Dunapartok
A 150 éves Budapest előtt tisztelgünk sorozatunkban, amelyben Szerb Antal Budapesti kalauz marslakók számára című írásának eredünk nyomába. Mi változott, és mi maradt változatlan? Vállaltan szubjektív bemutatónk számára felbecsülhetetlen sorvezetőt jelentenek az Író sorai, bár a stílus és a látásmód természetesen nem érhet fel a művelt pesti írástudóéhoz. Folytassuk, ahol Szerb Antal tette. Lássuk a Dunapartokat!
DUNAPARTOK. A Dunának két partja van, mint a folyóknak általában. Azt hiszem, az is normális, hogy a két part itt is két más világ. Mint Párisban. A pesti parton zenés kávéházak nyitnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák.
A PESTI PARTRA nem ajánlatos napsütésben menni. Nem vagyok biztos az ízlésében, de azt hiszem, nem az Ön esete, ami ott olyankor látható. Ez a part téli estéken szép, amikor csak piarista tanárok járnak rajta, kettesével. Csak mennek, nagy reverendasuhogtató titokzatos lépésekkel, a rendházból el, az Országház felé, és sétájuk célja mégis a vacsora, melyet visszaérkezve fognak elfogyasztani. Névnapokon a portás felgurít egy hordó sört a refektóriumba és szelíd szerzetesi tréfák között megisszák, tudományos és pedagógiai kérdésekről társalogva. Sajnálom, hogy nem mutathatom meg Önnek a régi piarista épületet, a Grassalkovich-palotát, kecses erkélyével, és a hozzácsatolt jellegtelen, de régi épülettömböket. Nélkülük a város egy kicsit foghíjas most a Görög Templom és a belvárosi Plébánia-Templom között. Valamikor ez volt a leginkább XVIII. századi sarok. Az ember várta, hogy a rácok a vontatóhajókkal egyszer mégis áttörik a villamos sáncait, és kikötnek, úgy, mint régen, mikor a Dunaparton még Ürményi, a hétszemélynök, áztatta a vízbe fájós lábait és diskurálgatott a bókoló Kazinczyval.
  |
A BUDAI PARTON inkább késő tavaszi délutánokon ajánlatos sétálni, a gesztenyefákra való tekintettel. Ez a Dunapart kissé ijedten húzódik meg a két hegy alatt, tulajdonképpen alig van. Kutyákat szoktak erre sétáltatni, és egyszer láttam egy öreg házaspárt, az úron szürke zsakett volt és szürke keménykalap. Ha nagyokat szeret sétálni, inkább az alsó rakparton menjen végig a Ferenc József-hídtól a Margithídig. Ez a világrész nem nélkülöz bizonyos tengerészeti hangulatot és mindenféle itt rekedt életformákkal lehet találkozni. Ültem itt már például felfordított csolnakon, mint egy hajós, és néha kis lépcsőkön le lehet menni és üldögélni közvetlenül a víz fölött, mint Velencében és számolni a parti lámpák fénycsíkjait a Dunán. Uram, Ön nem is képzeli, mily gazdag ez a város lehetőségekben.
/ Szerb Antal, 1935 /
Ami a lehetőségeket illeti, Tisztelt Író úr, nem is képzeli, milyen igaza volt. Mert azok a lehetőségek, amelyekre Ön gondolt, bizony azóta is csupán kihasználatlan lehetőségek, látszik ez még a Marsról is. Bátorság kell ahhoz, hogy az egyszeri városlakó személyes kontaktust teremtsen a Dunával, amit alapesetben robogó autóáradat választ el a partján andalogni vágyóktól.
Ifjú koromban – a bátorság az ifjak privilégiuma – én is próbálkoztam néhányszor, szokatlan módokon. Jártam a Duna jegén – nem királyt választani, az akkor már, (vagy még?) nem volt divat. Pusztán a nem mindennapi élvezet kedvéért sétáltunk ki az Erzsébet híd alá feltorlódott jégtáblákon – mert ha király nem is, de jég még volt akkoriban. A mókának a rendfenntartás vetett véget, de ifjak és szépek lévén, a hivatalos procedúra rövidre zárult egy ejnye-bejnyével. Ennél vakmerőbb volt, amikor az Ön által is megörökített sajátos életformákkal kerültem közeli kapcsolatba a budai Bem rakparton. Az itt horgonyzó állóhajók egyikére sétáltam be a víz felett egyensúlyozva a kikötésre szolgáló, 40 cm átmérőjű és mintegy tíz méter hosszú vascsövön. Hosszú séta volt, annyira hosszú, hogy visszafelé már nem is mertem nekivágni; kénytelen voltam az egymáshoz kapcsolt úszó izéken, kivilágított ablakok alatt lopakodni egy járható hajóhídig, az engem kísérő és a parton aggódó fiatalember legnagyobb megrökönyödésére. Mondanom sem kell, a kapcsolat nem szökkent szárba.
Sajnos még ma is hasonló bátorságra van szüksége a főváros lakóinak, hogy közel merészkedjenek a folyóhoz. Urbanisták és civilek szajkózzák évtizedek óta, hogy a Duna partjait hozzáférhetővé kell tenni a városlakók számára. De mivel a rakpartok nyílegyenes közlekedési csatornát jelentenek a városon belül, hiába születnek új és új tervek az áldatlan helyzet felszámolására, a Dunapartok még és már nem az álmodozás helyei, sokkal inkább a város infarktus közeli állapotban lévő artériája.
A legkézenfekvőbb lenne a rakparti forgalmat alagútba terelni, ennek azonban nem csak a horribilis költség, de a folyóval párhuzamosan húzódó horribilis keresztmetszetű közmű is akadálya. A még kézenfekvőbb megoldás, a forgalom kitiltása lincshangulathoz vezetne, ennek ellenére átmeneti jelleggel többször, többen, több helyen próbálták és próbálják megvalósítani, már terv is született rá. Legtöbbet a Valyo Egyesület tesz azért, hogy Város és Folyó násza végre beteljesüljön, ám a homokos plázst az aszfalton, a nyugágyakat és fekvőszékeket, a biciklipályát, vagy a jógát a hídon a négy kerékhez szokott derék budapesti polgár merő ostobaságnak tartja, a haladást akadályozó felháborító inzultusnak. Pedig még a Marsról is látszik, amire Ön is találóan felhívta e távoli bolygóról érkezett utitársa figyelmét: hogy
mily gazdag ez a város lehetőségekben.
  |
Nem tudom, említettem-e már Önnek, hogy minden bajról az autók tehetnek, miattuk aszfaltozzák például telibe a várost, amitől nincs hó, viszont van árvíz, szerencsére ez az 1838 után megerősített rakpartoknak hála, már nem jelent veszélyt a házakra. Amikor a Duna kilép a medréből – a kerekei számától függetlenül – minden városi polgár újra gyermekké válik, és szalad a partra az úttesten pancsikolni. Ilyenkor eltűnnek a nézetkülönbségek, az anyatermészet boldogan öleli keblére tévelygő gyermekeit. Ugyanez történik a sajnos egyre ritkább esetekben is, amikor vastag hó teszi lehetetlenné az autós közlekedést, de ez már egy másik történet. Pedig mennyivel szórakoztatóbb lenne az utcák helyett például vízen, vagy a levegőben közlekedni.
A Dunán persze közlekednek járművek, kicsik és óriási nagyok is – utóbbiak ki is kötnek, de szerencsére már nem a Belvárosban ontják ki magukból a turistákat. Vannak egész fura kísérletek is; Marslakó barátjával együtt biztos ámulna a buszon, ami egyszer csak a vízben folytatja útját. Az igazi, dunai tömegközlekedés hiánya azonban ugyanúgy évtizedes sopánkodás tárgya, mint az ejtőzésre alkalmas partszakaszok nélkülözése.
Ne legyünk igazságtalanok, vannak azért lazulós Dunapartok is, de a kisgömböcként hízó város kitolta őket a Belvárosból két irányba, az északi és déli hidak alá és még azon is túl: a háborítatlan megőrzésükért civil mozgalmak és felvilágosult városvezetők küzdenek vállvetve. Hol sikerül, hol nem, hol nyugágyak kerülnek a partra, hol toronyházak. Középen viszont dunai uszodák helyett már csak ház van és autó.
Mert a Duna partjaiban egy csoport biztosan meglátta a lehetőséget: a befektetők. Legyen az szocialista gazdaság vagy piaci szereplők hada, elszánt lelkesedéssel hasznosítják a világörökségi panorámát. Az Ön idejében az illusztris helyszín méltóságteljes közintézményeknek adott helyet – a Parlament, a Budavári Palota, a Tudományos Akadémia, a Műegyetem és társaik még a feltételezett köz céljait szolgálták szigorúan dekoratív falaik mögött.
A huszadik század prózaibb felében erről már szó sincs, szálloda, lakópark, irodaház, stadion, úszóaréna és világkiállításból tudásalapú intézményekké vedlett beépítés áll sorfalat a város és a folyó között. Bár az építészek szeretnek maguknak azzal hízelegni, hogy valami egészen eredetit alkottak, ezek a házak többségükben egyformák, a Marsról legalábbis biztos nem látszik a különbség. Nevükben ott a garden, green, a marin, a part, a park, és még hasonló vevőcsalogató vizes asszociációk, de annyi közük sincs a vízhez, mint a Mars homokjának.
Van persze kivétel, ne feledkezzünk meg a partra vetett cethalról, a tégla és üveg különös házasságáról. A Bálna egyike azon ritka építményeknek, ahol a műemlék és kortárs építészet egymásra talált. Építése idején ugyan szidták kivitelezésének minősége miatt, de mára ez a hiányossága eltörpül amellett, hogy legtöbbször üresen tátong a gyomra, sehol egy Jónás, csak választási eredményvárók vagy egy-egy kulturális esemény alkalmával telik meg a bendője. Pedig egyike a Dunapart legjobb adottságú épületeinek, környéke a folyópart egyik legnyüzsgőbb szakasza, ahol igazán élvezetes fürdőzni a lemenő nap fényében.
  |
Közcéllal, pláne kulturális céllal mindössze két új létesítmény épült, de az egyik bár ne épült volna. A Nemzeti Színház giccses skatulyája hiába próbálta a múlt díszeit magára ölteni, nem nő fel a múlt század dunaparti középületeihez, bár mintha az Ön soraiból azt olvasnám ki, hogy a kortársak azoktól sem voltak elragadtatva – tény, hogy hiányzik belőlük a humor.
A Nemzeti Színházon legalább röhögni lehet. Szomszédja, a MÜPA is megszenvedte a magyar viszonyokat, de legalább világszínvonalú akusztikával bír. Hangversenyteremként hülyébb helyre aligha kerülhetett volna: egyik oldalán a hév dübörög, a másikon a vasút és a villamos, harmadikon a kies Soroksári út – volt mit hangszigetelni. A tetőteraszáról viszont elképesztő panoráma nyílik: végiglátni a Duna két partján, a némiképp indokolatlannak tűnő toronyháztól egészen a szintén indokolatlanul dobozszerű vizes VB csarnokig.
A kettő között pedig megszámlálhatatlanul sorakoznak a házak, és fogynak a gesztenyefák – amik alatt egyébként még én is sétáltam apukámmal kézen fogva. Nekem a budai Dunapart késő őszi part: azon a szakaszon valahogy mindig köd van és a ködben párás, vörös kör dereng a lámpák körül.
Nem vethetjük a város szemére, hogy a házai számát szaporítja, de szerencsére az utóbbi időben, főleg mióta van Budapestnek főtájépítésze, már a partok is szépülnek. Fákat is ültettek, mert hiányukban az Ön által említett hőguta garantált, egyelőre ez komoly gátja a pesti rakpartok komolyan tervbe vett gyalogos használatának. Pedig a történet folytatódik, a következő évtizedekben remélhetőleg a forgalomtól és a haszonszerzéstől visszahódítjuk a belvárosi partokat a léha tevékenységek számára. Ilyesmit egyelőre csak a rendszeren kívüliek engednek meg maguknak: fürdőznek például a Dunába ömlő melegvizes kifolyónál a Gellért téren.
Pedig a várost átszelő folyó olyasmire adna lehetőséget, ami manapság valódi luxus: a semmittevésre. Egy folyó partján ülve a legjobb dolog, amit csinálni lehet, hogy nem csinálunk semmit. Ülünk és nézünk kifelé a fejünkből.
A többit nyugodtan a vízre bízhatjuk…
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
