A Giardini pavilonjai a második világháborúig
November végén zár a 18. Nemzetközi Építészeti Biennálé Velencében. Állandó szerzőnk, Gollob Lilla a májusi nyitás után járta végig a kiállítást, véleményét frappáns cikkben foglalta össze. A Giardini pavilonjainak építészetét bemutató sorozatunk első részében azt vizsgáltuk, hogyan képzelték a nemzeti reprezentációt az egyes országok; összefügg-e tér és kiállítás, hat-e egyik a másikra? A második világháború cezúrát jelentett a Biennálé történetében, ezúttal az addig felépült pavilonokat vesszük szemügyre. A sorozat hamarosan megjelenő, befejező részében pedig a terület ékköveit, a háború után épült pavilonokat mutatjuk be. Tartsatok velünk.
Az első igazgató, Paolo Portoghesi a Giardinin kívül a volt hajóépítő műhely, az Arsenale területét is megszerezte az építészeti kiállítások számára. Az Arsenale önmagában építészeti csoda, hatalmas oszlopai, botozott terei, nyers téglaarchitektúrája számos kiállítási installációt megihlettek azóta is. Azok a nemzetek, akiknek a Giardiniben nem jutott önálló nemzeti pavilon, itt kaptak helyet, ahol a téri feltételek értelemszerűen teljesen mások, mint egy zárt pavilon esetében.
Az építészeti biennálék indulásának idején dübörgött a posztmodern, a kiállítások kurátorai, igazgatói maguk is e stílus meghatározó képviselői voltak. Portoghesi az első, 1980-as kiállításra az Arsenale hosszan elnyúló La Corderie csarnokának 316 méter hosszú terében számos építész bevonásával egy képzeletbeli utcát épített fel a kor jellegzetes stílusában. A Strada Novissima az új stílus egyfajta építészeti katalógusa volt, minden egyes homlokzatát más-más építész tervezte, a kapuk mögött nyíló terekben pedig az adott irodák mutathatták be munkásságukat.
  |
Az évezred végéig az építészeti biennálék valóban az építészeti eredmények nemzetközi mustráit jelentették. Kétezerben azonban Massimiliano Fuksas főkurátor új jelszóval állt elő: Kevesebb esztétikát, több etikát!
Innentől indult az a folyamat, amely ma már egyértelműen kirajzol egy új trendet, és amelynek láttán Patrick Schumacher faképnél hagyta a 2023-as kiállítást: az építészet művészi-alkotó karaktere és produktumai helyett a társadalmi vonatkozások hangsúlyozása. A 21. századi hívószavak rendre szociális és társadalmi kérdéseket tesznek fel az építészeknek, és mivel az ezekre adható válaszok természetüknél fogva kevéssé látványosak, a nagy építészeti show egyre kevésbé szól a szemnek.
A volumen növekedésével párhuzamosan a konceptuális megközelítés valóban egyre inkább megnehezíti a látottak befogadását, és azoknak a kiállításoknak kedvez, amelyek képesek az önkorlátozásra. Érdekes, és a fentiektől nyilván nem független jelenség volt a 2023-as építészeti biennálén a makettek feltűnően nagy száma – ez a hagyományos eszköz jó kompromisszum a nem-építés kívánalma és a vágyott kreativitás között.
  |
Az Arsenale kiállítása a Strada Novissima egységes koncepciójától eltávolodva mára kissé kaotikus piactérré vált, ahol a fogódzót maga az építészeti keret jelenti, és mivel általában ide már a Giardini kiállításainak megtekintése után vánszorog el a fáradt vándor, az itt kiállítók némi hátránnyal indulnak. Igazi felüdülést jelent, amikor a hosszú csarnokon végigbotorkálva kiérünk a tégla dokkokkal körülvett öbölbe, megpillantjuk a minden fotón kötelezően előbukkanó hatalmas darut.
Itt, a színtiszta építészet érzéki terében az évről évre változó helyspecifikus installáció általában az aktuális építészeti trendek 1:1-es modelljét kínálja. Idén Sir David Frank Adjaye ghánai származású brit építész fekete prizmája gyarapítja az egyébként is nagyszámú afrikai vonatkozásokat. Az apró fa elemekből álló barlang nyílásain át sokféle szűrőn keresztül tárul fel a hajóépítő öböl artisztikus világa. Az elvontan geometrikus, mégis ősi organikus képzeteket előhívó építmény egyszerre idézi az építész szerkesztett és kézműves karakterét.
A Giardini pavilonjai révén az építészet már akkor is szereplője volt a kiállításoknak, amikor még nem vált kétévente főszereplővé.
A pavilonok közül többet, főképp a koraiakat többször is átépítették az eltelt évszázadban, de így is szépen kirajzolják a huszadik század építészeti irányzatait a szecessziótól a korai modernen és a neoklasszikus stílusokon át a hatvanas évek késő modernizmusáig. A kezdetekkor, 1905-ig a központi pavilon fogadta be az összes nemzeti kiállítást, de az anyag ezt hamar kinőtte, már 1907-től elkezdtek épülni a nemzeti pavilonok. A terület beépülése folyamatosan zajlott a tízes, húszas, harmincas években, a második világháború értelemszerű kihagyása után pedig egész a hatvanas évek kezdetéig.
A különböző korszakokban épült pavilonok stílusa eltérő, nem csak az építésük ideje, de határozott nemzeti énközlés is jellemzi őket. A 2012-es Építészeti Biennáléra, melynek hívószava a Common Ground, azaz Közös alapok volt, Common Pavilions címmel készült egy anyag az egyes nemzeti pavilonok építészetéről, amely audioguide-ként is működött a látogatók számára, és a következő évben több kiállításon is bemutatkozott. Az egyes pavilonokról szóló esszéket neves építészek és teoretikusok írták, a hozzájuk tartozó podcastok ma is meghallgathatók, izgalmas forrásanyag az érdeklődők számára.
A terület beépülését megszabták a Giardini földrajzi adottságai. A nagyjából háromszög alakú telket egyik oldalon a tenger, másik oldalán egy csatorna határolja, harmadik oldala a szárazföld felé néz. A tenger felé eső sarkon nyíló bejárattól két egymásra merőleges útvonal indul, többségében ezek mentén állnak a nemzeti pavilonok, jellemzően elsőként a „nagy európai nemzetek” kaptak építésre lehetőséget. A magyar pavilon korai megjelenése a századelő olasz-magyar politikai és kulturális kapcsolatainak köszönhető. Minket követtek a németek, angolok, franciák és az oroszok. A terület sűrűsödésével azután az utak végig beépültek, és a köztes helyekre is beékelődtek további építmények.
Az egyes pavilonok építési idejét összevetve a térbeli elhelyezkedésükkel, szépen követhető az a folyamat, melynek során a Giardini, a Biennálé-kertek területe fokról fokra egy sajátos és egyedülálló dzsungellé változott, ahol a növényzet és az épületek szimbiózisa alkotja a téri szövetet.
A rövidebb tengely az elsőként felépült Központi Pavilonhoz vezet, az ezt szegélyező, szerény léptékű pavilonokról az előző részben szóltunk. Velük szemben, a terület közepe felé eső területen épült fel 1991-ben, az 5. Építészeti Biennálé alkalmából az egyik legkésőbbi létesítmény, James Stirling könyvpavilonja.
A hajót idéző fémlemez fedésű épület szétterülő szoknyájával a posztmodern képviselője a Giardini építészeti együttesében, ezzel vált teljessé a területen a huszadik század építészeti katalógusa. Abban az évben Magyarország a Makovecz Imre nevével fémjelzett organikus építészetet mutatta be nemzeti kiállításán, amely a tradicionális formák felélesztésének szándéka mentén szintén a posztmodern szemlélethez kapcsolható, még ha szellemi gyökereit művelői másutt is keresték és vélték megtalálni.
  |
A másik, erre merőleges „főútvonal” végpontja szintén kiemelt szereppel bír: ez a kisebb tisztás horgonypont a Biennálé kertek dzsungelében. Itt áll a három nagy nemzet, az angolok, a németek és a franciák pavilonja. Nagyjából egy időben épültek, a 20. század első évtizedének végén, stílusuk a századelő patetikus, neoklasszicista felfogását tükrözi.
Az egységes megjelenés nem véletlen, a francia pavilon tervezője történetesen korábban a német pavilon tervezőjének irodájában dolgozott. A tengelyben álló angol pavilon épülete eredetileg a Biennálé kávézójaként épült még a 19. század végén, ezt alakították át palladiánus stílusban. Az 1909-ben emelt német pavilont Hitler 1938-ban lebontatta, csak azért, hogy az eredetihez hasonló, birodalmi ízű, portikuszos építményt emeltessen.
A német pavilon egyébként az első világháború idején is zárva volt, csakúgy, mint 2023-ban az orosz, ami jól mutatja, hogy a velencei kiállítások kezdettől tükrözték a nemzetközi erőviszonyokat, és nem voltak mentesek a politikai hatásoktól. Ennek tükre Európa három vezető nemzetének triumvirátust alkotó pavilonegyüttese: oszlopos előcsarnokaik egymást bámulják szimmetrikus elrendezésben a kis tér három oldalán. Alaprajzi elrendezésük is klasszikus múzeumi tér, központi aula körül kisebb, olykor felülvilágítóval ellátott kiállítóterekkel, ami egyértelműem meghatározza az itt szereplő tárlatok kialakítását.
   |
Érdekes összevetni a klasszikus európai nemzetállamok énképét egy kicsi és praktikus nép önreprezentációjával, az előző részben tárgyalt, velük nagyjából egy időben, 1914-ben épült holland pavilon Gerrit Rietveld-féle konstruktív geometriájával és szerény méreteivel. Ezzel szemben a másik végletet képviseli az ugyanebben az évben felépült orosz pavilon, amely méretével kívánta nemzetének nagyságát reprezentálni.
Kétszintes, terjengős tömege összetettségével, részleteivel az Európára jellemző klasszicizmus helyett az orosz népművészet, illetve ortodox építészet formakincséből merít. Térsorának zárása egy kupolával fedett, kör alaprajzú terem, amely többnyire valamilyen vizuális attrakcióra csábítja a kiállítások rendezőit, hol tetőtől talpig QR kódok fedik, hol végtelenített falkép a velencei veduták stílusában, és ahonnan ráadásul egy tengerre néző teraszra is kiléphetünk. Mintha az orosz mesékből lépett volna elő Szaltán cár palotája.
A húszas években már más szelek fújtak Európában, az első háború lezárultával egyértelműen beköszöntött az új évszázad a maga új életszemléletével: megkeményedtek a vonalak, megjelent a modernizmus, és hódított az art deco. Ebben az évtizedben csak két pavilon épült, a szintén az előző részben bemutatott spanyol, és egy másik, a hollandokhoz hasonlóan praktikus, és erős polgári öntudattal rendelkező, frissen önállósult nemzeté, a cseheké. A végtelenségig egyszerűsített, kubista formavilágú cseh pavilon egyetlen teret foglal magába, csupán bejárata kap némi hangsúlyt, és ereszcsatornája kapott egy kis art-deco gellert.
  |
A harmincas években felélénkült az építési tevékenység a Giardini területén, Európa-szerte erősödött a nacionalizmus, az egyes nemzetek mellett a kiállításokat rendező olasz állam maga is bővítésekbe fogott. Ami a rendező országot illeti, már Mussolini idejében járunk, aki rajongója volt az építészetnek, és nagy szerepet szánt neki a fasiszta államrend megerősítésében.
A Biennálé kezdte kinőni a Giardini eredeti területét, a bővítés a csatornán túli szigeten valósult meg, egységes koncepció szerint. Az ide kerülő pavilonegyüttes a kor szellemének megfelelően szimmetrikus, horizontális irányban terjeszkedő, monumentális, kissé birodalmi ízű térfallal fordul egy tágas köztér felé. Tömör fehér falát csak a klasszikus formákat idéző, stilizált kapuzatok motívumai törik meg – akár ha egy díszszemle felvonulási terén járnánk.
Az épületbe egyterű kiállítóhelyiségek kerültek, ahol a semleges befogadó tér többnyire izgalmas kiállításokat inspirál. A központi teret Velence maga foglalta el, de ide került Egyiptom, Románia, Jugoszlávia (ma már csak Szerbia) és Lengyelország nemzeti kiállítása is. Az 1932-ben indult, több szakaszban zajló bővítés olasz építész, Brenno del Giudice munkája, ő felügyelte a szintén a csatornán túli területre kerülő görög pavilon építését is, amely a hosszan elnyúló fehér térfalra merőlegesen stilizáltan archaizáló téglaarchitektúrával zárja le a területet.
  |
Vele szemben a sziget hossztengelyének másik végpontján egészen másféle építészetet találunk a harmincas évekből. Az osztrák pavilont Josef Hoffmann tervezte, a bécsi szecesszió kiemelkedő alakja, aki már a századelőn is a szecesszió burjánzóan dekoratív irányával szemben a geometrikus irányzatot képviselte, a huszas évektől pedig a munkásosztály tömeges lakáshiányát enyhítendő számos lakóházprojektben vett részt. Nagy szerencsénkre Hoffmannak két villája is áll Budapesten.
Az 1934-ben felépült osztrák pavilon is a végletekig leegyszerűsített homlokzattal, szimmetrikus alaprajzzal készült, bár eredetileg Hoffmann díszesebb portált és homlokzati szobordíszítést is tervezett, ez azonban anyagi okokból nem valósult meg. Az 1984-ben Hans Hollein által eredeti formájában rekonstruált épület Hofmann utolsó háború előtti alkotása, és karakterében egyértelműen a modernizmus funkcionális őszintesége érvényesül
  |
Szintén a harmincas évek terméke a neoklasszikus ízű dán pavilon, amelyet 1958-ban modern szárnnyal bővítettek, és az USA koloniális stílusú, „U” alaprajzú udvarházat idéző, építészetileg nem túl izgalmas pavilonja, amely nem meglepő módon a Giardini eredeti kertjének közepét foglalja el. Kis traktusmélységű szárnyai szimmetrikusan nyílnak a bejáratot követő, kis alapterületű centrális aulából, nem adva túl nagy teret a kreatív kiállítás-rendezésnek, udvarára kikúszó installációin viszont remekül lehet üldögélni.
  |
További képek a galériában!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
