Szerb Antal Budapestje 2023-ban
A 150 éves Budapest előtt tisztelgünk sorozatunkban, amelyben Szerb Antal Budapesti kalauz marslakók számára című írásának eredünk nyomába. Mi változott, és mi maradt változatlan? Kiderül, ha velünk tartotok.
1935-ben született Szerb Antal talán legrövidebb írása, a Budapesti kalauz marslakók számára. A művelt nagyvárosi értelmiségi ódája az általa szeretett városhoz – érthető pozíció. De miért éppen Marslakó, honnan pottyant ide a kíváncsi látogató? A választ talán az írás keletkezésének ideje adja meg, sokan kezdték akkor magukat annyira idegennek érezni e honban, mintha a Marsról pottyantak volna ide. Szerb Antal messzemenőkig szubjektív városi sétája annak a mementója, hogy milyen ez a város olyasvalaki számára, aki itt otthon van, még ha idegennek bélyegzik is, és sehol másutt nem találhatna otthonabbat.
Szerb Antal nem tudhatta – bár 1935-ben talán már zsigereiben érezni kezdte – hogy egy évtized múlva nem csak a várost, de őt magát is elpusztitja az a rettenetes valami, amiről azóta elhittük, hogy soha többé nem ismétlődhet meg. Tévedtünk. Szerb Antal írása a békebeli Budapestet mutatja meg, nem csoda, hogy 1946-ban, a romos, a háború nyomait testén és lelkében viselő országban a kötet ismét megjelent, talán egyfajta dacból, vagy képtelen jóvátételként, hogy bár szerzőjét agyonverhették barbár és kulturálatlan hordák, de maga a kultúra elpusztíthatatlan.
Budapest az elmúlt csaknem hét évtizedben újjáéledt, és mitagadás, felismerhetetlenül megváltozott; nem csak a Marslakó, de Szerb Antal maga is nehezen ismerne rá. 150. születésnapját ünnepli, de korához képest igazán jól tartja magát, egy százast nyugodtan letagadhatna. Szabói és sminkmesterei épp azon igyekeznek, hogy visszaadják ifjonti báját – olykor talán túlzásba is viszik az igyekezetet. Kihajítják a gardróbból a nem kívánatosnak, divatjamúltnak ítélt darabokat, elfelejtve, hogy a valódi izgalom a változatosságban gyökerezik. Meg aztán ma sem élünk éppen békeidőket, fogy az aranytojás a tyúk alól, méregdrága cifrálkodás helyett okosabb lenne őrizni azt, ami ügyes fogásokkal még használhatóvá, sőt vonzóvá tehető. Mert hiába a rongyrázás, a cifra rongyok alól hamar kibújik a pucér hátsó, és egy 150 éves hátsó pucéran… hát, hogy is fogalmazzuk, nem igazán indítja be a fantáziát.
Pedig 150 év ide vagy oda, Budapesten ma is van mit nézni, kell ugyan hozzá egy jó messzelátó, mert a határai jócskán kiterjedtek. Felszedett jópár kilót, illetve kilométert, és nem biztos, hogy ez jól áll neki. Vagy géppel kell fölébe szállni, röpködnek is a drónok, olyan nézőpontból mutatva a várost, amilyenről Szerb Antal még csak nem is álmodott, viszont vélhetően nem is hozta volna lázba. Az ő városának varázsa a tapintható valóságban rejlett, a szemmel, kézzel, lábbal és persze ésszel megtapasztalható benyomásokban, amelyeket szavakkal oly pompásan tudott lefesteni. Idézzük most őt magát:
„Általában az emberek, hát fontosak az emberek a városban? Párisban csak az emberek utálatosak és érdektelenek. Én a várossal akarom Önt megismertetni, azt hiszem, a házak az igazán lényegesek. De talán nem is a házak: az utcák egymásrahajló erotikája, melyben néha erő fejeződik ki és olykor grácia, a forgalmak hőfoka talán, a közterek és a szobrok éghajlati viszonyai, az autóbusz-számokkal kapcsolatos irodalmi asszociációk vagy valami ilyesmi. Hisz Ön ért engem.”
Ön, mármint a Marslakó. Szerb Antal persze lódít, ő is tudja jól, hogy az emberek igenis érdekesek, sőt, ők érdekesek csak igazán, akik a várost létrehozták és éltetik maguk körül. Az értelmiségi individuum azonban – ma még inkább, mint 88 évvel ezelőtt – egyszerre áhítja a nagyvárosi nyüzsgést és viszolyog, menekülne tőle. Nem úgy néz ki, hogy ez sikerülhet, bár az életkor előrehaladtával azért nő az esély – de a vágy mindenképp – a remete-életforma kereteinek megteremtésére. Kétségtelenül egészségesebb egy fa alatt üldögélve várni, hogy a Teremtő magához szólítson, mint ugyanezt a civilizált nyüzsgés kellős közepén, ugyanilyen magányosan tenni. (Arról már nem is beszélve, mennyivel egészségesebb lombok árnyékában békésen megöregedni, mint ha az embert nyilas honfitársai agyonverik ugyanezen lombok árnyékában)
  |
Szerb Antalnak nem adatott meg a békés öregkor, 44 évesen hagyta itt a világot, nem önszántából. Sosem tudjuk meg, hogy européer intellektusa mit kezdett volna a háború utáni évek Budapestjével, képzeletben azonban megmutathatjuk neki, hogyan változtak meg kedves helyei. Budapest 150. születésnapja alkalmából sorra felkeressük azokat a helyeket, ahol annak idején járt a Marslakóval, és a magunk szerény eszközeivel igyekszünk rögzíteni a 2023-as pillanatképet. Globális nomádként mindannyian kicsit marslakók vagyunk már saját pátriánkban is, talán ezért is ragaszkodunk fokozottan a helyek változatlanságának illúziójához, ezért tűnik szebbnek a múlt, mint a jövő, ezért értékeljük olyan nagyra a múlt relikviáit.
  |
Szerb Antal Budapestje a múlt, mi pedig kísérletet teszünk a jövő múltjának, a Mának a megragadására. Tartsatok velünk a Lánchídra, a Dunapartokra, a Belvárosba, a Gellérthegyre, a Tabánba, A Várkertbe, a Várba, a Vérmezőre, Pasarétre, Óbudára, a Batthyányi térre, a Józsefvárosba, Újlipóciába, a Margitszigetre, ahol 1935-ben az Író és a Marslakó tettek közösen sétát. Mert hiába múlt el 88 év, ma is ugyanolyan izgalmas és jellegzetes pontjai ezek a városnak, mint a huszadik század harmadik évtizedében. És nem csak a Marslakók számára tartogatnak meglepetéseket…
  |
Cikkünk illusztrációit a Fortepan gyűjteményének 1935-re datált képei közül válogattuk.
További képek a galériában!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
