést biztosító zöldfelület az, amire a legnagyobb igény mutatkozik.
Az éles metszésű formaként jelentkező, nyáron piknikezésre, napozásra, havas teleken szánkózásra csábító, pázsittal borított domb az épületegyüttes legerőteljesebb üzenete. Olyan újszerű városi jelenlétre csábít, ami idehaza sajnos alig ismert, vagy fájdalmas módon feledésbe merült. Ehhez hasonló teret kínál az együttest alkotó két épülettömeg között átlósan felhasadó átközlekedő teresedés is, élettel teli piazza kialakulásának lehetőségét ígérve. Innen tárul fel a dombházba rejtett szupermarket, ide nyílhatnak a földszinti üzletek, egy kávézó, egy söröző, akár egy pizzéria. Nem nehéz ideképzelni színes teraszok világát, ami időnként piacoknak, vásároknak, vagy akár koncertszínpadnak adja át a helyét.
Az együttes nem kevésbé markáns eleme az alsó két szinten kereskedelmi-szolgáltató tereket, míg a következő három emeleten lakásokat magába fogadó, derékszögű háromszögre szerkesztett épülettömb. A helyszínrajzi konfiguráció expresszív következményeiként adódó hegyesszögű homlokzati síkmetsződések funkcionálisan jól kezeltek, az alaprajzi értelemben belakhatatlan éles csúcsba került a teljes együttes alatti mélygarázs, illetve a dombház ide átvezetett szellőztetése. Az első emelet magasságában a két épületrészt összekötő terasz a jól belakható, megélhető közösségi területeket gazdagítja, és nem utolsó sorban fedést biztosít a földszinti passzázs ezen szakaszának.
Homlokzati értelemben – de a belsőépítészetre is jellemző módon – egyfajta önként vállalt puritánság uralja az összképet. A külső megjelenés tudatosan próbál elszakadni a raszteres lyukarchitektúrától, a vertikális homlokzatsávok hajladozó, random játékában egyfajta organikusság is érezhető, amit az ablaksávok mélyebb síkba való hátrahúzása méginkább plasztikussá tehetett volna. Mégis hiányérzet ébred, hiszen amennyire oldott, friss, újszerű maga a kompozíció, annyira indokolatlan a homlokzati síkok zártsága. Így az épület külső megjelenésében sokkal inkább kollégiumként azonosítható, mint fiatal, magasabb képzettségű párok lakóházaként. Mert a sajátos bérlői modell amúgy ezt a réteget célozza meg, a lakásokra a kerületben élő fiatal, diplomás párok pályázhatnak. A lakószintek belső világa – a külső feltárulás során ébredő hiányérzetért bőségesen kárpótolva – újabb réteggel gazdagítja a kompozíciót. Nagyvonalú, ahogy a fedett átrium alsó szintje, de a közlekedőterekben képzett tágas öblök is a közösségi hasznosítás lehetőségét kínálják fel. Különösen látványos, szerethető megoldás az is, hogy a közlekedőfolyosó körbevezetése helyett a függőleges közlekedőtengellyel szemközti szárny lakásai hidakon érhetők el. Evvel nem csupán az átrium tere válik izgalmassá, hanem az így megközelíthető lakások funkcionális tere is kibővül.
Marosi Miklós háza a közösségi terek spontán alakulására ad esélyt. Az emeleti szinteken a ház lakói közötti aktívabb közösségi együttélés újszerű dinamikája teremtődhet meg, míg a két épülettömbön átvezetett passzázs és a zöld pázsitos domboldal a környéken élők számára nyit közösen megélhető tereket. A közösségteremtés lehetőségeit felkínáló, szociálisan érzékeny építészet született, az architektúra biztosította keretek adottak, az ígéret teljes beváltása most már az itt otthonra lelőkön múlik.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
