A Giardini nemzeti pavilonjai a második világháború után
November végén zár a 18. Nemzetközi Építészeti Biennálé Velencében. Állandó szerzőnk, Gollob Lilla a májusi nyitás után járta végig a kiállítást, véleményét frappáns cikkben foglalta össze. A Giardini pavilonjainak építészetét bemutató sorozatunk első részében azt vizsgáltuk, hogyan képzelték a nemzeti reprezentációt az egyes országok; összefügg-e tér és kiállítás, hat-e egyik a másikra? A második világháború cezúrát jelentett a Biennálé történetében, a cikksorozat második része a háború előtt épült pavilonokkal foglalkozott. Záró cikkünkben a háború után épült pavilonokat vesszük szemügyre.
A biennálé 1942-ben bezárt és csak 1948-ban nyitott újra. A háború után 11 új pavilon épült, az ötvenes években születtek az építészetileg legizgalmasabbak, amelyek mindegyike maga is külön esszé tárgya lehet.
Közülük a legkiválóbbnak tartott venezuelai pavilont, Carlo Scarpa munkáját már az előző részben említettük, azonban szomszédja, a svájci pavilon legalább annyira színvonalas kompozíciót, rejt, arról nem beszélve, hogy míg Scarpa pavilonja Venezuela identitása helyett leginkább alkotója identitásáról vall, addig az 1952-ben átadott svájci pavilon egyszerű téglalapokból szerkesztett, szabadon áramló, nyitott és zárt tereket ötvöző, változatos térrendszere az ország vállaltan racionális, szabályozott renden alapuló szabadságot képviselő szellemiségét jól jellemzi. Tervezője Bruno Giacometti, aki mellesleg a matuzsálemi kort megérő kiváló építészek sorába tartozik, 105 évesen hunyt el, jóval túlélve világhírű testvérét, a szobrász Alberto Giacomettit. A pavilonban a különféle műfajok eltérő igényeinek megfelelően három különböző belmagasságú és megvilágítású kiállítóhelyiséget alakított ki a tervező: külön terem várja a szobrokat, a grafikákat és a festményeket.
A svájci pavilon látszó téglafalakkal kerített átriuma a benne meghagyott, halott fatörzzsel mindenesetre kiváló meditációs tér a biennálé vizuális forgatagában.
  |
Az ötvenes évek elején, 1952-ben épült fel Izrael modernista pavilonja, amely egyértelműen Tel Aviv fehér modernizmusának tükörképe. 1955-ben készült el Japán pavilonja, amely bizonyos értelemben máig befejezetlen maradt. A megemelt szinten kialakított kiállítótér alatti szabad területhez egy japánkert is csatlakozott volna, ez azonban sosem készült el. A szintek között üvegezett födém teremt kapcsolatot. Japán 2023-as nemzeti kiállítása magát a pavilont, mint szerkezetet tematizálta és töltötte meg újfajta térhasználattal.
A kiállított modellről jól leolvasható a szerkezetben rejlő poézis: az oszlopokból és róluk konzolosan kiengedett gerendarácsból álló tartószerkezet mintegy fákat imitálva hordja az épület terheit, és zárja közre ennek a saját világnak a képzeletbeli függőleges tengelyét, amely maga az üresség. A középen, pontosan egymás fölött elhelyezett négyzetes üvegezett födémszakaszokon keresztül az épület földszintjéről az égig láthatunk. Ez a pavilon, a svájcihoz hasonlóan önmagában, kiállítás nélkül is egyfajta építészeti statement.
  |
Még inkább elmondható ez a számomra és valószínűleg még sokak számára legkedvesebb kiállítótérről, a skandináv országok pavilonjáról. Az épület többkörös pályázat nyomán született, Norvégia, Finnország és Svédország tervezői versengtek, győztesként a Sverre Fehn által vezetett norvég team tervezhette a pavilont, amelyben Észak fehér fénye a főszereplő. Az épület bravúrja Velence ragyogó napja alatt Észak atmoszférájának, tört fehér hideg ragyogásának megteremtése, melyet pusztán építészeti eszközökkel, szellemes szerkezeti megoldásokkal ért el a tervező.
A nagy négyszögletes tér két egymásra merőleges, a közterekre nyíló fala végig üvegezett, míg másik két oldalfala tömör, de az igazi opálos ragyogást a födém kialakítása, a nagy magasságú, alulról látszó dupla gerendázat állítja elő. Az üvegezett tető alatt árnyékolóként működő gerendák sora bizonyos helyeken megszakad, hogy helyet adjon az épület belterében élő fák törzsének. Az nagy, üres teret csupán a három fa tagolja, a lehető legszabadabb lehetőséget adva bármilyen kiállítás megteremtésének.
A nyers őszinteséggel használt kortárs építőanyagok és az organikus természet zavartalan harmóniája a homogén fehér fényben fürdő, puritán térben, a bejárat környékén kialakított míves részletek, a tér nagyvonalú kezelése kiállítás nélkül is közvetíti a skandináv építészet és tárgykultúra világszerte csodált erényeit.
   |
Hasonlóan izgalmasak és beszédesek a nagyok közé ékelődött kicsik, akik a maradék területeken hoztak létre szellemes szerkezetű, valóban pavilon-jellegű építményeket. Alvar Aalto tervezte a finn pavilont, amely ugyan ideiglenesnek indult, de aztán végleg lehorgonyzott. Az előregyártott elemekből összeállított, fa szerkezetű térstruktúra kis alapterülete és szabálytalan kontúrja koncentrált magatartást követel a belé kerülő kiállítási anyagtól.
Hasonlóan kicsi, könnyűszerkezetes és háromszög szerkesztésű a nagy nemzetek klasszikus építményei mellett szerényen megbújó Kanada pavilonja, amely szintén egy élő fát vesz körül, és spirális belső tere izgalmas kiállítói megközelítést indukál. A fa-üveg szerkezetet olasz építésziroda tervezte. Az élő természet integrálása közös jellemzője a háború utáni modern pavilonoknak, Kanadán kívül a skandináv országok, az ideiglenes ausztrál pavilon, Svájc és Japán is élt ezzel a megoldással.
Ahogy fogyott a hely, előtérbe kerültek az unortodox megoldások, Uruguaynak például egy hajdani kiszolgáló épület jutott, ennek átalakításával nyitotta meg dicséretesen egyszerű nemzeti pavilonját 1960-ban. Ez azonban korántsem hátrány; ahogy korábban említettem, a gyakorlat azt bizonyítja, hogy az egyetlen tér intenzívebb kiállítás-élményt képes generálni.
   |
A modern építészetéről méltán híres Brazília nagyszabású pavilont tervezett az ötvenes évek végén, amely hídként átívelt volna a csatornán, de ezt a tervet elutasították, és 1964-ben egy kisebb építményt adtak át a szigeten, a híd folytatásában. A látszóbeton „doboz” megbontotta az eredeti, harmincas évekbeli térkompozíciót, megszűnt a rávezetés a „Mars-mezőt” lezáró fehér építmény közepén nyíló velencei pavilon bejáratára. Ezt ellensúlyozandó a brazil pavilont a híd tengelyében a bejárattól indulva átmetszi egy nyitott folyosó, amely dobozszerűen vágja át a pavilon testét. A nyersbeton szerkezetek erőteljes hangsúlyozása a brazil modernizmust idézi.
  |
A hatvanas évek derekára a Giardini gyakorlatilag megtelt. Korea pavilonja viszonylag későn, 1995-ben készült el a japán pavilon mögött, a Giardini tenger felé eső határán, egy meglévő beton kiszolgáló épület tetejére települve. Összetett geometriája egyszerre idézi a nyugati posztmodernt és a kelet pavilonos térfelfogását.
Utolsóként Ausztrália építetkezett a Giardini területén, 16 versengő ország előtt nyerte el a saját pavilon építésének jogát 1987-ben. 2015-ben építette át az 1988-ban a csatorna partján épült pavilonját. Zimbabwei gránittal burkolt fekete homlokzatával, üvegkorlátjával ez a kései pavilon már kissé kommersz internacionális építészetet képvisel, elegáns társasházként vagy villaként bárhol állhatna a világban. Az ausztrál pavilon evolúciója jó példa arra, milyen kihívásokkal küzdenek a Giardini nemzeti kiállítóhelyei a 21. században.
Az eredeti, Philip Cox által tervezett, ideiglenesnek szánt építmény pavilon volt a szó szoros értelmében: kicsi, könnyűszerkezetes. átmenetiségét figyelemfelhívó külseje ellensúlyozta. Verandára emlékeztető bejárata integrálta a természetet a szimbolizálandó ország, Ausztrália karakterének megfelelően. Hullámos teteje kis fantáziával a Sidney operaház hullámait idézte, ám befogadóképessége korlátozott volt. A nemzeti reprezentáció megnövekedett igénye hívta létre az új, acél-beton szerkezetű állandó épületet, amely már két szinten 240 négyzetméter kiállítási teret kínál. Az építés költségeit magánadományokból finanszírozták, az ausztrál művészeti tanács mellett például Cate Blanchett is adományozott.
  |
A Giardini tehát 30 pavilonjával lehetőségeinek végére jutott, a sorra jelentkező újabb országok az Arsenale épületeiben, később pedig Velence-szerte kaptak kiállítóhelyet, ahol értelemszerűen eleve adottak a téri keretek, nemzeti identitást csak a kiállítás maga hordozhat, és hordoz is sok esetben. Ebben élen jár Kína, aki az Arsenale hátsó bejáratánál, egy óriási hodályban kapott lehetőséget a bemutatkozásra. A hosszú vándorút végén elcsigázott látogató itt mindig vizuálisan is gondosan kimunkált tárlatot talál. Ha Patrik Schumachernek lett volna hozzá cérnája, hogy idáig elzarándokoljon, itt valódi, tárgyiasult építészettel, igazi házakkal találkozott volna. A világ egyik legprosperálóbb gazdasága egyelőre nem küzd a nem-építés démonával, épít és büszkén mutogatja. Ugyanígy izgalmasak az újoncok, akik értelemszerűen igyekeznek nemzeti építészetük legjavát bemutatni.
  |
Egyre többen megkérdőjelezik azonban a nemzeti kiállítások létjogosultságát, ahogy az építészet átstrukturálódó szerepével, határainak tágulásával magának a biennálénak is szüksége lehet valamiféle újragondolásra. Ebből a perspektívából nézve a Giardini pavilonjai felértékelődnek, köztük járva a huszadik század építészettörténetének képeskönyvében lapozgatunk.
További képek a galériában !
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
